„A legnyelvészebb nyelvész eretnekségben: irodalmiságban találtatott”

Szabó T. Attila születésének 120. évfordulójára

‍

Bár Szabó T. Attilát (1906–1987) a tudományos emlékezet elsősorban a magyar nyelvtudomány több területén is maradandót alkotó, iskolateremtő nyelvészként tartja számon, csaknem páratlan gazdagságú életműve interdiszciplináris nyitottsága folytán a tudományág kereteit messze meghaladja. Ahogyan az etnográfus Balassa Iván által írt életrajzi monográfiájából is kiderül, „Erdély nagy nyelvtudósa” – az életpálya során hullámzó intenzitással – a művelődéstörténet, a néprajz- és irodalomtudomány, a tudomány- és intézménytörténet művelője is volt, „itt-ott kontárkodó portyázása”, a nyelv(használat) társadalmiságának, kultúrába ágyazottságának holisztikus szemlélete pedig természetszerűen nyelvművelői tevékenységében, illetve nyelvtörténeti, hely- és személynévtani, nyelvjárástani és nyelvföldrajzi fókuszú vizsgálataiban is nyomot hagyott. Az effajta „polihisztorkodás”, a humán műveltség oszthatatlan egységét megtestesítő „egyszemélyes intézménység” Péntek János szerint elsősorban nem alkat vagy szándék kérdése, hanem olyan erdélyi sajátosság, amely a helyzet kényszerének, az erdélyi szakmai kör mindenkori szűkösségének következménye. Szabó T. Attila születésének 120. évfordulója apropóján az alábbiakban a sokoldalú kutató ritkábban vagy csupán utalásszerűen emlegetett, az életpálya alakulása szempontjából viszont voltaképpen kulcsfontosságú irodalomtörténeti-filológiai jellegű pályakezdő munkásságának a felelevenítésére, az „irodalmi elemnek” az életműben való felmutatására teszek kísérletet.

„Az ifjúkori eszmélkedés kora kezdetéig visszanyúló nyelvi érdeklődés ellenére az induláskor mégsem az akkor még számomra is száraznak, szürkének tetsző nyelvtudomány művelése iránt éreztem hajlamot” – vallotta 1970-ben pályájának kezdeti szakaszáról korábbi írásainak első válogatáskötetében Szabó T. Attila. Végzős teológushallgatóként egyéves skóciai tanulmányútján elmélyített angol nyelvtudását – amely bölcsészettudományi tanulmányainak megkezdésekor a magyar irodalom és az egyetemes történelem mellett az angol szak felvételét is lehetővé tette számára – hazatérte után egy nagy ívű műfordítói kísérletben kamatoztatta, Shakespeare-, Byron-, Milton-, Shelley-, Tagore-, Whitman-, Wilde- és Wordsworth-fordításokat tartalmazó kötete 1929-ben Tordán jelent meg. Részben „belső, egyéni hajlamból”, részben pedig egyetemi tanárai, Kristóf György és György Lajos irodalomtörténészek hatására a tudományos kutatás első, „botladozó lépéseit” is alapvetően az irodalomtörténet terén tette, 1929–1934 között megjelent közleményei fő témájának ugyanis a magyar közköltészet tekinthető.

Első nyomtatásban megjelent tudományos munkája Az Erdélyi Múzeum-Egyesület XVI–XIX. századi kéziratos énekeskönyvei címmel 1929-ben az Erdélyi Irodalmi Szemlében, majd az Erdélyi Tudományos Füzetek 20. számaként jelent meg. Az EME kézirattárának 90 darab világi, egyházi és vegyes tartalmú énekanyagot tartalmazó iratáról szóló kimerítő könyvészeti ismertetés az egyes tételeket bibliográfiai adataikkal és rövid leírásukkal együtt katalógusszerűen sorolja fel. A régi diákdalok után kutatva szembesült Szabó T. Attila azzal, hogy az ismeretlen vagy lappangó, értékes kéziratanyagok feltárása legtöbbször a „szerencsés kezű kutatókon” múlik, ezért úgy látta, a kutatás felületességének elkerülése érdekében a „szerencse-munkát” a céltudatosan végzett rendszerező munkának egyre inkább ki kell szorítania. Az Erdélyi Pál könyvtáros-irodalomtörténész által megkezdett forrásfeltárást folytató bibliográfia bevezetőjében arra is kitért, hogy az összeállított irodalomjegyzék nem csak a régi magyar irodalom szempontjából jelentős, a 19. századi anyag ugyanis a népköltészet-kutatás számára is figyelemre méltó adatokat nyújt, maguk a folklórszövegek mellett például arról is, hogy „a műveltebb osztályok körébe mennyire hatolt be a néplélek egyszerűségben pompázó virága, a népdal”.

1930–1933 között az Erdélyi Múzeumban, az Irodalomtörténeti Közleményekben és az Irodalomtörténetben megjelent rövid írásai, forrásközlései főként a korábban megkezdett levéltári munkát hasznosították, annak egy-egy irodalomtörténeti, illetve történeti néprajzi tanulságokkal szolgáló részletét helyezték fókuszba. Szabó T. Attila először adta közre többek között Vasile Lupu moldvai fejedelemnek, azaz Lupuj vajdának a magyar és a havasalföldi román seregtől szenvedett vereségéről szóló énekek egy (feltehetően Kájoni János által írt) újabb darabját, Fiátfalvi György pokolbeli látomásának 1626-os moralizáló versét, Kovásznai (Tóth) Sándor Gyöngyösit dicsőítő alkotását, illetve Vadadi Hegedűs András, Várfalvi Fodor István vagy Sukó István könyveinek több szövegét is. A szövegközlés és az irodalom-, illetve kultúrtörténeti elhelyezés mellett Szabó T. Attila az énekszövegek közötti szövevényes kapcsolatok feltárására, a szövegvariánsok elemzésére is törekedett. Ennek eredményeként például az 1704-es holdvilági veszedelemről szóló és általa felfedezett kuruc kori éneket egy másik, egyik változatában már ismert korabeli énekkel állította kapcsolatba, Egy török kori dalunkról című írásában pedig egy kuruc korinak tartott dal keletkezési idejét pontosította. Mindezek mellett a szövegek szerzőire vonatkozó biográfiai jellegű tanulságok levonását sem mulasztotta el: Köröspataki B. Jánosnak a Vadadi Hegedűs-kódexben található históriás éneke alapján a 17. századi énekszerző életútjára vonatkozóan vont le következtetéseket, Felvinczi György színműíró életéről és irodalmi munkásságáról feltárt új adatait pedig két cikkben ismertette. Adalékok és szempontok a magyar diákéneklés irodalomtörténeti vizsgálatához című munkájában egy mindaddig alig kutatott jelenség történetét vázolta fel, majd a diákénekek keletkezésének öt formáját, a fordítást, a nyelvkeverést, a travesztiát, az átköltést és az eredeti diáknóta-alkotást különítette el egymástól. Egy diákdallá vált Csokonai-ének című rövid tanulmányában az irodalmi ízlés történetének vizsgálatára, illetve egy diákdalként is funkcionáló Csokonai-vers változataira hívta fel a figyelmet. A történeti szövegkutatás és a hangsúlyos diakrón nézőpont mellett Balogh Józsi balladájának változatai és Két csángó dal székely változata című írásaiban – mintegy későbbi néprajzi jellegű kutatásait megelőlegezve – a saját korában is élő folklórszövegek variabilitásának vizsgálatára is kitekintett.

A kéziratos énekeskönyvekről szóló első tudományos közleményének megjelenése után kutatómunkáját már nagyenyedi és zilahi tanárkodása idején a gyűjtőterület térbeli kiterjesztésével, több erdélyi és magyarországi könyv- és kézirattár anyagának bevonásával folytatta, eredményeit 1934-ben szintetizáló jelleggel Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI–XIX. században címmel jelentette meg. A bevezető tanulmányokkal ellátott szakszerű bibliográfia lett Szabó T. Attila doktori disszertációja, amelyet az akkor Tisza István Tudományegyetemnek nevezett Debreceni Egyetemen 1935-ben védett meg. A 472 verses kézirat könyvészeti leírását közlő munka első részében a vallásos, majd a világi kéziratos énekeskönyvek irodalom- és művelődéstörténeti alakulását tekintette át. A vallásos énekeskönyvek divatjának megteremtését egészen a reformációig, a protestáns egyházak kialakulásának időszakáig, illetve a Batthyány-kódexig vezette vissza, a szövegtípus történeti változását pedig felekezetek szerint, kronologikus sorrendben tárgyalta. A világi énekköltészet darabjai tekintetében a magas és a populáris irodalom problematikájára, illetve egy nem evaluatív, relativizáló megközelítésmód szükségességére mutatott rá: ezek az alkotások „nem valami irodalminak elismert anyagot őriztek meg, hanem azt az irodalmon kívüli, irodalom alatti irodalmi anyagot, amely egy-egy társadalmi osztály, legfőképp a köznemes-polgári vagy diák elem irodalmi »ízlését« elégítette ki”, ezt azonban „távol mindenféle esztétikai előítélettől” kell szemlélni, könnyen lehet ugyanis, hogy „a ma lomnak tetsző akkor érték volt, és a mai kincs akkor talán csak másodrangú töltelék”. Az ének(vers)eket nemcsak irodalom- vagy zenetörténeti reliktumokként értékelte és értelmezte, hanem olyan „művelődéstörténeti prizmáknak” tartotta, amelyek „egy társadalmi osztály műveltségeinek emlékei és őrzői”, amelyek „az olvasott, azaz élő irodalom nagy raktáraként” egy kor(szak) „irodalmi, sőt általában szellemi igényeiről” tanúskodnak. Jelentőségét mutatja, hogy Szabó T. Attila munkája, illetve annak 1941-ben megjelent 84 tételes pótlása vált az alapjává Stoll Béla 1963-ban kiadott bibliográfiájának is.

Annak ellenére, hogy Szabó T. Attila kezdeti kutatásainak tárgya alapvetően irodalomtörténetinek tekinthető, és ő maga is így értékelte azt, az énekeskönyvek (köz)költészeti alkotásainak vizsgálata voltaképpen tudományközi jellege által magát a sokfelé ágazó teljes tudományos életművet is jól előrevetíti: első választott témája a népköltészet és a népies műköltészet, az irodalomtörténet és a történeti néprajz határán helyezkedik el, miközben például irodalomszociológiai vagy ízléstörténeti szempontból művelődéstörténeti jelentőséggel is bír, a történeti szövegek és társadalmi kontextusuk tanulmányozásához pedig történettudományi és nyelvtörténeti ismeretek is szükségesek. Az a tényező, amely ebben a látszólagos diszciplináris sokszínűségben közösnek tekinthető, és mindvégig meghatározó maradt, a történetiség: „Történeti távlat nélkül semmi jelenséget nem lehet tulajdonképpen valóságosan és elfogadhatóan értékelni” – vallotta élete végén egy vele készült és 1988-ban a Magyar Nyelv hasábjain is közölt interjúban.

Szabó T. Attila szakmai tájékozódása – saját bevallása szerint – elsősorban mestereinek hatására irányult végérvényesen a nyelvtudomány felé. A levéltáros-történész Kelemen Lajos és a nyelvjáráskutató Csűry Bálint példája és hatása olyannyira erőteljesnek bizonyult, hogy a fiatal kutatót az általános és a magyar nyelvészeti alapismeretek „önképzéssel, ha úgy tetszik: műkedvelő módon” történő elsajátítására késztette, a pillanatnyi egyetemi tanrendből ugyanis a nyelvtudományi képzés alapvetően hiányzott. A nyelvtudomány felé való fordulást ugyanakkor tudomány- és nyelvpolitikai okok is elősegítették: Kolozsváron Csűry Bálint Debrecenbe való távozása után nem volt nyelvész szakember, miközben a magyar nyelvvel való tudományos és gyakorlati foglalkozás „elsőrendű kisebbségi érdeknek” számított. A nyelvtudományi perspektíva azonban Szabó T. Attila életművében korántsem vált kizárólagossá, a tudományközi jelleg egy-egy probléma megközelítésében, illetve tudományos közleményei teljes jegyzékének áttekintése során is érzékelhető, időközönként ugyanis új eredmények esetében – ahogyan ezt már az 1934-es bibliográfiájának hét évvel későbbi pótlása is mutatta – vissza-visszatért korábbi kutatási témáihoz, másrészt pedig újabb, kevésbé nyelvészeti jellegű kutatási kérdések terén is vizsgálódott.

Válogatott tanulmányai, cikkei 1970–1988 között megjelent hétkötetes gyűjteményes sorozatának Nyelv és irodalom címet viselő ötödik darabjában, a Könyv és irodalom című részben 20 közleményt gyűjtött egybe, a sorozat hatodik kötetében pedig Az irodalom- és nyelvtörténet forrásvidékein alcím alatt 9 általa irodalomtörténeti szempontból is relevánsnak tartott cikkből álló újabb válogatást közölt. Ezek között a szövegek között – bár a cikkek rendszerezése, egy csoportba rendezése a bennük vizsgált témák tudományközi jellege és/vagy értelmezési módja miatt kissé esetlegesnek tűnhet – néhány már említett pályakezdő szövege mellett az életmű későbbi szakaszainak irodalom- és irodalomtörténet-közeli tanulmányai, szövegközlései is feltűnnek. A diák dicsérete és Két népdalunk szövegének forrása című írásaiban népdalokká alakuló diákénekekkel foglalkozott, Egy állítólagos Kemény-ének című cikkében egyetlen énekszöveg szerzőségét vizsgálta annak különféle változatai alapján, ugyanakkor közreadta Bánffy Farkas álmának 1761-es leírását és az Akadémiai Könyvtár egy 18. század végi kéziratos verseskönyvének darabjait is. Pálffy János emlékezéseinek felfedezése és kiadása, illetve Három ismeretlen Pálffy-levél című, Nyugatban közölt tanulmányai az 1939-ben sajtó alá rendezett, Tarcsafalvi Pálffy János egy-egy személy köré szervezett visszaemlékezéseit tartalmazó, irodalmi és történettudományi szempontból egyaránt jelentős forráskiadásához kapcsolódtak. Mindemellett saját jelenéhez közelebbi irodalmi témákban is publikált: az EME levéltárában őrzött Szabó Károly-hagyaték Arany-leveleire és Arany-vonatkozásaira hívta fel a figyelmet, illetve Móricz Zsigmond és Kelemen Lajos személyes találkozásainak az Erdély-trilógiára való irodalmi hatásáról is írt.

A kéziratos énekeskönyvekkel való pályakezdő foglalkozás még az 1960-as évek végén is visszaköszönt, 1969-ben ugyanis az Irodalmi Könyvkiadó, 1970-ben pedig – a számottevő kereslet miatt – a Kriterion Könyvkiadó kiadásában jelent meg a Haja, haja, virágom című, Gy. Szabó Béla fametszeteivel díszített virágének-gyűjteménye, amelynek a CD-melléklettel ellátott második, javított változatát Csörsz Rumen István 2007-ben adta közre. Szabó T. Attila a kötet bevezetőjében annak keletkezéséről így nyilatkozott: „Mikor néhány évtizeddel ezelőtt e sorok írója a régi magyar költészet emlékeit rejtő kéziratos énekeskönyvekkel behatóan foglalkozott, érthetően ráterelődött a figyelme e verses emlékeket őrző források szerelmi énekeire is. S noha utána más irányba sodródott is az érdeklődése, évtizedek múlva, a régiség emlékei iránt ébredezni látszó közönségigény ösztökélésére, egy virágénekekből álló kötet összeállítására vállalkozott.” A gyűjtemény a Soproni virágénektől, illetve a kötet címét is adó Körmöcbányai virágénektől, azaz a magyar nyelvű szerelmi költészet legkorábbi emlékeitől egészen a 20. századi magyar népdalokig ível, a tematikus ciklusokba rendezett 177 énekszöveg kronologikus sorrendben követi egymást. A bevezető tanulmányban Szabó T. Attila a virágének műfaji sajátosságait, a virágének-költészet társadalmi megítélését és a virágénekmondás körülményeit többek között Sylvester János, Méliusz Juhász Péter, Huszár Gál, Bornemisza Péter, Tolnai Decsi Gáspár, Geleji Katona István, Telegdi Miklós és Pázmány Péter vonatkozó megjegyzései, illetve egy kolozsvári törvénykezési jegyzőkönyv vallomásai alapján körvonalazta.

Varró Ilona erdélyi novellista, Szabó T. Attila egykori tanítványa 1970-ben az Igaz Szóban közölt, alapvetően a megjelent virágének-gyűjteményről szóló, de a professzor tanári habitusára, emberi tartására is rámutató „szabálytalan recenziójából” származik az a frappáns vád, amelyet a tanulmány címéül választottam: „A legnyelvészebb nyelvész eretnekségben: irodalmiságban találtatott.” Szabó T. Attila „az eretnekség vádja” ellen Irodalmon kívül? című írásában tiltakozott, annak – az előbbiekből is jól látható – „eredendő bűn jellegére” mutatva rá: „Úgy látszik, nem sokan tudják róla, hogy az indulás táján maga is inkább irodalmi, irodalomtörténeti hajlandóságúnak mutatkozott, és vajmi kevéssé érdekelték a nyelv nyelvtudományi jellegű vizsgálatának kérdései. A kamaszkor idején szinte kötelezően jelentkező »irodalmi ambíciók«-tól maga sem óvhatta teljesen meg magát, de még idejében belátta: nincs gyötrőbb kín, mint a nagy színészség vágyával a népség-katonaság sorában ténferegni vagy »híres íróság«-ról ábrándozva a fűzfapoétaság szintjén megrekedni. Mindennek fontolgatása, illetőleg belátása megóvta őt az »írói babérok«-ra való kitartó vágyakozástól, és ráterelte az irodalomtörténeti vizsgálódás mezejére. Itt aztán legalább egy fél évtizedig főként a régi irodalom iránt érdeklődve éppen a kéziratos énekeskönyvekkel, tehát azokkal az elsődleges irodalomtörténeti forrásokkal foglalkozott, amelyekben a virágénekek reánk hagyományozódtak.” A válaszszöveg alkalmat adott Szabó T. Attilának arra is, hogy „fogadatlan prókátorként”, „az egész nyelvész-céh nevében” a nyelv- és az irodalomtudomány kapcsolatáról vallott nézeteit kifejtse, és azzal a „tévhiedelembe ágyazódó áldatlan állapottal” „szálljon perbe”, amely „az irodalmiságot és a nyelvészséget egymást kizáró kategóriaként állítja egymással szembe”. Ennek a diszciplináris eltávolodásnak a nemkívánatos jellege mellett érvelve hosszasan sorolta Sylvester Jánostól és Geleji Katona Istvántól kezdve Csokonain, Kazinczyn, Vörösmartyn, Aranyon, Babitson és Kosztolányin keresztül egészen Gombocz Zoltánig, Mészöly Gedeonig és Pais Dezsőig azokat az életműpéldákat, amelyekben a nyelvészeti és az irodalmi-irodalomtudományi érdeklődés szerves egységbe rendeződött. „Bármilyen mértékig divat is a nyelvészeket »mint olyanokat« testületileg az irodalmon kívül rekeszkedő véglények csoportjába sorolni, akkora bávaságot talán mégsem ajánlatos feltenni róluk, hogy a gyermek- és ifjúkor forró nyelvi élményei nem sodorták volna oda őket egyszer s mindenkorra a nagy irodalom gazdag szépségeinek örök élvezői sorába” – írta. Végkövetkeztetése tehát az volt, hogy bár sok esetben „az író [tévesen] rangján alulinak tartja a nyelvvel mint szabályokba, törvényszerűségekbe szedhető jelenségek rendszerével a tudatos nyelvhasználat érdekében behatóan foglalkozni”, az irodalmi kérdésekkel is foglalkozó nyelvész „nem »eretnek«, csak nem »szakbarbár«, csak nem von esztelenül maga elé mesterséges válaszfalat az »irodalmárok« kizárólagos birodalmának vélelmezett területei felé”. A válaszcikknek a benne kifejtetteken túl az adott nagy jelentőséget, hogy a folyóirat szerkesztősége a szöveget Márton Gyula, Gálffy Mózes, Gagyi László, Kósa Ferenc, Kodály Zoltán és Magyari Lajos írásai által keretezve Szabó T. Attila műhelyében címmel külön rovatban közölte.

„…egész Ifjuságátol fogva a Tudományokb(an) és Kŏnyveknek olvasásáb(an) felettebb gyönyörködött” – olvasható egy 18. századi nyelvi adatként a Szabó T. Attila monumentális gyűjtőmunkáján alapuló Erdélyi magyar szótörténeti tár tizenharmadik kötetének tudomány szócikkében. Ez a megállapítás pedig – ahogyan már a fentiekből egyértelműen kiderülhetett – az adat gyűjtőjére is igaz. A verses történeti szövegek feltárásának levéltári kutatómunkájától, illetve a 16–18. századi közköltészeti alkotásoktól eredeztethető tehát egyrészt az az „anyagtisztelő, ha úgy tetszik: anyagbálványozó tudományos magatartás”, amely Szabó T. Attila forrásfeltáró és kutatói törekvéseiben mindvégig hangsúlyosan jelen volt, másrészt pedig az a felismerés, hogy a mesterségesen szűkre szabott diszciplináris keretek meghaladása a társadalmi, nyelvi és egyben irodalmi múlt árnyaltabb megismerését segíti elő. Ezeknek a szövegeknek köszönhetően válhatott számára első ízben nyilvánvalóvá az, hogy a régi szövegek olyan közvetítő csatornák, „művelődéstörténeti prizmák”, amelyekben „a múlt kavargó életének izgalmas, kandi szemlélése közben a szereplő személyek ajkán, tollán elámító, veretes nyelvi gazdagságában suttog, beszél, kiált [a mindenkori olvasó] felé a múlt”, amennyiben annak „van füle a hallásra”.

‍