Egy életműről folyamatában

Melhardt Gergő és Borsodi L. László (szerk.): Hőkamera. Közelítések Fekete Vince műveihez. Erdélyi Híradó Kiadó – Kalligram, Kolozsvár–Budapest 2025.

2024 decemberében, a Gyönyörű apokalipszis című könyv bemutatóján az alapvetően székelyföldinek számító Fekete Vincét többek közt az „országegyesítő bölény-ranggal” ruházták fel. A szerző nem tiltakozott ellene, viszont hozzátette, hogy óvatosan kell bánni ezzel a címmel. A történet véletlenszerűen, de nem véletlenül jutott eszembe. A véletlenszerűséget a Hőkamera című gyűjteményes kötettel való találkozás jelenti, ám amikor megláttam a kiadványt, rögtön eszembe jutott a bölény szó, és az, hogy csakugyan van ebben az egész történetben valami tekintélyt parancsoló. Elolvasva megerősítést nyert ez a benyomás, hiszen nem sok alkotóereje teljében levő költő-író eddigi munkásságáról lehetne ilyen vaskos és tartalmas kritikai-interjúi kiadványt összeállítani.

A Melhardt Gergő és Borsodi L. László által egybeszerkesztett, Közelítések Fekete Vince műveihez alcímet viselő gyűjtemény sorra veszi a megjelent kötetekhez kapcsolódó elérhető és a szerkesztők által arra érdemesnek tartott kritikákat, recenziókat.

Nagyon tanulságos olvasmány, amelyből többek közt kiviláglik az is, hogy az igazi tehetség, ha kitartással párosul, eredményre vezet. Hogy miért szükséges mindkettő? A válasz a Hőkamerában olvasható. Arról van szó, hogy Fekete Vince tehetségéről már negyven évvel ezelőtt is tudtak, de amikor jóval később, 1995-ben megjelent az első kötete, érdemei elismerése mellett a véleményezők bizony nem kímélték. Sőt, talán éppen azok szedték a legapróbb darabjaira, akik a legjobban ismerték, és akikkel még a tetejében úgymond egy – transzközépnek nevezett – hajóban eveztek.

Aztán újabb és újabb kötetek jelentek meg, de a sokasodó pozitív kritikák mellett a kisebb-nagyobb fanyalgások is ott sorakoztak a recenziókban. Van olyan alkotó, akit ez elkedvetlenít, vagy egyenesen végleg elbátortalanít. Mást viszont továbblendít az önnön értékeibe vetett hite és elkötelezettsége.

A Fekete Vince könyveiről született kritikákban már rég nem a pozitívumok és negatívumok arányán van a hangsúly. Sokkal inkább az domborodik ki belőlük, hogy a mostanig megszületett művek tömbje oly súlyos, hogy lassan irodalmi gravitációs központtá válik. Az összetartó erő a műfaji változatosság. Nem kizáró jelleggel ugyan, de többnyire mégis költői mivoltának hangsúlyozásával találkozni nevének kapcsán. Ezzel szemben a számontartott kiadványait felütve láthatóvá válik, hogy a gondosan megszerkesztett verskötetek mellett több könyvborító alatt is prózai művek lakoznak. Ezek összessége pedig színes, összetett és erőteljes szövegkorpuszt (engedtessék meg: életművet) alkot, melynek hatásáról többek közt számos műbírálat, elemzés tanúskodik. A szerkesztő, Melhardt Gergő bevezetőjében úgy fogalmazott, hogy Fekete Vince „életműve hatástörténeti szempontból olyan kimagasló, hogy szükségesnek látszik az irodalmi munkásságával foglalkozó források összegyűjtése”.

Elemzőinél lehet olvasni arról, hogy verseiben jól azonosítható a megszerkesztettség (például Borsodi L. László szerint: „Nem túlzás kijelenteni: Fekete Vince konceptköteteket író költő”), a formai pontosságra való törekvés (Szarvas Melinda megfogalmazásában: Fekete Vince versei nagyon koncentrált lírát közvetítenek (…) rendkívül izgalmas, és igen precízen összeállítva), ennek ellenére nyelvezete, fogalmazásmódja mégsem válik mesterkéltté. Ha esetleg valaki máshonnan nem, hát szintén a Hőkamerából szerezhet tudomást azokról a kritikai hangokról, melyek szerint olykor tárcáiban, máskor pedig egyéb prózai művében fedezhető fel a modorosság, a valamilyen írói akaratnak az erőltetése, de kifejezéstára, szóhasználata ennek ellenére is természetes, keresetlen.

Hogy a közelítés megtörténjen az álláspontok közt, és nemkülönben, tisztább képet kapjunk az írói eszközök használatáról, a szerző gondolkodásmódjáról, tudatos szerkesztői döntésként a gyűjtemény második részébe több, a szerzővel készült interjú került. Azon kívül, hogy egy színes, nagyon földi világ tárul elő a Fekete Vincével folytatott beszélgetésekből, megerősítést nyer az a műveiből is körvonalazódó kép, amely szerint semmiféle pózolásról sincs szó. Mondhatnánk úgy is, hogy jóformán ugyanazt a szótárat, nyelvhasználatot és magatartást fedezhetjük fel változatos szövegeiben, mint amelyek a neki feltett kérdésekre adott válaszokban olvashatók.

A szerkesztők nagyon komolyan gondolták az egyféle összegzés sikeres végrehajtását. Egy kötetbe terelik az arra érdemesnek talált kritikákat, interjúkat, melyeket egy életrajzzal, a szerző köteteinek listájával, a sok oldalon át sorakozó Fekete Vince-művek recepciójának a bibliográfiájával és végül egy szintén gazdagnak mondható névmutatóval zárnak. Szerzője válogatja, hogy ki milyen mértékben tartja ellenőrzés alatt alkotásainak sorsát. Mindenesetre elmondható, hogy egyetlen kötettel valódi iránytűt kaptunk a Fekete-birodalomhoz.

A napjainkig vezető költői életút részletekbe menően olvasható tehát a Hőkamerában, és mind a kötet, mind pedig a szerző megérdemel egy kalapemelést, ahogy Székelyföldön mondanák. Tudni kell, hogy ez a kifejezés sokkal nagyobb megbecsülést jelent, mint amit a két, szárazon koppanó szó sejtetni enged.

‍