Buba

Ő meg ott Buba, magyarázta az öregasszony, mikor beértünk a házba, és befelé mutatott valahová a szoba sarkába. A szemem még nem szokott hozzá a benti félhomályhoz, így aztán semmit nem láttam, ám ekkor a sötétből kappanhangon felüvöltött valaki, hogy kolbászt, kenyeret, adjál kolbászt, kenyeret, mire az öregasszony vastag trombózisos lábain kibillegett a konyhába, és a hűtőből elővett egy zsírosan fényes kolbászspirált, letört belőle vagy húsz centit, és vágott mellé egy jókora darab kenyeret is. Aztán felsóhajtott és megtámaszkodott az asztal sarkában, mint aki a szavakat keresi, majd magyarázni kezdett, hogy hát tudja, kedves, az van, hogy Bubácska huszonhat éves, de az esze, na, nagyon nincs ott, az nagyon nincs, közben meg úgy hadonászott azzal a darab kolbásszal, mint valami karmester. Végül ellökte magát a konyhaasztaltól, hogy valami lendületet kapjon, és billegő matrózjárásával visszahömpölygött a szobába, belehuppant egy fekete ropogó bőrfotelbe, és onnan magyarázta, hogy Buba-­Bubácska, leginkább a zsírkrétát szereti, szinte egész nap ott ül a szoba közepén és rajzolgat, és hát ezért nincs szőnyeg a szobában. Sőt, a padlót is felszedték, aztán a betont is lemázolták fekete email festékkel, csak azért, hogy Bubácska, azaz rendes polgári nevén Edömér kiélhesse a művészi hajlamait, mert akkor csendben van, és nem kószál sehova. Végül hellyel kínált, hogy üljek le bárhová, ahol elférek, de azért figyeljek oda, nehogy valami a seggembe menjen, merthogy Bubácska néha egész álló nap papírcsíkokat vagdos, és hol itt, hol ott hagyja az ollót, ráadásul, úgy tudjam meg, előző héten ellopott a konyhakredencből két doboz rajzszöget, kiszórta az egészet maga köré a padlóra, azóta mindenhonnan rajzszögek kerülnek elő, még az ágyból is, még a fuszulykalevesbe is sikerült belefőzni, szóval jobban teszem, ha először tenyérrel végigtapogatom a kanapét, de felőle aztán ülhetek bárhova, egyedül a piros fotelbe ne, mert az a Bubáé, és óriási patáliát tud csapni, ha valaki az ő fotelébe talál beleülni, magyarázta. Majd a kolbászvéggel gyöngéden megveregette Buba lapockáját, amaz pedig megfordult ültében, kikapta a néne kezéből a kaját, és olyan étvággyal gyúrta magába, mint aki egy hete nem látott ételt, majd megint felüvöltött, hogy kolbászt, kenyeret, mamaaa, kérek még kolbászt, kenyeret, és Erika néni a fejét csóválta, és mosolyogva összeborzolta Bubácska szalmasárga haját. És ahogy a szemem kezdte megszokni a benti homályt, úgy kezdtek el szép lassan kirajzolódni Buba körvonalai is: egy óriási hátat láttam, meg két elálló fehér fület, meg hurkás nyakat és egy akkora irdatlan kart, mint a lábam, és ez a kar egy apró babakezecskében végződött, és az apró kezecske négy különféle színű zsírkrétát markolt, amivel szorgalmasan húzogatta az értelmetlen krikszkrakszokat a fekete padlóra. Közben Erika néni a szemeit kezdte forgatni, mint akit az ájulás környékez, összecsapta a kezét, és kuncogva magyarázni kezdte, hogy úgy képzeljem el, a napokban Buba meglógott otthonról, pedig biztosan emlékszik, hogy bezárta az ajtót, és be a kaput is, de elég az hozzá, hogy mire hazaért a boltból, hát Bubának nyoma veszett, és sehol nem találták. Végül estefelé leltek rá a diákbentlakások mögötti parkban, ahogy egy szárítókötélből kötött hurkot lóbálva a bentlakó lányok után koslatott. És hiszem, vagy sem, de amikor rátaláltak, már kisebb tömeg gyűlt köré, beszorították a kazánház mögé, és majdnem agyon is verték az ő kis Bubáját. Az öregasszony szipogni kezdett, majd egy keményre szikkadt kockás zsebkendőt vett elő, itatni kezdte a szemgödrét és kifújta az orrát. Pedig hát, Isten látja a lelkét, hüppögte, nagyon vigyáznak ám rá, olyan, amilyen, de hát az anyja már régen árkon-bokron túl, valahol Kanadában dolgozik, soha nem látogatja, és hát meg is érti, szép fiatalasszony a lánya, menjen csak, élje az életét, majd ő vigyáz Bubára, mert jó gyerek ez, nem sok van még hátra neki, az orvosok is azt mondták, nem éri meg a tizenhatot, de nézzek csak  rá, milyen szép, nagy, egészséges gyerek, ezt az egyet kivéve, és Erika néni körözni kezdett a homloka előtt a mutatóujjával. Még füttyentett is hozzá, hogy sajnos hülye a Bubácska, és én már határozottan szédülni kezdtem mindattól, amit itt hallottam, és attól, hogy közben szóhoz sem jutok. Így aztán röpke félórán belül már teljesen el is felejtettem az előre bekészített kis mondókámat, amivel lyukat terveztem beszélni Erika asszonyság hasába. Szóval inkább hallgattam, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, közben meg Bubát figyeltem, amint ott ül kitérdesedett, kötött cicanadrágjában a padlón, és színes krikszkrakszokat pingál a hideg cementre. De a néni tovább magyarázott, hogy az ő Bubácskájának nagy az étvágya, és hogy nemcsak a kaját szereti ám, mert férfi ő, annak ellenére, hogy még a szakálla sem bújik, ha értem, mire céloz. Én meg széttártam a kezem, és olyan arcot vágtam, mint aki érti, mire céloz, és én nem értettem, illetve hát érteni véltem, de éppen ezért egy kissé meg is rémültem, mert nem tudtam, hová is akar kilyukadni a vénasszony. De intett, hogy hajoljak csak közelebb, és súgva magyarázta, hogy Bubára néha rájönnek az ösztönök, és ha ezt a nagy gyereket elkapja a baszdüh, hát nem lehet neki parancsolni, megszökik, mint a kankutyák tavasszal, közben meg vihogott, mint valami hülye csitri, és rám villantotta vitallium agyarait. Ő attól fél, agyonverik valahol, tette hozzá elkomolyodva, mert nincs ki neki mind a négy kereke, és olyankor csak megy a fasza után, néha a szomszéd falu határából kell hazahozni, és utána napokig kúrálják szilvapálinkával, és borogatni kell neki a faszocskáját… Mert az nem megoldás, ha megkötik. Az is előfordul, és ez még a jobbik eset, emelte fel a mutatóujját Erika néni, hogy néha, amikor ilyen kanos kedve szottyan, hát fényes nappal, egyszerűen csak kiáll az udvar közepére, és valahányszor arra jár valaki, előveszi cerkáját, és azt mutogatja meg recskázik ott, mindenki szeme láttára. A recska szónál Buba hátrafordult és ordítani kezdett, hogy recska, recska, recska, recska, amitől szabályosan fázni kezdtem. Ezért szóltam, nem is szóltam, talán inkább felsikoltottam, hogy kimegyek levegőzni az udvarra, mert asztmás vagyok, ezt hazudtam. Szívok egy kis friss levegőt, meg elszívok egy cigit, és addig gondolja végig a hitelajánlatot. Előhúztam a táskámból a brosúrát és a néni felé nyújtottam, mire Buba váratlanul talpra ugrott, kikapta a kezemből a papírokat, és szagolgatni kezdte. Majd felém fordította azt a hatalmas, túlméretezett játékbabafejét, vigyorgott, és rekedt hangon búgta, hogy pi­naaaa. De én már hátráltam is kifelé a házból, amivel az volt a szándékom, hogy levegőzés meg cigi ürügyén abban a szent pillanatban meglógok erről a portáról, legközelebb meg majd egy férfi kollégával jövök vissza, de ide egyedül többé soha. Csakhogy a küszöbön elbotlottam, szanaszét gurult mindenem, az udvaron felvonított egy kutya, és valamiért átvillant az agyamon, hogy február van, kezdődik a párzási időszak, a kikelet. És ez a szó, hogy kikelet, valamiért úgy hasított bele minden idegszálamba, az összes agysejtembe, hogy még fájdalmat sem éreztem, pedig biztosra vettem, hogy lezúztam a könyökömről az összes bőrt. De talpra ugrottam, és hóval együtt sepertem össze a szétgurult vacakjaimat, és úgy, latyakkal együtt gyömöszöltem vissza mindent a táskámba. Bentről meg két-három csattanás hallatszott, mint amikor rácsapnak a frissen begyúrt kenyértésztára, vagy mint amikor pofon vernek valakit. Mindenesetre jó testes löffök lehettek azok, mert Buba kamaszhangon felvonyított, utána meg Erika néni hangját hallottam, amint rárivall, hogy menj a helyedre, baszomazanyád. Majd engem kezdett szólongatni, hol vagy, kiscsajszi, jól vagy-e, kiscsajszi? Majd utánam kiabált, hogy várjak csak egy pillanatot, mert ő is el akar szívni egy szál szivarat, így aztán lőttek az én nagy szökésemnek. Pedig már láttam magam, amint kecsesen átlendülök a két méter magas deszkakerten, és hanyatt- homlok rohanok vissza az irodába, és lebaszom a mappát a főnököm asztalára, és minimum felmondok. Mert értem én, hogy a friss húsokat előbb-utóbb megszívatják, sejtettem én, hogy meglesz az én beavatásom is, de ez akkor sem volt szép tőle. És amint így emésztettem magam, kijött Erika néni a tornácra, és a látványától megroggyantak a térdeim, mert a vénasszonynak egy akkora darab barna szivar volt a szájában, mint Che Guevarának, arra gyújtott rá és teljesen eltakarta a füst, amit maga köré fújt. És arra gondoltam, hogy a legjobb talán az lesz, ha veszek egy mély lélegzetet, és inkább semmin nem lepődök meg többé, ami ezen az udvaron történik. Aztán Erika néni váratlanul a kezembe nyomott egy tele bögre méregerős, hideg kávét. Megszagoltam, belekóstoltam, forgattam a számban, mint valami sommelier, hogy nincs-e megmérgezve, nem kevert-e bele valamit, hogy aztán félóra múlva tehetetlen, begi­názott porhüvelyemre rászabadítsa a baszdühtől nekivadult Bubát. De gondolkodni sem maradt időm, mert már folytatta is onnan, ahol a szobában elmaradt, hogy nem-e tudok valakit, nem ismerek-e olyan nőket, akik egy cseppet kezelésbe vennék Bubácskát. Így mondta: kezelésbe vennék. Mert attól majd hátha lenyugodna, mire jól felkúrtam magam, hogy hát mégis miből gondolja, hogy én kurvák elérhetőségét tudnám, mégis minek néz engem, madame-nak? Huszonhét vagyok, mondtam magamból kikelve, az isten szerelmére, gyakorlatilag még szűz, ilyet hallanom sem szabadna egy egészséges társadalomban… De a néni gyöngéden megsimogatta a karomat, hogy nem kell idegeskedni, nyugi van, csak hát gondolta, hogy esetleg az ügyfeleim közt akad munkáslány is. És én ettől a szlengtől meg ettől a teljes disszonanciától hirtelen átestem a holtpontomon, valamiféle szupertudatos üzemmódra váltottam, és mintha óriáskivetítőn látnám, megjelent előttem az előszerződés teljes szövege: az összes kitétel, kötelezettség, kamatos kamat, semmítő körülmény, és sorolni kezdtem az öregasszonynak, mint valami verset. Ő meg bólogatott, majd előhúzott valahonnan egy recsegő nádszéket, a feneke alá tolta és leült. És úgy hallgatta az én szavalatomat, mintha egy szájba tekert olvasói körön lennénk, valami vidéki könyvtár lerohadt tornácán: félkönyékre támaszkodva hunyorgott bele a februári naplementébe. És amikor már kezdtem azt hinni, hogy kész, ezzel meg is volnánk, búcsúzhatok, aztán lesz, ami lesz, ipics-apacs, a hátam mögött éleset csattant a kertkapu, és gumicsizma slattyogását hallottam. Az udvarba pedig betódult egy hatalmas termetű férfi, kucsmája alól kilógó szalmasárga haja úgy tapadt vörös homlokához, mint a lovak sörénye. Megrázta magát és vigyorgott, és a legnagyobb rémületemre felismertem rajta Buba vonásait. És ennek a hatalmas embernek metsző tekintete volt, mint valami vállalati igazgatónak vagy politikusnak, és ez alatt a kék, metsző tekintet alatt ütemesen mozgott a nagy, szögletes állkapcsa, rágózott hatalmas agyaraival, közben meg engem pásztázott tetőtől talpig. Végül odament a nénéhez és szájon csókolta, mire a néni a fenekébe markolt. Majd megcsapkodta hordónyi hasát, és azt mondta, hogy ez itt a párja, idősebb Edömér, Bubácska nagytatája. Egy ezermester, mindent megcsinál és megjavít, ha látnám, miket össze nem szerel ez az ember, áradozott Erika néni, majd a nádszékre mutatott, hogy azt is idősebb Edömér készítette ezzel a két gyönyörű kezével, és ekkor a hatalmas ember kezeire esett a pillantásom, és a körülmények ellenére el kellett ismernem, hogy ennek a rémület nagy embernek tényleg gyönyörű kezei vannak, szép, hosszú ujjú férfikezek, és az arcán látszott, valaha valóban szép férfi lehetett, abból a sármos, beképzelt fajtából, akiket én messzire kerülök, és innen, erről az udvarról is minél messzebbre szerettem volna kerülni, csakhogy a néne nem hagyott békén. Nézzem csak meg, lelkendezett, milyen faintos babakocsit készített az ő kis Bubácskájuknak, ott van hátul a fásszínben, azt is ő építette, ez a szép nagy marha ember, ezzel a két szép kezével, emelte meg Edömér bácsi kezét, mint a bokszmeccsen a nyertesét, a bácsi meg szendén bazsalygott, hogy ne izéljél már, Erika, sze’ asztalos vagyok… De azért elindult hátra az udvaron, a szanaszét szórt apró tárgyak között, amiről először azt hittem, szemét, és csak közelebbről láttam, hogy kavicsokból összeragasztgatott kis színes virágocskák, meg gombák, meg mindenféle katicabogarak és mesebeli lények. Aztán az épület sarkánál majd hanyatt vágódtam, azt hittem, les ránk vagy énrám két ember, de csak farönkökből eszkábált bábuk voltak azok, székely ruhába öltöztetve: egy női és egy férfialak. A nő guzsalyt tartott a kezében, meg a másikban orsót. Szorosan mellette, a szintén fahasábokból és csutakból tákolt, kenderkóc bajszú férje ült sárga kábelekből font szalmakalapban, és egy fából faragott kaszát szorongatott. És ez a két madárijesztő úgy nézett rám a kékülő estéből, mint két tunguz rontó szellem. Négy talicska kerekére szereltem egy pléhteknőt, reccsent mellettem vagy inkább a fejem fölül Edömér bácsi kútmély hangja, majd rámutatott a híres-­nevezetes babakocsira. Csakhogy én már egy ideje nem tudtam figyelni, mert valami jeges szél támadt a semmiből, és a két népies madárijesztő nyikorogva bólogatni kezdett, mint akik helyeslik ezt a bravúros technikai megoldást, én pedig vadul reszketni kezdtem a hideg szélben, és csak bólogatni bírtam, mint azok ketten. Ráadásul valami ritmikus kocogás ütötte meg a fülemet, mintha kísértetek acsarkodnának valahonnan a deszkabudi mögül, és csak kapkodtam a fejemet, míg rá nem jöttem, hogy az én fogaim kocognak olyan veszettül. Me-e-e…, me-me-me… mekegtem, mert nem bírtam kimondani, hogy most inkább menjünk be, mert szarrá fagytam, de azért a ház felé mutogattam, mire a bácsi azt mondta, hogy na, hagyjuk a fenébe, mert igen vékonyfaszú szél fúj. És elindultunk vissza a tornácra, de én a kapu felé vezető kis ösvényhez érve megtorpantam, a bácsi viszont slattyogott tovább két hatalmas, zöld gumicsizmájában, felment a tornácra, megfordult és azt kérdezte: na? Így lesz a legjobb, mondta aztán, amikor látta, hogy összeszorított farpofákkal az utca felé vettem az irányt. Aztán töprengett egy darabig, majd azt morogta: nem kell az az uzsorapénz, nem tudnánk visszafizetni, de hát hiába beszél az ember… Majd mutatóujjával körözni kezdett a homloka előtt, füttyentett, és egy fokkal halkabban hozzátette: csak hát az én drága Erikámnak sincs ki mind a négy kereke, biztos tőle örökölte Bubácska, meg az anyja is, mert az is megéri a pénzét…

‍