Denise Draxler éjszakája (prózák)

Denise Draxler éjszakája

‍

A fiút az anyám, Draxler százados hozta be az ágyamba egy szombat estén, már azután, hogy eloltottam a lámpát. Azóta sem tudom, miért, talán vigasztalásképp az átlőtt vállamért, vagy engesztelésül, amiért gyerekkoromban pórázt kötött a nyakamra, hogy ne járhassak el az erdőbe Gábriellel, a favágóék kölykével. A fiú vézna volt és rémült, alig több egy kupac poszttraumás stressznél, de a férfiassága nagy és kemény; babakezébe épp beleillett a melleim két savanyú almája. Egy elromlott játék jutott eszembe róla, amit már nem lehet megjavítani, hiába sírunk és rázzuk a kezünket felette, az apró, felhúzható katona soha többé nem fog végigsétálni az asztalon. Miután befejeztük, bekötöttem a szemét a pöttyös kendőmmel, szó nélkül tűrte, jól van, súgtam a fülébe, jól van, nem lesz semmi baj. Holnap reggel nem kivégzés lesz, hanem eutanázia, a fiút szépen elaltatják majd, mint egy kóbor kutyát. Elő akartam venni a pisztolyom, hogy a kiürített tölténytárból végiggurítsak egyet a fiú mellkasán, de lusta voltam az ágy alá nyúlni érte, így inkább a falnak fordultam és elaludtam, pontosan tizenegykor, ahogy szombatonként mindig.

‍

Johann Kerekes zubbonya

‍

Kerekes őrmester a falnak vetette a hátát, egyik kezével a zubbonya zsebében matatott a gyufásskatulya után, éppen kétlépésnyire tőlem. Igazi otromba kamasz volt, tagbaszakadt és esetlen, anyám már többször figyelmeztetett, hogy nem ártana a körmére néznem.

– Kerekes!

– Parancs!

– Mi az a fehér folt a zubbonyán?

Az őrmester erre riadtan beharapta az ajkát, a foga közé szorított cigarettával együtt.

– Az, kérem, tej…

– Miféle tej, Kerekes? – faggattam tovább színtelenül, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Kerekes sápadtan pislogott le rám.

– A… a gyerek miatt.

Emlékezetemben megjelent a tegnapi jelenet, Helena Draubner a tüzérek között, egyik vállán a puskája, másikon a kisbabája, zubbonya kigombolva, nemrég etette meg. A magam részéről legszívesebben megtiltottam volna a terhes és szoptató nők besorozását, csak a gond volt velük örökké.

– Nem tudom, feltűnt-e, Kerekes – folytattam –, de a feleségének soha nincsenek tejfoltok a zubbonyán, pedig hát mégiscsak ő az, aki szoptatja azt a gyereket, nem igaz?

– Kérem, hadnagy, ez valóban így van.

– Hát akkor szedje össze magát, Kerekes! Draubner törzszászlós hamar magára un majd, ha így folytatja.

– Kérem, hadnagy, én…

– Hallgasson már! – rivalltam rá, kibújtam a zubbonyomból, és odadobtam Kerekesnek. – Ezt meg vegye fel!

Kerekes két buta medveszeme tanácstalanul bámult hol rám, hol a ruhára.

– Hadnagy, kérem, ez nem fog rám jönni.

– Dehogynem, vegye csak fel!

Néztem, ahogy Kerekes bebújtatja combvastagságú bal karját az én cingár felsőtestemre igazított egyenruhába, a varrások mindenhol recsegve pattantak szét, apró lövések sorozata. Reménykedve nézett rám, hátha megunom a cirkuszt, de szótlanul figyeltem tovább, ahogy a jobb karral is megküzd, míg végül a zubbony teljesen kettérepedt a hátán. Csak a két ujja maradt meg épen, sanyarú fogságra ítélve Kerekes őrmester izmos karjait.

– Na ugye, hogy remekül áll!

– Hadnagy, kérem – motyogta az őrmester egészen elváltozott hangon. – Ezen az ön rangjelzése van, nem volna szabad viselnem.

– Ugyan már, dehogynem. Ha bárki kérdi, mondja meg bátran, hogy Draxler hadnagytól kapta a zubbonyt ajándékba. Lelépni!

Kerekes mélyet lélegzett, nem tudtam eldönteni, vajon mondani akar még valamit, vagy csak levegő után kapkod kínjában, de végül sarkon fordult és elballagott. A vállamra terítettem az őrnagy vitorlaméretű, tejfoltos kabátját, kezemet a zsebbe mélyesztettem, hátha találok még benne cigarettát.