A bömöly

A technológia időnként rémesen mulatságos kisiklásokra képes – régebb, egy másik világkorszakban ezt neveztük a nyomda ördögének. Nemrég egy hosszabb élő beszélgetés lejegyzésekor (időnként a szerkesztő is csal) igénybe vettem egy gépi átíróprogram segítségét: egy olyanét, amely hallás alapján készen tálalja a nyers szöveget, amely aztán természetesen bőséges szerkesztésre szorul, de legalább nem nulláról indulunk. A szöveg olvasása közben találkoztam ugyan félrehallásokkal, felismerhetetlen mondatfoszlányokkal, egyszer azonban ott állt előttem egy olyan szó, amely nem létezik a magyar nyelvben, de a hangzása, lejtése, hangstruktúrája alapján akár létezhetne is: a „bömöly”. Némi fejtörésembe került, amíg rájöttem, hogy a program a számára – magyar nyelven – valószínűleg ismeretlen „bon mot” kifejezést ültette át ilyenformán (később ellenőriztem: tényleg). Az eset eszembe juttatta Buñuel A burzsoázia diszkrét bája című filmjét, amelyben az egyik főhős, szorult helyzetében, miszerint villámgyorsan meg kell indokolnia, miért akar kettesben maradni egy barátja feleségével, hirtelen azt találta ki, hogy meg kell mutatnia a nőnek a – zseniális magyar szinkronfordításban – „zúzlékot” (figyelem, nem zúzalék!),avagy „francia” eredetiben: „sursic”-ot; itt persze a nagypolgári sznobéria kifigurázásáról van szó, de ez most lényegtelen. Bömöly, zúzlék: micsoda horizontokat nyithat meg előttünk, ha elképzeljük, hogy ezek létező szavak, esetleg más, általunk ismert kifejezések helyett használhatnánk, sőt a nyelvünk tele lenne ilyen, nagyon is magyarosan hangzó szavakkal, amelyeknek pontosan ismernénk a jelentését – ugyanazt a nyelvet beszélnénk vajon, mint amit most beszélünk? Ugyanúgy értenénk egymást? És – nem mellékesen – ugyanúgy gondolkodnánk a dolgokról, amelyeket ezek megneveznének – netán ezek a dolgok épp a megnevezésük által jönnének létre? Nem tudom, de azt igen, hogy mi mindannyian, akik használjuk a magyar nyelvet, egyidőben osztozunk a bömöly nemlétezőségének és létezhetőségének képzetében. Egyszerűen azért, mert ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanannak a nyelv által létrehozott univerzumnak vagyunk részei, akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem.

Ez banálisnak tűnhet, de mindaz, ami az „egy nyelvet beszélünk” állításból következik, korántsem annyira magától értetődő, mint képzelnénk. Nádas Péter halála kapcsán, a rengeteg méltatás, közös fotó és egyebek mellett elém dobott az algoritmus egy olyan bejegyzést, amelynek szerzője szerint azoknak, akik a szellemi, világnézeti barikád másik oldalán állnak, mint ahová az illető az elhunyt írót pozicionálja, „nincs dolguk” sem Nádassal, sem a halálával. Hogy miféle barikádról beszél, azt hagyjuk, nagyjából sejthető, mire gondolt a költő. Nem a szöveg hangneme váltott ki megütközést bennem, mert nem volt tiszteletlen, részvétét nyilvánította a gyászoló közönség felé, hanem az a törzsi logikát idéző gondolat, hogy „az ő veszteségeik nem a mi veszteségeink”.

Kinek a vesztesége egy jelentős magyar író halála? Úgy tűnhet, hogy politikáról beszélek, de talán mégsem csak arról. Ez nem „politikai oldalak” kérdése, mert – ha úgy tetszik – fordítva, a vélt vagy valós árkok túlfeléről visszatekintve is igaz – példákat szándékosan nem mondok, mert azzal magam is hozzájárulnék az amúgy is nyomasztó ressentiment-termeléshez. Nádas Pétert vagy bármelyik másik magyar írót nem kell kötelességszerűen szeretni, talán még olvasni sem mindenkinek, de aligha tehetjük meg, hogy ne vegyünk tudomást arról a titokzatos és áttételes hatásról, amely közvetlenül (olvasásélmények révén) vagy közvetve (ami a műveiből a kollektív tudatba átszüremkedik) alakítja azt a nagyon sokrétegű, monumentális és rejtélyes felépítményt, amit nemzeti kultúrának nevezünk. Az állítás azonban (ha szándékolatlanul is) ennél súlyosabb: nem létezik közös kultúra, csak a „mi” és az „ők” kultúrája, vagy ha létezik, akkor az a miénk – ezért annyira mellbevágó, és emiatt nem olyan könnyű szó nélkül elmenni mellette. Az a rossz hírem van a törzsi szószólók számára, hogy egy magyar nyelven íródott, kellő kifejezőerővel rendelkező életművet, gondoljunk bármit is a szerzőjéről, lehetetlen kilökni vagy kitagadni a magyar kultúrából, ez még abban az esetben sem volna lehetséges, ha paradox módon maga az író szeretné ezt.

És ez természetesen tágabb értelemben, az egyetemes irodalom és kultúra viszonylatában is így van. Egy író mindig egyszerre több és kevesebb a műveinél, nem azonosítható velük, mégis leginkább azokon keresztül megközelíthető; de egész biztosan nem azonosítható a nézeteivel vagy a személyiségével. Akik elkövetik ez utóbbi hibát, azok öntik le vörös festékkel Cervantes emlékművét San Franciscóban vagy távolítják el Bulgakov szobrát Kijevben, arra hivatkozva, hogy A Mester és Margarita szerzője a nagyorosz birodalmi gondolat híve volt – ez utóbbi, ha részben igaz is (aki olvasta például A fehér gárdát, nem utasíthatja el teljesen a feltételezést), nem szakítható ki saját korának szellemi és politikai valóságából, közhelyesen szólva: nem értelmezhető a kontextusa nélkül. A kultúra és a művészet saját, belső önmozgása miatt (amelyet, a közhiedelemmel ellentétben, a kánonok csak részben képesek alakítani) az efféle törekvések végül szánalmasként és nevetségesként tűnnek fel: a mű beszél, a kutya ugat. Ady Endre úgyis Ady Endre marad, akárhány „leleplező” cikket és könyvet írjanak a „hazafiatlanságáról” vagy „szexizmusáról”, mert olyan mélyen vált részévé a nemzeti önismeretünknek, hogy azok sem tudnak szabadulni a hatásától, akiknek ellenszenves.

A közös nyelven beszélés kétségkívül otthonosságérzetet biztosít, de uralhatatlanságában nyugtalanító is: csak egy kicsit kalandozik el a figyelmünk, és mélyéről bömölyök meg zúzlékok kavarognak elő.