„A békéről akartam írni, de végül a háborúról sikerült” – interjú Terék Anna költővel

Hosszan érlelődnek a szövegeid, pontosabban a köteteid: öt-hat év termése adja általában egy új könyved ívét. Úgy érzékelem, fontos számodra, hogy átszűrődjön rajtad a tudásanyag, az érzelmi kötegek valahogyan lerakódjanak, desztillálódjanak. Visky András az ünnepi könyvhéten azt mondta a Jégről, hogy valami nagyon fontosra találtál rá benne. Én is osztom a véleményét, s ezzel együtt arra lennék kíváncsi, hogy nálad az írás ilyen rátalálás-pillanatokkal kezdődik? Mesélnél kicsit a saját alkotói folyamataidról?

Igazság szerint, ha visszavezetem utólag, hogy mikor indult el egy adott kötet megírása bennem, akkor az első ötletek, gondolatok megszületésekor még soha nem láttam egyben a koncepciót, a kötetet magát. Az ember különböző életszakaszaiban mindig van egy-két központi téma, ami foglalkoztatja éppen, amin sokat rágódik. Most például éppen az értékvesztésen töprengek sokat, az értékrend alakulásán, ahogy öregszünk, mindig más található az értékrendünk csúcsán és alján, s ezek a dolgok velünk változnak. Amikor a Jég című könyvemet írtam, a béke foglalkoztatott és a családi mintázatok, beleágyazva egy népcsoport közös mintázataiba, hogy melyik szorongásom honnan ered, egyáltalán az enyém-e, vagy cipelem magammal valaki másét. Általában ijesztgetem magam, helyzeteket képzelek el, hogy mit tennék egy adott helyzetben, milyen érzelmeket élnék át. Sok esetben ezekből az ijesztgetésekből nem lesz semmi, csak egy hangulat. Valahogy bele kell keverjem magam olyan érzelmi hangulatokba, amikben furcsa gondolataim lesznek, furcsa érzéseim lesznek, amiken aztán rágódhatok. De volt, hogy olvastam, hallottam egy-egy mondatot, ami szintén keltett bennem egy hangulatot, amin el tudtam rágódni jó sokáig. Ilyen hangulatokból, képekből, félelmekből és érzelmekből áll össze egy olyan termékeny gondolatmenet, amiből aztán kipattanhatnak versek, ötletek, mondatok, mikor mi, mikor mennyi. Ezeket a kipattant dolgokat aztán megírja az ember, még tovább szerkeszti, közben folyamatosan rágódik, gondolkodik, érez.

Maga a szerkesztés folyamata is nagyon inspiráló vagy elgondolkodtató tud lenni. Mindenesetre a végét már akkor látja az ember, amikor annyi szöveget megír, hogy úgy érzi, itt a könyv vége, befejezte. Aztán kiderül, hogy sosem ott a vége, ahol érezzük, mert amíg jut eszünkbe gondolat, és érezzük rajta, hogy ez egy erős gondolat, erős kép, erős érzelem, addig alakul maga a vers, az ötlet, lényegében az egész könyv. Olyankor szoktam érezni, hogy tényleg itt az írás folyamatának a vége, amikor már nem olyan izgalmas gondolkodni rajta, javítgatni a szövegeket. Már csak amiatt is hosszú ez a folyamat, mert folyamatosan olvasom az összes szöveget, egymáshoz olvasom őket. Mire a szerkesztőhöz jut a kézirat, nagyjából fejből tudom, de legalábbis felismerem az összes szó sorrendjét, az összes gondolatmenetet, minden vers témáját, érzelmét, így könnyű együtt dolgozni a szerkesztőkkel, mert a fejemben él az egész könyv. Sokszor ez is tud új ötletet adni, néha pár szó kicserélése megváltoztat mindent. Olyasmiről szoktam írni, amin már túl vagyok, vagy amivel már addig ijesztgettem magam, olyan intenzíven éreztem az adott érzést sokáig, hogy már nem hat meg, nem vonódok be érzelmileg, és tudok csak a megfogalmazásra koncentrálni. Így egyszerre már túl is vagyok azon, amit írok, de mivel írom, még alakít rajtam, változást hoz bennem. Néha csak akkor látjuk meg a lényeget, ha már leírtuk és összeolvassuk. Néha még akkor sem, hanem valaki más mutatja meg, hogy ott volt a lényeg, amire addig nem is gondoltunk, annyira lefoglalt bennünket a saját szemszögünk.

Ha megfigyeljük a kortárs művészetet, egyre erősödő tendenciaként érzékelhető a szembenézés gesztusa, a múlt század egyéni és kollektív eseményeinek valamilyen formában történő feldolgozása. Sok perspektívából, különböző poétikai nyelveket működtetve lehet ezt megtenni. Úgy érzékelem, hogy a te központi fogalmad mégis a béke vagy annak hiánya, ekként tagolod az elmúlt száz évet és a megszólalóid életét. Hogyan lehet a békéről írni ma úgy, hogy számodra ne üresedjen ki a fogalom?

Ez jó kérdés, hiszen én is a békéről akartam írni, de végül mégiscsak a háborúról sikerült. A kötet megírása előtt főleg az érdekelt, hogy miért nem tudjuk megélni a békét, a békés időszakokat, amikor épp nem történnek velünk olyan krízisek, amikkel képtelenek vagyunk megküzdeni hosszú távon. Végül rá kellett döbbennem, hogy személy szerint azért nem tudtam élvezni az elmúlt évtizedek békésebb időszakait, mert folyton a háború feldolgozásával voltam elfoglalva. Nagyon nehéz megérteni, hogy mi is történt az országunkkal, az állampolgárainkkal, akikkel nem voltunk egy nemzet, nem voltunk egy vallási felekezet, mégis valahogy egy csoportba tartoztunk. És bár nem volt részem konkrét harctéri eseményekben civilként, ennek az összetartozásnak hála úgy éreztem, hogy ha tőlem 30 km-re megtörténhetnek szörnyűségek, akkor bármelyik pillanatban megtörténhetnek, bármilyen messzire is megyünk egy háború epicentrumától. Talán le kéne élnem pár évet Svájcban, ahol már több mint 170 éve nem volt fegyveres konfliktus, ahhoz, hogy át tudjam érezni közvetett módon, hogy milyen is lehet az az élet, ahol nem adódnak tovább háborús traumák generációk között.

Nagyon izgalmas a forma kérdése: az előző köteteidben is játszol a műnemek és különböző médiumok keverésével, megfigyelhetőek a nagyversek, az, hogy feszes ívbe rendeződnek. Ezúttal a hat szereplőt – mintha csak drámát írnál – névsorba rendezve tünteted fel a szöveg elején, szólamaikból pedig egy markáns epikai keret rajzolódik ki. Egyesek versesregényként olvassák, van benne egy kis eposzi jelleg is, de nekem Térey János mellett Pilinszky lecsupaszított színdarabjai, oratóriumai is eszembe jutnak. Egyszer a téma volt meg, és az követelt egy ennyire széttartó, sok irányba nyíló formát, vagy fordítva? Mennyire tudatos vagy éppen ösztönös az, amikor a formával kísérletezel?

Nem tudatos, a célom végig az volt, hogy verseket írjak, száz verset, száz évről. Mindeközben persze hatással volt a folyamatra az is, hogy írtam egy drámát, felkérésre, egy fiú életéről, aminek szerves része volt a béke és a háború váltakozása röpke 25 év leforgása alatt. A versszerű monológok talán innen akadtak be a fejemben és folytatódtak a kötet megírása alatt. Első körben versek születtek, rendszer és közös mondanivaló nélkül, később fedeztem fel, hogy ezeket a szövegeket akár egy fonalra fel lehet fűzni és tovább írni annak alapján, hogy egy nagy történetet adjanak ki végül, amivel elmondhatnám mindazt, amit a békéből kiindulva mondani szerettem volna.

Különösen tetszett az, hogy nem polarizálsz a kötetben, nem „jók”-nak meg „rosszak”-nak kiáltasz ki bizonyos csoportokat: ugyanazzal az empátiával és beleérzéssel mutatod meg a partizánt és az amerikai bombákat szóró katonát, mint a megerőszakolt nőt vagy a bombázásokat tinédzserként megélő lányt. Sőt, felmutatod azt, hogy hasonló tapasztalatok, testi érzetek, emlékfoszlányok, bizonyos értelemben egy közös nyelv kapcsolja össze ezeket az embereket. Milyen kihívásokat hozott magával ez a döntés?

Tudatosan így akartam bemutatni az emberek életét, mert nagyon vékony a fal, ami elválaszt egy nyugodt embert attól, hogy agresszívvá váljon, sokszor nem a jóságunkon múlik, hogy meg tudjuk-e állni, hogy katonaként átváltozzunk gyilkológéppé, sokkal inkább a körülményeken, módosult tudatállapotokon. Örök kérdés ez, hogy melyik nyugodt emberből lehet kihozni a gonoszt, és hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy háborús helyzetben az ember elveszítse önmagát vagy a józan eszét, a szívét. Általában nincsenek jó katonák, akik csak jó szándékkal gyilkolnak, hiszen minden gyilkosság gyilkosság. Ez is egy nehéz kérdés, biztos van, aki nem ért ezzel egyet. De abban biztos vagyok, hogy a világ, így bármelyik harc, háború nem csak fehér és fekete, hanem sokkal komplexebb, amit kívülről nehéz átlátni, mivel sok esetben belülről sem tudjuk átlátni rendesen. Például nehéz azt a helyzetet is megérteni, amikor kiderül, hogy a trianoni békeszerződésnek hála voltak olyan harcterek 1991-ben és 1992-ben, ahol magyarok lőtték a magyarokat, tehát magyarok a szerb oldal hadseregében és magyarok a horvát oldal hadseregében, a szerbek és a horvátok évszázados konfliktusa miatt.

Pár évvel ezelőtt már megjelent egy interjú veled a Helikonban. Akkor azt mondtad, nem feltétlenül kapcsolódsz irodalmi hagyományokhoz, legalábbis nem tudatosan. Az előző köteted, a Háttal a napnak is bibliai pretextussal indít, de a Jégben még hangsúlyosabbá válnak az ó- meg újszövetségi idézetek. A Prédikátor könyvéből választottál mottót, ami a Szentírás messze legpesszimistábbként számontartott része, nem véletlen, hogy később is a vanitatum vanitas alakzatát emelte ki az irodalom, több kritika pedig a köteted kapcsán szintén az idő kerekéről, körforgásáról értekezik. Salamon azonban legalább ennyire a mulandóságot, az ember percnyiségét ragadja meg bölcseletében, ami kézzelfoghatóvá is válik a háborús helyzetekben. Mennyire tartod magad pesszimistának? Miért volt fontos számodra ebbe a hagyományba ágyazódni?

A történelem ismétlődését nem nevezném pesszimizmusnak, ahogy azt sem, hogy az élet tele van problémákkal. Pszichológusként gyakran kell elmondanom a klienseimnek, hogy a boldogság nem az, amikor nincs probléma, hiszen probléma mindig lesz, ez törvényszerű, mivel a változás is folytonos, ami persze folyton hoz is magával problémákat. Pesszimizmus az lenne, ha azt mondanám, hogy ismétli majd magát a történelem, de mind bele fogunk halni, és nem lehet majd kimászni belőle. Ez valótlanság is lenne, hiszen a történelem nagyon mély pontjairól is sikerült már felállnia az emberiségnek. Véleményem szerint háború mindig lesz, ez elkerülhetetlen, baj mindig fog történni, ha ne adj’ isten egy nap mégiscsak sikerül elérni a világbékét, akkor lesznek járványok, természeti katasztrófák, egyéni tragédiák, amikkel meg kell majd küzdenünk. Szóval maximum pszichológiai hagyományba szerettem volna illeszkedni azzal, hogy kár ámítanunk magunkat, hogy a történelem nem fogja megismételni önmagát. Másképp a Bibiliát olvasva sem döbbennénk rá, hogy több ezer év után is olyan témákról olvashatunk benne, amelyek ma is aktuálisak.

Az interjúkból, illetve a kötet különböző paratextuális elemeiből tudni, hogy a felmutatott élményalakzatoknak egy részét a nagymamád, anyukád története vagy saját emlékeid képezik. Az előző köteted az apát állítja fókuszba, most a család nőtagjai kerülnek előtérbe. Gyakran találkozni azzal, hogy a traumát megélt generáció nem beszél, a következő nemzedéknek pedig ebből a némaságból kell valahogyan építkezni (lásd pl. a postmemory fogalmát, ami szerintem kulcskérdés ezekben a versekben is). A te családodban nyíltan keringtek ezek a történetfoszlányok? Mennyire volt magától értetődő, hogy mesél a nagymamád, az anyukád? Hogyan határoznak meg téged, a nyelved ezek az emlékek?

Anyukám története nem szerepel a kötetben.

Nagymamám nagyon sokat mesélt az életéről, nagyon szeretett egyáltalán mesélni, de főleg a saját történeteit mondta el. Azt hiszem, pont az volt ezzel a célja, hogy útravalót adjon az élethez: mi minden tud megtörténni, milyenekké tudnak válni az emberek, hogyan lehet továbblépni.

A könyvben olvasható történet viszont csak részint egyezik meg a családunk történetével, a versek nagy részében olyan események jelennek meg, melyeket vagy olvastam, vagy kitaláltam. Nem a családunk történetét akartam megírni, sokkal inkább egy olyan család történetét, amelyhez sok ember tudna kapcsolódni, mert a versek által végigkövethetjük mindazt, ami Vajdaságban megtörtént az emberekkel, magyarokkal, szerbekkel, bunyevácokkal, zsidókkal, svábokkal egyaránt.

Talán hasonlít az, ahogyan pszichológusként és alkotó emberként működsz: közös pont lehet a „hordozom magammal” gesztusa. A segítő szakembereknél különösen fontos kérdésként érzékelem azt, hogy ez nem olyan munka, ahol napi nyolc óra után bezárom a rendelőt és megyek haza, hanem viszed magaddal az arcokat, történeteket. És íróként is munkál benned a szöveg, azt is hordod, amíg ki nem írod (és a Háttal a napnakban van is egy kép, ami nagyon megragadott ezzel kapcsolatban: a zsebben hordani mindent, például a gyászt, s belegyömöszölni az apát is). Persze, lehet, nálad ez nem így működik, és akkor eleve téves a kérdésfelvetésem, mégis érdekelne, hogy milyen erőforrásaid, letevési gesztusaid vannak? Mennyire és hogyan tudod ezt a – nevezzük így – két terhet letenni?

Teljesen más dolog a magunk életét cipelni, a saját problémáinkat, mint másokét. A pszichológus törekszik arra, hogy ne átvegye mások szenvedését, sokkal inkább olyan helyzetet teremtsen, amiben az ember szabadon tud önmaga lenni, és a saját életére másképp tud rálátni. Sokat kell gyakorolni azt, hogy ne a páciensek, kliensek életén rágódjunk a szabadidőnkben, hiszen mindennek van határa. Persze van, hogy az ember mégis hazaviszi magával a munkát és rágódik valamin, de erre való a szupervízió, az esetmegbeszélő csoport, ahol pszichológusok egymás közt tudnak tanácsot kérni, ha nem látnak át valamit egy adott eset kapcsán. De a pszichológus is ember, van élete, családja, hobbija, ezért meg kell gyorsan tanulni szétválasztani a munkát és a magánéletet. Ha a családommal vagyok, és közben is azon rágódnék, milyen problémákkal küzdenek a klienseim, akkor előbb-utóbb nem tudnék rendesen figyelni a családomra, ami egyáltalán nem lenne jó senkinek. Minél jobban ismeri az ember önmagát, annál jobban el tudja fogadni és szeretni tudja önmagát, annál jobb határokat tud húzni. Határokra szüksége van mindenkinek, annak is, aki húzza, és azoknak is, akikkel szemben húzzák a határokat. Ha nem jelzem, hogy mennyit bírok, akkor a másik honnan tudná, hogy mennyire terhelhet meg? Ha tudok határt húzni, akkor azt is könnyebb megszervezni, meddig dolgozom, és mikor nem dolgozom, és akkor mivel töltődök. Szeretek sétálni, takarítani, mert ez a két dolog mindig segít rendet teremteni bennem. De nem mindig fér bele a séta egy-egy napba, van, hogy futok, van, hogy olvasok. Minden embert más tölt fel, mindenkinek meg kell ismernie önmagát ahhoz, hogy rájöjjön: számára mi a legmegfelelőbb töltekezés.

A kisebbségi létről való gondolkodás egyik legfontosabb lehetősége, ha a nyelv felől közelítünk, hogy a többségi lakosokhoz képest talán másként kötődünk az anyanyelvünkhöz. A Jégben az idegen nyelv, a szerb, később pedig az angol kettős megvilágításban kerül előtérbe: egyrészt idegen testrész, vadhús, ami nem tud szervesülni sem Erzsébet, sem János életében, kicsúszik a fogak közül. De ott a másik véglet is, Júlia altatódalként énekli, vagyis egy végtelenül intim, személyes pillanatban aktiválódik a másik nyelv, a legmélyebb kapcsolódást segíti elő, s magának a versnek is a vázát, szervezőelvét adja. De a szerb népdal az apa elgyászolásában is fontos szerepet kap a Háttal a napnak című kötetedben, mintha lennének olyan mélységek, amiket egy idegen nyelven könnyebben lehetne kifejezni éppen a távolság, a biztonságos distancia miatt. Emiatt a többfedelűség miatt is kérdezem, hogy te hogyan kapcsolódsz a saját nyelvedhez?

Furcsán, mert nagyon sok olyan szót használok, amit a többségi magyarok nem szoktak, meg amik nem is magyar szavak. Bár ez napjainkban, amikor egyre több olyan kamasszal találkozom, akiknek nehézséget okoz az anyanyelvükön kifejezni magukat (magyar anyanyelvű magyarországi magyarok, például), mert az angol nyelvet sokkal közelebbinek érzik a folyamatos internethasználat miatt, ez már nem olyan izgalmas dolog, hogy mi Vajdaságban rengeteg szót vettünk át a szerbből és magyarul ragozzuk. Nekem a nyelv egy nagyon fontos eszköz, nagyon szeretek megfogalmazni mindent, talán ezért is lettem pszichológus. Sokat gondolkodtam azon, hogy gyerekkoromban nagyon szívesen tanultam angolul, németül, később franciául, de a szerb mindig félelmetesnek tűnt. Egészen addig, míg nem lettek szerb és horvát barátaim, mikor már Budapesten éltem. Amikor gyerek voltam, nem volt szerencsés a háborúzó Jugoszláviában nem szerbnek lenni, és a nyelv valahogy hozzákapcsolódott a kisebbségi vagy többségi lét adta státuszhoz. A szerb félelmetes volt, a magyar veszélyes, mert nem szerb volt. Amikor már Budapesten beszéltem horvátul, akkor éreztem rá, hogy teljesen mindegy, hogy milyen szinten beszélem a nyelvet, nagyon szeretek szerbül/horvátul beszélni. Tehát a félelem tapadt a fejemben a szerb nyelvhez, emiatt nem mertem soha megszólalni rajta, míg otthon éltem. Amikor már megnövekedett önbizalommal és bátrabb nyelvhasználattal mentem haza és intéztem hivatalos ügyet szerb nyelven, akkor döbbentem rá, hogy a szerbek egyébként általában nagyon segítőkészek, hallják az akcentusom, tudják, hogy nem az anyanyelvem, nem javítgatnak, haladni akarnak, ezért örülnek, ha valaki szerbül beszél, akármilyen szinten, hiszen akkor már lehet kommunikálni, haladni. Segítőkészek. Persze nem mindenki. Ahogy van olyan magyar ember is, aki kijavítgatja és piszkálja a külföldit, aki még tanulja a magyar nyelvet. Mindenhol van ilyen is, olyan is. Viszont az ember elkezdi erősnek érezni magát, ha elkezd beszélni azon a másik nyelven, mert már nem kell annyira félni, már értheti, hogy mit mondanak neki, róla. Sokkal könnyebb úgy az élet. Ráadásul nagyon szép nyelv a szerb/horvát. Azt hiszem, az én anyanyelvem ez a roncsolt, elszigetelődésben továbbfejlődött vajdasági-magyar nyelv, ami tele van furcsa, régi szavakkal (örökíró, pertli), átvett szavakkal (németből, szerbből). Más irányban változott a magyar nyelv Vajdaságban, hiszen sokáig nem volt tévé, internet, a rádióadások sem jutottak át a határon akárhová. Ahogy másképp változott Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken stb. Ízes és értékes ez, még ha kicsit érthetetlen, pongyolának tűnő vagy elszerbesedettnek látszik is. Számomra a nyelv (akármelyik) sokkal inkább funkcionális: a kommunikáció a lényeg, az információ átadása, a vágy, hogy haladjunk, értsük meg egymást minél rövidebb idő alatt, közöljünk, kapcsolódjunk, értsük meg, a másik mit akar. A szépsége, bármelyik nyelvnek, számomra nem a hangzásában van, sokkal inkább abban, hogy melyiken volt könnyebb kifejezni, mit mondtam el vele, vagy hogy milyen érzelem fűződik az adott nyelven elhangzó mondathoz. Gyerekkoromban sok szerb dalt énekeltünk óvodában, iskolában, barátaimmal. Ezek is hozzám tartoznak, ahogy a sokféle kultúra sokféle szokásai is.

Mostanra már elég sok helyen bemutatták a köteted, sokan olvasták. Mik voltak a visszajelzések, mennyire tudtak kapcsolódni hozzá az emberek? Itt elsősorban nem az irodalomkritikára gondolok, hanem arra, hogy például volt-e olyan tapasztalatod, hogy az olvasók a saját kibeszéletlen történeteikkel találkoztak a Jégben? Mennyire érzékeled a kötet kollektív hatását?

Erről még kevés tapasztalatom van, vaskos és drága könyv, Vajdaságban pedig csak egy antikvárium terjeszti a webáruházában, mivel Vajdaságban nincsenek már magyar nyelvű könyvesboltok. Könyvet bevinni, elvámoltatni megint csak egy nehéz feladat, így azt hiszem, nagyon lassan fog eljutni az otthoni olvasókhoz. Kitoltam velük is, magammal is, hogy ilyen sokat írtam.

Ami visszajelzést kaptam, az viszont arról árulkodik, hogy tudunk kapcsolódni, területtől függetlenül is, tehát megindít valamit a kötet olyan olvasóban is, aki vajdasági, és olyan olvasóban is, aki másik határon túl vagy belül él. Ami számomra már nagy siker, hiszen főként abban reménykedem, hogy gondolatokat tud elindítani ez a száz vers, hogy aki olvassa, kezdje el megismerni a saját családjának a történetét, és ennek tükrében ismerje meg jobban önmagát, mert minden történelmi ismétlődést úgy tudunk könnyebben leküzdeni, ha ismerjük és tiszteljük önmagunkat és embertársainkat.

‍

Terék Anna

1984-ben született a vajdasági Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Szabadkán végezte. Ezután Budapestre költözött, ahol pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomát szerzett 2012-ben az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten. Első kötete 2007-ben jelent meg Mosolyszakadás címmel. Verseskötetei mellett drámákat is ír, ezeket Vajdasági lakodalom című könyvében jelentette meg. Legutóbbi kötete: Jég (versek, Jelenkor, Budapest, 2026).

‍