A gyógyító

Azon a napon, mikor Morojánu doktort, a felelős körzeti állatorvost megskalpolták az erdőn, tojást akartam rántani. Kora reggel elsepertem a tornácot, tüzet gyújtottam a konyhán, az esti meredt puliszkát kockákra vágtam, előkészítettem a tojást, fűszert, meg a serpenyőt egy kanál zsírral, de nem akartam odatenni, míg meg nem hallom a doktor orosz női kerékpárjának zörgését a hátsó utca egyenetlen macskakövén. De nem hallottam meg, csak a bárányok bégettek egyre elnyújtottabban, hogy rájuk jött az ugatásszerű, mételyes köhögés. Kilenckor aztán térdemig felhúztam a doktor negyvennégyes gumicsizmáit, felvettem a füss mellényét, combközépig ért nekem. Vizet hordtam hátra nekik, a csűrben találtam két villára való szénát, azt odaadtam, több nem volt ledobva az odorból. Kikerekedett birkatekintettel követtek a karám egyik sarkából, s csak mikor a közkapuig értem, akkor hallottam a patáik cuppogását, ahogy birkatermészettel egyszerre mind nekirohantak a megrakott jászolnak.

A nagy csizmák bokáig süllyedtek a puhára dagasztott sárban, a bő mellény alatt vidáman süvített végig izzadt hátamon a tavaszi szél. Az első udvarra érve kiléptem a csizmákból, összevertem őket, hogy mindenfelé hullott a ganéjos sár róluk, majd egyik kezemben azokat, másikban az üres vödröket fogva lábujjhegyeskedő óriáslépésekkel elugráltam a tornácig.

– Hát maga?

Az alacsony küszöbön Paul Krijja ült, ágaskodó, bütykös térdei szinte a füléig értek. Tetőtől talpig végigmért, majd pillantása megállt felismerhetetlenné vált flottír zoknijaimon. Egyik lábfejem a másikon volt, gyorsan letettem.

– S hát maga? Mit ül itt a más ajtajában?

Krijja pillantása átsiklott az arcomra. A faluban soha senki nem zárta be az ajtaját. Legfeljebb kívülről beletette a kulcsot a zárba, ebből a látogató tudta, hogy az illető nincs otthon, de ha csak a seprű volt a bejárat előtt keresztbe téve, akkor a háziak a kertben voltak, vagy a szomszédban, vagy bármilyen más olyan közeli helyen, ahonnan néhány éles fütty azonnal hazaszólíthatta őket.

– Morojánut keresem. A tehenem nem tud megborjazni.

– A doktor úr nincs itthon.

– Hol van?

– Honnan tudjam.

– Az asszonyok tudják az ilyesmit.

– Én csak egy asszisztens vagyok.

– Akkor jöjjön maga.

– Nincs elég erőm ahhoz, hogy kihúzzam belőle a borjút.

– Akkor mind a kettő elpusztul.

Paul Krijja elment. A kihűlt kályha szélén még ott volt a serpenyő a zsírral, a tojást visszatettem a hűtőszekrény ajtajába, a kosok gondosan felcímkézett vérmintái mellé. Megmosakodtam és tiszta ruhát vettem. Bementem a doktor szobájába, hosszan álldogáltam a ruhásszekrénye előtt, végighúztam a kezem sorban felakasztott ingjein, egyet kikaptam, mélyen beleszagoltam, egy mozdulattal kettéhasítottam, felével feltöröltem a sáros lábnyomaim a padlóról. Újra tüzet gyújtottam, ebédet főztem, kitakarítottam a házat. És a doktor még akkor sem volt sehol.

Mikor besötétedett, kettőt fordítottam a kulcson belülről, tüzet gyújtottam a doktor szobájában, megvetettem az ágyát, a paplanját megmelegítettem a kályhánál, hálóingbe öltöztem, kibontottam a hajam, elvettem az ing másik felét. A konyhában volt egy csíkos heverő, az én fekvőhelyem, ledőltem oda a ronggyal, karommal-lábammal magamhoz szorítottam, s úgy feküdtem egész éjjel, mozdulatlanul. A kályha résein át még egy darabig hosszú, vörös fények vetültek a falra, sustorogva főtt a víz a fazékban, aztán kialudt a tűz, és már csak a szél süvítése hallatszott, meg az éhes-szomjas állatok bőgése a hátsó udvarról.

Másnap reggel már mindenki arról beszélt, hogy a szentmunseni favágók milyen rémséget láttak. Egy széttépett ember darabjait, a nedves koponyában csak a vérmes szemgolyók maradtak meg. A jámbor fatolvajok magukra sűrűn kereszteket hányva, mellükbe köpdösve bizonygatták, maga a gonosz keresztezte útjukat. Akárhogy is, nyomozást indítani már nem lehetett, hiszen bárki is volt az a szerencsétlen, eltüntették az erdő éhes vadjai az éjszaka. Ennek ellenére Marius körzeti rendbiztos beparancsolt magához. Mondtam neki, hogy a doktor úr biciklivel ment el tegnap hajnalban, de akkor még senki gazda nem hívatta a faluból, úgyhogy csak a kőkereszti vagy az angyrenyászai esztenára mehetett vért venni, a valamikori uradalmi legelőre, a lupuji már a chonori tölgyesen felül van, oda nem lehet biciklivel kimenni. S főleg mit keresne a haszonállatokért felelős körzeti orvos az erdőben.

– Tehát a maga embere sosem járt az erdőre?

– A doktor úr néha hazahozott egy-két kiszáradt fát. De csak ami kiszáradt, vagy a szél kidöntötte.

– Persze. A szentmunseniek is csak azokat szokták. Akkor mégis hol van most Morojánu?

– Honnan tudjam.

– Miért nem ment ki a tegnap Paul Krijja tehenéhez?

– Én csak egy asszisztens vagyok.

– Az öreg taglóval agyonütötte szerencsétlen állatot.

– Akkor jót tett vele.

Alaposan bereteszeltem a gabonás ajtaját, csak azután engedtem ki a bárányokat, hogy ne zabálják halálra magukat onnan. Kinyitottam a karámot, mögéjük léptem, széles mozdulatokkal zavartam ki őket az útra, utánuk kiáltottam. A tavaszi köd hamar elnyelte őket, de még egy darabig sűrű szóval hallatszott a csengő a berbécsbárány nyakán. A hűtőszekrény ajtajából kiszedtem az altatószeres ampullákat, és a kert sarkában egyesével egy kőhöz vágtam őket, majd egy lapát földet dobtam az egészre. A gyógyszereket a kosok vérével együtt otthagytam, hátha majd hasznára válik a következő felelős körzeti állatorvosnak. Magamra vettem a doktor vasárnapi szövetkabátját, a gallérját felhajtottam, hogy menet közben a szél az orromba hozza az illatát, egyéb nem volt nálam. A házat tárva-nyitva hagytam. A szentmunseniek főnökétől megkaptam a járulékot az utolsó három medvebocs után, melyeket Lembergbe küldtek. Most kétharmad részt adott, tekintve a doktor úr sajnálatos balesetét, melynek kapcsán együttérzését fejezte ki, illetve biztosított afelől, hogy ezután ők is körültekintőbben fognak eljárni, sőt tevékenységüket teljes egészében fel kell függeszteniük, amíg alkalmazásukba nem vesznek egy, az állatorvosi farmakológiában képesítéssel rendelkező személyt.