A szabadság elveszett könnyűsége

A szabadság elveszett könnyűsége

Emlékszem arra a régi, jó érzésre,

amikor lekerült rólunk a sok kötelező

hazugság. Könnyűek voltunk, mert már

nem kellett ezt mondani, nem kellett

azt mondani. Nem kellett bátornak

lenni, hogy ne mondjuk azt az ezt-azt.

A diktátor nem is tudja, mit csinál

saját igazából. Nem tudja,

de csinálja. Én egy szürke,

nagyjából tekebábu-méretű

márványszobornak látom az igazat.

Sokáig itt állt az asztalomon.

Elkallódott? Eltettük? Valaki ellopta?

Leesett és kettéhasadt? Csiszolt, szép,

barátságos felülete kiegészült

két érdessel és néhány sebző éllel.

De a szobor két fele hol lehet most?

Az apróbb darabokat egyszerűen

összesöpörtük? Egyáltalán, az igazság

asztali szobra volt, vagy a szabadságé?

Két embernek se lehet ugyanazt a szobrot

állítani! Sok ember viszont ledönthet

bármilyen szobrot. A túl jó szobrokat,

akárkit ábrázolnak, mégsem szabad ledönteni.

Szerencsére nincs sok belőlük, és nem akárkit

ábrázolnak. A túl jó szobor lebeg.

‍