Brazília, 2014 (vers Karácsonyi Zsolt fordításában)

1.

Két szív halad fej fej mellett,

anya és apa.

Fák csokrai zsúfolódnak az ablakkeretbe.

Egy színes ősz

nem nagy dolog. A koldusok sem látványosabbak.

Az ablakból integetek: szevasz, világ.

Becsukom szemem, szélesre tárom a nemzeti könyvtár ajtaját,

odabentről előtör egy levegőhullám, hajamat szétzilálja,

hátulról rám támad a fény. Magasabbnak, soványabbnak látszom.

Fiatal és szép vagyok, mint Russel Crow a Gladiátorban.

Rideg dal rideg alapokon. És a szívem az egeket csapdossa.

Egy dobos feje a fellegek között, és lábai a holdon.

És én mit mondjak nekik?

Két dolog nyűgözött le az életben: amit Dosztojevszkij művelt

         a prózában

és amit Manuel Neuer a saját tizenhatosán belül.

*

Szélesre tárom a nemzeti könyvtár ajtaját,

odabentről előtör egy levegőhullám, hajamat szétzilálja.

Hátulról rám támad a fény, magasabbnak, soványabbnak látszom.

Szép és fiatal vagyok, mint a koreai sorozatok fattyú

hercegei.

A visszhang továbbadja a dobok

pörgését, és szemeim előtt mozgólépcsők zsúfolódnak össze.

Előttem öregasszony-hegyek

Európáról társalognak, politikai felhangokkal.

*

Az utcán az emberek

hátranéznek, megjegyzéseket tesznek aztán.

Átsiklok a cinkék lábai között, szemeim könnyesek,

egyetlen ember sincs ott velem.

Egyetlen óriási tenyér sem indul felém,

mint a jehovisták illusztrációin.

Kicsi vagyok és kicsi maradok.

A korlátnak támaszkodom,

és dúdolom a 140. zsoltárt. Két kézzel ragadom meg

az egyik alkalmazott kabátját.

Szélesre tárom a nemzeti könyvtár ajtaját,

odabentről előtör egy levegőhullám, hajamat szétzilálja.

Hátulról rám támad a fény, magasabbnak, soványabbnak látszom.

Szép és fiatal vagyok, mint Mircea árnyéka Cozián.

‍

2.

Túli érzésekkel tölt el minden fesztivál.

Részleges halál.

És hatalmas fáradtság. Az égbolt fénye kopni kezd,

a fák magasba nyúlnak a nyárfavattával tömött balkonok között.

Megjelenik a félelem. Tart és növekszik. Éjszaka az égő lehunyja szemét, és Sandu

a saját sarka felé fordulva veszi a levegőt, elmémben bizonytalan

képek sokasodnak.

Reszketek és felriadok. És nem merek újra elaludni. Folyton csak a zuhanás,

a vad felriadások.

Sokkal inkább elviselhető egy olyan rémálom, amelyben

az összes hátvéddel együtt Arjen Robbent követném,

neki pedig nem lenne más választása, mint hogy támadás közben szabálytalan szerelést

szimuláljon.

‍

3.

Egy akkora diavolo pizza, mint egy napernyő a központ egyik

         teraszán,

akkora, mint egy elszállt léggömb,

mint a müncheni National Arena, vöröslő sonkaszeletekkel,

amelyek a mia san mia hullámvonalát követnék.

‍

4.

Repültem a korcsolyákkal a kétfunkciós pályán, amit korcsolyák

és szánkók használhattak,

tisztán fénylő jégdarabok között – akkor a temető még nem volt

a pálya közepén.

Éppcsak hogy járni kezdtem a hetednaposok gyűléseire.

Nem az evangéliumtól voltam oda, csak magamtól, amikor

         Marcel,

aki a Deltából érkezett, az egész pályát lefoglalta.

Leparkolt szánkóik mellett sírtak a gyerekek. És amikor már

         készen álltam

egy korcsolyásan művészi verésre, és az Úr szavai visszhangoztak

         bennem:

tartsd a másik orcádat is.

Úgyhogy Marcel a pofokat és a korcsolyákat is szállította nekem.

Azt kiabáltam: adj még, csak adj!, hogy beteljesüljön az Írás.

         Mondtam öntelten és reakciók híján.

Mintha Bastian Schweinsteiger lettem volna az Argentínával

         játszott döntőben.

Bemocskolt hős, csakhogy én nem voltam képes végigvárni. Azt

         mondtam, rendben, hogy Jézus nem akarja, hogy adjak, de apa?

(ha még egyszer megverten jössz haza, tőlem is kapsz

         egy rendes adaggal)

‍

5.

A könyvtárban Burac úr szónokiasan kérdi, miért nem olvas

         már Manolescu,

de Sandu nem hajlandó társalogni erről. Így hát suttyomban

         cigarettára gyújtok,

nesztelenül mozdítom el helyéről a székem, és ugyancsak

         nesztelenül állok fel, mereven

bámulva az ajtót, amikor a bal bakancsom fűzője beszökken

         a jobb bakancsom

felső fémkapcsába

Csak a kirakatok üvegét látom, mögöttük Goma könyveivel, és

         hallom a jelenlevők

elnyújtott kiáltásait. Nem tudom, hogy zuhanás közben

         miként is

jöttem helyre ennyire látványosan, annyira, hogy kezem

éppen elérte az ajtó kilincsét.

A zuhanásban/emelkedésben elrendezem hajam szabad

         kezemmel,

és a nézőkre mosolygok. Olyan vagyok, mint a Steaua focistája,

akit véletlenül lőtt gólja miatt ünnepeltek üvöltve,

így hát nem csoda, ha fejemben egy egész stadion üvölti:

         „nicolițăăă”!

‍

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

‍

Jegyzetek:

Mircea cel Bătrân (1355–1418) román fejedelem, Cozia kolostorában temették el.

Nicolae Manolescu (1939–2024) a 20. század második felének legjelentősebb román kritikusa, irodalomtörténésze.

Paul Goma (1935–2020) román író, a „román Szolzsenyicin”.

Bănel Nicoliță (1985) a bukaresti Steaua egykori középcsatára.

‍

‍