.svg)
Miért foglalkozik egy irodalmi folyóirat Mohács 500. évfordulójával? Tehette fel a kérdést az augusztusi második lapszámot kézbe vevő olvasó, a lapszámbemutatóra érkező hallgatóság és végső soron maga a beszélgetést moderáló, a tematikus kiadványt megálmodó szerkesztő is. De előtte még, ahogyan egy igazi krónikához illik: augusztus 20, a Bulgakov irodalmi kávéház terasza. A seregszemle Gábor Csillát, Márton Evelint, Vida Gábort, Szántai Jánost és Papp Attila Zsoltot sorakoztatja fel, utóbbit moderátori szerepben.
Az egyik válasz már Karácsonyi Zsolt köszöntésében elhangzik az ekkor még ki nem hangosított kérdésre: Gróf Kemény József 1841-es levelét idézi, mely a mohácsi esemény pontos értelmezéséhez kapcsolja a mindenkori jelen megértését. Arra, hogy pontosan mi is veszett mohácsnál, miért ez a szuperlatívusz-jellege az eseménynek, Vida Gábor reagál először: a ki volt a hibás típusú kérdések mögötti egymás hibáztatásáról és a Magyar őskáosz Mohácsig való visszavezetéséről írt a szövegében, ezúttal is ezt hangosította ki. Gábor Csilla azokat a diskurzusokat elevenítette fel, amelyek meghatározták a korszakról alkotott képét: az otthon talált történelemkönyvek nemzeti sorstragédia-képét az egyetemen olvasott Klaniczay-kötet polarizálta, amely a maga számszerűségében vette sorba a történetet. Ez a feszültség vezetett addig a végkövetkeztetésig aztán, hogy jó volna a maga komplexitásában látni a korabeli helyzeteket. A történészi oldalát aktiváló Márton Evelin is hasonlóan gondolkodott: ha levetkőzzük a nép-nemzeti mázat, akkor láthatóvá válhat az is, ami a rajtunk kívüliekkel történt.
A következő kérdés szintén a miértre vonatkozott: miért pont ez a datum, ez a helyszín az, amihez a mindenkori legnagyobb veszteség képzete kapcsolódik. Vida szerint ha mondjuk folyamatában nézzük a történteket, akkor láthatóvá válik, hogy az Oszmán Birodalom miként lépegetett, vált az emberi, technikai erőforrásait összpontosítani képes nagyhatalommá, amihez képest Európából mai napig hiányzott ez a fokú szervezettség, egyetlen eszköze tehát az árvíz, a tél és a Duna jege maradt. Szántai János és Gábor Csilla válaszai a dokumentáció és a kulturális emlékezet felől közelítettek: Brodarics István, a csata krónikása az utólagos retrospekció és a humanista toposzok használata révén vált kiemelt fontosságú szemtanúvá, de szövegét mindig a kornak megfelelő történelemszemlélet, az éppen aktuális morális, vallási vagy teológiai értelmezési keretek mentén olvasták. Innen is látható, hogy kiemelt toposzként újabb és újabb kódként jelent meg a kulturális és történeti emlékezetet is meghatározó irodalmi szövegekben. Szinte magától adódott a következő kérdés hát: el lehet-e az irodalom nélkül képzelni Mohácsot, esetleg ezt az egész képet maga az irodalom hozta-e létre? Bár Vida hangsúlyozta, hogy az irodalom a paradoxont feloldva a veszteséget is nyereségként mutatta meg, ezzel pedig a romantikus lelket a történelem realista vonatkozásával szemben játszotta ki, Márton Evelin és Szántai János is azt hangsúlyozták, szépirodalmat mégiscsak többen olvasnak, mint történeti munkákat. Papp Attila Zsolt legvégül a lapszám interjúalanyához, Varga Szabolcshoz fordult, hogy a végkimenetelt latolgató vitára kérdezzen rá, illetve egy Ottlik-idézet mentén a meghívottak viszonyulásával zárja az estét. A végkövetkeztetés pedig az, hogy a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyag, és egyszerre élték túl mégis meghaltak és haltak meg, mégis túlélték.
