Bolyongás a világhálón (versek)

Bolyongás a világhálón

‍

A világhálón bolyongva-forma

belebotlottam némi csillagporba.

Maréknyi sziporkában vétlen

jelen volt maga az Úr az égben.

Lehívtam rögtön a képernyőmre,

jött bölcs szöveggé töpörödve,

picit a magam képére írva,

de a magyart már alig-alig bírta.

Englisül társalogtunk hát egy keveset –

inkább amcsiul dőlt belőle a szeretet.

– A magyarok Istenét vártam régóta…

– Hol van az már?! – szólt lelombozódva.

Nem fenyegetett, nem okított hitet lihegve,

felszívódott apránként, vissza az internetbe.

Félnem kellett volna a hármas igazságot?

Bebolyonghatok magamnak egy újabb világot.

Zsoltár

‍

Öröklétben bíztunk eleink óta.

Uram! Téged tartottak hajlékuknak.

Amikor ők még semmik sem voltanak,

Kéjben, gyönyörben sem voltak formálva,

Te voltál… És ők is voltak a hitben.

Hitték, hogy megmaradsz minden időben.

Méltóságunkat ölve hagytál halni.

Örökkévaló lettél ősanyagban.

Ellened nem állhatunk soha harcban.

Kétharmad világ képtelen akarni,

Ki mást hisz születésről, elmúlásról,

Az öröklétről és a megnyugvásról.

Hány ezer éve keresünk szüntelen,

Képzeletfelhőkben, legjobb énünkben,

Minden génünkben, lelki kérdőjelünkben,

Táguló értelmünkben, lélektelen?

Képedet arcunkról formáltuk félve,

Magukba temetünk a mában élve.

A jelenések vége

‍

Naponta zabálunk a tudás fájának gyümölcseiből

Figyeljük a kerubokkal keletről kerített Édent

Ma is szétpattanásig hitünkkel tele a fejünk

Amikor új Jeruzsálemünkben sem lesz majd éjszaka

És a Paradicsom minden utcája csupa színarany

Kőfalában unottan roskad tucatnyi drágakő

Nem lesz ott fájdalom és ott nem lesz többé halál

S az alkotónak sem lesz már zsolozsmás tömjénszaga

Hétköznapjaink földjére száll szent városunk szépen

Kristálytiszta üveghez hasonló lesz minden Éden

És Napkelet felől sem koslatnak többé pofátlanul

Villogó pallosuk lángját lengetve kegyetlenül

Korunk konokra kőkeményedett kerub zsoldosai

És aki kiűzött minket is hibátlan kertjéből

Szakállas bölcsességét és tévedhetetlenségét

Magáról rongyként ledobva, patinás szívéből

Tettének tövisét, jaj nélkül kivetve valóban

Velünk lakozik és velünk lesz örökkön örökké

Képünkre teremtve génjeiben is jóságosan

Évezredekre hibátlannak hitten és akartan

Életgyöngyszemeinkből képzelt hasonmás Úristen

Mellettünk járva — végül veled leszünk földön-égben

És soha senki sem lehet többé fölöttünk s alant

Hol vagy?

‍

álmomban a bibliában jártam

Havilahból aranyat hoztam bdellion- és ónixkövet

a Pisonban lazacot fogtam friss rózsaszínűt neked

gyümölcsöt szedtem hamvas érett gyümölcsöt

a jó és a gonosz tudás fájáról

pedig tudod hogy nem szeretem a zöldsége(ke)t

bizony nem jó az embernek egyedül lenni álmában

Minek Nevezzelek legyen a neved

ha majd magam fölé megteremtelek

mielőtt meghalok ígérd meg:

nem szégyelled (m)esztelenségeimet

kertünkben az édenkertben eldobhatod majd

divatosan csipkés fügefaleveled

Tudatlanul

‍

megint üres tudatalatti ágyam

agy-tisztára mosott ész-simára vasalt

ágyneműm most is érintetlen

csecsemőként kőbölcsőbe fektettek

s nem nőtt ki belőlem a Mindentudó

nem ringattam soha glóriás babákat

mindig magam fölött virrasztottam

kihúzott derékkal cselekvő éberen

istenektől örökölt elmúlásra várva

a percet mikor szép emlékek híján

végső megnyugvásomat színlelve

a mérhetetlen idő párnáján pihenhetek

tudatuk alá magunkat mélyen beásva

vesztegelnek világnézeti bajnokaink

egyszálelvűek újra a végső viadalra

isteni uralmukra készülnek itt

hitem izzó anyagiságomba révül

rajongva a felfedezetlenhez közelít

magam vagyok a lehetséges csoda

ólmos eszmék súlyát kilóval mérték

jövőtlenül sok sártól súlyos pihe

az égig érő transzcendens függőségében

dönthet-e mindig a soros isten

megbabonázott tekintetünk mindet

élethossziglan magunknak rendeli

kinyilatkozásokban dogmát dogmára szül

védi tévedhetetlennek hitt önmagát

bélyegzett emberségem bénítja szüntelen

Tükörben

‍

szerettem volna napfűtő lenni

kozmoszban forgalomirányító

valamelyik tündérkirály

esetleg a magasságos maga

soha a földön töpörödött

inkább az egyetemes az örök

a nagyságos képzeletbelit

kápráztató egyedüli rész

aki ha voltam szűkre szabottan

megtöltöttem és kiürítettem

a tünedező múltat és a jelent

elégettetve az emberi létben

„elmegyek mint a levegő

fehér fürtjeimet rázom”

férfiak és nők arcán látom

magam és a tömörített Istent

Világ

‍

Énképem géntérképemre épített valami

Milliókra szétszedem magam és mást is

Szétaprítottam már mindent: mindig maradt valami

Valaki örökkön-örökké „jár az ág hegyén”

Nincs és bennem sincs féktelen félelem

Valamiből valaki vagyok s leszek a mindenen

Hiszem: minden gondom magamra vehetem

Túl a matematikán nincs legnagyobb közös osztó

Nincs már a legkisebb közös többszörös sem

Klónozottan sokszorozódva sem lehetek soha több

csakis magam – felelősségem növekvő Atlasza

Marad a hit: marad utánunk mindig valami

Az örökkön örökké kikanalazhatatlan lét

Mert mindig marad az oszthatatlan jövő

‍