Életnek olvastam (regényrészlet)

Részlet a Kafarnaum című kisregényből

‍

A csend és a virágillat volt az első, amit felfogtam a régiúj helyből. A ház előtti cseresznyefa szirmait hullatta, az évszakhoz képest meleg volt, a hátam izzadt az autó bőrülésétől. Jani kidobálta a csomagtartóból az életemet, aztán elköszönt. Ott álltam egyedül, két bőrönddel és egy hátizsákkal az útszéli zúzalékon.

Ilyen a halál szaga, jutott eszembe, ahogy beléptem az ajtón. Mint egy szép, rendezett kripta. Minden tiszta volt, és szürke. Az asztalon üzenet:

A hűtőben étel! Juli

Életnek olvastam.

Apám leépülése váratlan és gyors volt. Egyszer csak elindult pizsamában az esőben a faluba, beszarva és remegve találtak rá az erdőben. Juli néni akkor is elvállalta volna a gondozását, ha apám keveset fizet neki. Juli hívott egy évvel ezelőtt is, amikor apám először kóborolt el, és most is, amikor apám meghalt. Nem szépített a dolgokon, nyers volt mindig, mint aki ismeri az életet. Apád meghalt, mondta, én pedig néhány kilóval könnyebb lettem.

A testvérem?, kérdeztem félszegen.

Nincs meg a száma, mondta, apádnak sincs.

Az is lehet, hogy apám leépülése akkor kezdődött, mikor Jób Németországba költözött. Ugye te nem vagy ilyen hazaáruló, kérdezte tőlem minden karácsonykor, én meg minden karácsony után elmondtam Jóbnak, hogy apánk nagyon várja, hogy hazajöjjön.

Hülye vagy, hogy te maradsz, válaszolta ilyenkor, de nem hagyta annyiban a dolgot. Szilveszterkor mindig győzködni kezdett, hogy húzzak már el innen én is, mielőtt betiltják, hogy leléphessek.

Barnabás, mondta most, miután felhívtam és nem tudtam beleszólni a telefonba, nyugi, fizetem a temetést. De én nem az anyagi problémák miatt némultam el, hiszen akkor már tudtam Juli nénitől, hogy apánk előre látott, és spórolt a temetésre. Hirtelen tört rám az árvaság érzése, az fojtotta belém a szót.

*

A temetés csendes volt. Juli nénin kívül senki nem sírt, talán ő is csak megszokásból ejtett könnyeket. Ismeretlen emberek jöttek részvétet nyilvánítani, Jób magas volt és szikár. Állunk apánk sírjánál, a pap beszél, Juli szipog, én pedig Jób bicepszét figyelem. Részvétem, tanár úr, részvétem, mérnök úr, részvétem, Barnika, részvétem, részvétem, részvétem, zúg a fejem, pedig alig vannak páran. A meleg szétolvasztotta a temető gyászálarcát, mindenki ment volna már. Imádkozzunk, por és hamu, feltámadás reményében, csak mondatfoszlányokat fogok fel, és egyszer csak elkezdik leengedni apámat a földbe, a vézna sírásók magabiztos szakértelemmel végzik a munkájukat, vékonyak, aszottak, nem feszül a bicepszük, mint Jóbnak, de uralják a testüket. Míg ezen gondolkodom, már a földben a test, összekulcsolt kezekkel néznek ránk, hantolnák már el, hogy indulhassanak, de várnak, az első marék földet nekünk kell az apánkra szórnunk. Jób indul el, hátranéz, feleszmélek, megyek utána, hallom a földrögök szétrobbanását a koporsón.

Tor nem volt, csak a kapunál pálinka meg kalács, a sírásók vitték el a maradékot. Végül elköszönt a pap is, egy kétkezi munkás erejével fogott velem kezet, tanár úr, itt fog lakni, kérdezte, minden lehetséges, válaszoltam, amire csak mosolygott. Szüksége van a falunak az értelmes emberekre, főleg ezekben az időkben, mondta, amire meg én mosolyodtam el.

*

‍

Ennyi virágot, mint ebben a kertben, mondta Jób, még életemben nem láttam.

Apánk csinálta, mondtam, amire nem válaszolt. Kivett a bérelt terepjárójából egy üveg pezsgőt, gondoltam, beszélünk, ha már itt vagyunk, mondta, és beléptünk a kis házba. Üvegből ittuk a Möschwitzert, nem lett volna kényelmes apánk poharait használni.

Nem volt jó apa, kezdte szikáran.

Voltak hibái.

Nem szeretett.

De szeretett. Amúgy neked nem mindegy? Úgyis elhúztál.

Ne kezdd te is. Hülye vagy, hogy maradsz. Még eljöhetsz.

Jó itt nekem.

És mit fogsz csinálni? Tényleg ideköltözöl?

Nem tudom. Amit apánk. Kiülök a kertbe olvasni. Juli néni főztjét eszem. Van valami a hűtőben, kérsz?

Nem miatta költöztem el.

Miatta is.

Csak kicsit. Én ezt az egészet nem bírtam. Aminek apánk is a része volt. Megmondtam neked, itt akkor lesz változás, ha ezek mind meghalnak. Én sajnálom apánkat, de így is közelebb vagyunk egy jobb világhoz. Majd az unokáinknak jó lesz. Ők majd visszaköltöznek.

…

…

Nem sírtál?

Tíz éve nem beszéltem vele. Te csak pár napja vagy árva. Én tíz éve az vagyok. Amin most te átmész, én azt már átéltem.

Te választottad, mondtam, és nem értettem, hová akar kilyukadni.

Engem elüldöztek, Barnuska. Nem feltétlenül apánk, de ő sem tett semmit. Nem védett meg. De nem haragszom rá. Korlátolt ember volt. Csak sajnálom. Nem így terveztem. Gondoltam, halála előtt még beolvasok neki. Aztán az is lehet, összeborulva sírtunk volna a végén. De már mindegy. Majd a legvégén. Tudod, abban hiszek, hogy az élet és a halál között még mindenki találkozik mindenkivel. Mikor már az időn túl vagy, de még a semmi előtt. Akkor majd elmondom neki. Elmondom, hogy szar apa volt, hogy utáltam, hogy menekültem, de elmondom azt is, hogy megbocsátottam neki. Igyunk inkább, Barni, már csak mi maradtunk egymásnak.

Emlékszel, Jób. Anya után mikor elmentél a fociakadémiára.

Ja. Már előtte elküldött. Anya utána lépett le.

Igen, már előtte. Szóval miután te elmentél és…

Nem ÉN akartam elmenni.

…anya is elment, én egyedül maradtam apával. És akkor a fejébe vett valamit, hogy akkor megmutatja nekem, mi a rendes élet, hogy férfit nevel belőlem. És akkor ideköltöztünk. És nem tudsz te erről semmit, de én akkor néhány hetet itt laktam apával, és ilyen nomád körülmények között. Nem szólt senkinek, az iskolából kaptuk a leveleket, persze, csak akkor láttuk, mikor visszamentünk, és akkor nem is tudom, hogy vettek vissza az iskolába, mert emlékszem, ki akartak rúgni, hogy ilyen nincs, hogy csak úgy lelép egy diák. És én akkor, egy hideg télen voltam először szerelmes, mikor először itt éltem. És milyen érdekes, abból a pár hétből is egy összefüggő emlékem van. Akkor is temetés volt a faluban.

…

Le fogom írni ezeket.

Írd.

…

…

Mindig irigyeltelek. Mindig azt hittem, te azt az életet éled, amit szeretnél.

Sokáig én is azt hittem.

Foci, nők, buli. Jól is néztél ki.

Igen. Azt élveztem.

Aztán apánk nem basztatott az egyetemmel.

Úgy nem.

Hogy nem?

Úgy, ahogy téged, úgy nem. De másként igen. Hogy is mondják. Szubtilisen.

De te akartál mérnök lenni. Nem azért mentél egyetemre, mert apánk azt mondta. Te nem akartál más lenni, mint ami vagy.

Apánk jól csinálta. Elhitette velem, hogy azt akarom, amit. Barni. Engem ezek nem érdekeltek. Ez a konformista élet. Nem ez volt nekem való. Persze szeretem. Jól élek, van egy anyagi biztonságom, a tudásomra valószínűleg mindig szükség lesz, olyan tapasztalatom van, hogy könnyedén találhatnék bárhol, bármikor munkát. Van egy feleségem. Egy lányom. Tudom, hogy ha öreg leszek, gondozni fog. Ha pedig nem fog, csak a részvényekből lesz annyi pénzem, hogy bármelyik öregek otthona tárt karokkal vár majd. Szeretnek is az emberek. A lányom is. Ha kedvem van, veszek egy drága pezsgőt, mint most. És nem történik semmi. Csak úgy érzem magam, mint egy szép, meleg gyapjúpulcsiban. Viszket rajtam az egész. Nem fázok benne, de viszketek, és utálom, hogy hozzám ér. Nem szereti a bőröm. Na így. Én azt hiszem, focista akartam lenni. Most is focista akarok lenni. Persze így, negyvenen túl, ez már lehetetlen.

Tudod, hogy semmi esélye nem lett volna, hogy akkor így élj. Hogy ez legyen az életed. Mi lett volna legjobb esetben is? Valamelyik tévénél sportkommentálnál.

Lehetett volna belőlem egy első osztályú játékos. Nem Angliában. De itthon. Volt bennem annyi. Aztán eligazoltam volna Kínába. Vagy az arabokhoz. Vagy Görögországba. Annyi szép hely van a tehetségtelen futballistáknak is. Egy olasz másodosztály. Volt bennem annyi, hidd el.

Jobb ez így.

Persze, jobb. Csak nem az enyém.

*

Másnap korán elutazott. Nem találtam a helyem. Többször is bejártam a házat, az udvart és a környéket, igyekeztem összehasonlítani az emlékeimmel. A járvány óta megváltozott a település. Sokan felfedezték, hogy innen is lehet dolgozni, ideköltöztek, építkezni kezdtek. Egyik teherautó váltja a másikat, zúg az egész falu, az utcán dögszag, macskák és kutyák száradnak a napon, míg be nem dobja őket valaki a patakba, hogy onnan ontsák a dögszagot. A dombon lassan megnyílik a borászat, ezt a szomszéd unokája mondta, Marci. Itt, borászat, csodálkozott, a kukorica is alig terem meg, ez meg beültette a fél dombot chardonnay-val. Csak a szomszéd örök, Rózsika néni, aki talán már százéves, de minden nap kijár a kertjébe, kapál, gyomlál, akár húsz évet is letagadhatna. A kutyája is kortalan, mintha gyermekkoromban is ez a kis foltos kísérgette volna. Ezek a fejkendős falusi asszonyok úgy emelkednek a falvak fölé, mint az öreg tölgyek.

A ház viszont más volt. Mintha apám hiánya fojtogatná az egészet. Fel-alá járkáltam az udvarban, és sehol sem tudtam megnyugodni. Mintha nyomta volna valami a lábam. Mint Jóbnak a pulcsija. Minden ismerősen idegen. Folyton csak az járt az eszemben, mihez nyúlhatott utoljára hozzá apám. Mit ehetett. Mit csinált karácsony óta, mióta nem beszéltünk. Mintha akkor is siettünk volna, csak két szót váltottunk. Olyan távol kerültem az apámtól, hogy megárvultam benne. Mint Jób. Csak bolyongtam azon a nap, próbáltam összeszedni magam, Jóbon gondolkodtam, apánkon, magamon, mintha ezer darabra törtem volna, mintha egy részem évtizedekkel ezelőtt lépett volna le, másik részem a föld alatt, harmadrészem a repülőn, negyedrészem pedig több ezer másik darabban, és mintha ezek a darabok egymástól idegen darabok lennének, és ebben a házban akkor úgy éreztem, még inkább szétesek, és leesett akkor rólam már az iskola, és leesett rólam a gyereknek levés, úgy éreztem, a személyiségem esik szét, hogy távol kerülök önmagamtól, hogy csak egy énmag van bennem, és a levetett énem helyére csak a gyász kerül, és azt is tudtam, hogy nem apámat gyászoltam, hanem magamat, de a bűntudatot is le kellett vessem akkor, és nem tudtam nyugodni, leültem az ágy szélére, de mintha égetett volna, gyorsan felálltam, letépte róla az ágyneműt, kiráncigáltam a matracot, valahogy kidobta az udvarra, szívem a fejében lüktetett, majd az ágykeretnek ugrott, de épp csak mozgatta, tudta, egyedül nem fogja tudni kivonszolni, zömök mérete ellenére kemény volt, tömör fa, tudták az öregek, min kell aludni, úgyhogy a fészerből egy baltát hozott, minden terv nélkül állt neki, csak csapta és vágta, a forgács pedig repült mindenfelé, majd a kisebb darabokat szétfeszítette, majd azokat tovább, ha nem akart eltörni, akkor ismét a baltával állt neki, mintha a halált aprítaná miszlikbe. Addig darabolta az ágyat, míg be nem sötétedett, akkor villanyt gyújtott, estére kellemesre hűlt a levegő, vizes ingjében még picit fázni is kezdett, és a kisebb darabokat az udvar közepén elterülő matracra dobta, összeseperte a forgácsokat is, de nem tudott megállni, kiseperte az egész szobát, aztán a kamrában megtalálta a porszívót, kiporszívózta a házat, örült, hogy este van és nem zavarja a szomszédokat, mint a tömbházban, összeszedte a maradék ágyneműt is, a párnát, még néhány haszontalannak tűnő fadarabot, mocskot, mind a máglyára pakolta, majd letérdelt mellé, mintha imádkozna, néhányszor lehajolt derékból, de csak mert határozatlan volt, végül fújt egyet, levett valami régi újságot a halom tetejéről, meggyújtotta, majd bedugta két jól éghető fadarab alá, a száraz halom pedig hamarosan lángra gyúlt, Barnabás hátrább húzódott, és mikor már magabiztosan égett a láng, levette átizzadt gyászingét és a tűzbe dobta.

Hajnalig nézte a tüzet, míg melegítette, őrizte, aztán az év utolsó hűvös éjszakáján még bement a házba melegedni, már szinte pirkadt, akkor kinyitotta a laptopját, az IKEA-ról meg berendelte az új ágyát, ágyneműstől, párnástól, pénze pedig már alig maradt, de valahogy csak ellesz, gondolta, aztán másnap megtalálta a pincekulcsot, a pincében pedig az apjának a felhalmozott vésztartalékát, amiről mindig hallott, de sosem vette komolyan, a világvégére készült, mindig a halálra, de ő olyankor kiigazította, nem a halálra, én a túlélésre készülök, mondta, de ha vége a világnak, neked is vége, válaszolta akkor, de ezek a beszélgetések ennyiben maradtak, senki nem vette komolyan a másikat, és lám, csak az apjának lett igaza, a világnak vége volt, de Barnát még túlélteti, hiszen a pincében első ránézésre legalább két évnyi konzerv és mindenféle alapélelmiszer volt elraktározva, ivóvízzel, magvakkal, gázpalackokkal, alkohollal, mindennel. Volt mit ennie, pár nap múlva pedig volt min aludnia is, az IKEA gyorsan szállított, gyorsabban, mint amennyi időbe az ágy összerakása került Barnának, de végül csak sikerült, és a pincében talált szerszámokkal nem csak az ágyat rakta össze, de megjavította a csöpögő csapokat, a kilazult ajtókat, aztán pótolta a kiégett égőket, YouTube-on nézte a szerelő-javító videókat, és lassan magát is megpróbálta összerakni, de ha az nem is sikerült, nem ilyen gyorsan, elkezdett elindulni önmaga felé, hogy helyretegyen a fejében néhány dolgot, ahogy mondta, hogy végre tisztán lássam magam, és aztán írni is elkezdett, a polcon talált egy üres füzetet, és elhatározta, hogy teleírja, magával, nem mással, és az első lépés önmaga felé az volt, hogy leszámoljon a fizikával, a múltjával, nem vagyok fizikatanár, írta, és kifújt, és nem merte tovább írni, pedig tudta, mit akar, tudta, mit kell, hogy le kell bontsa az utolsó énrészét, az utolsó hazugságát, és végül csak odaírta, nem vagyok tanár, írta, sosem pörögtek képletek a fejemben, nem voltam bogaras, írta, és kifújtam, és végre beismerte magának, hogy nem azért nem figyeltek rá a gyermekek órán, mert unalmas a fizika, hanem mert alkalmatlan volt a tanításra, nem vagyok én, nem vagyok Barni, és hogy ezeket kimondtam, éreztem, megszületett valaki a testembe,

aztán a pincéből hoztam fel egy konzervet, meg egy Jamesont, töltöttem egy pohárkával, és minden esti rituálémmá vált a füzet, a konzerv és a Jameson, és ahogy teltek a hetek, apám előrelátása egyre logikusabbnak tűnt, a hírek El Niñóról, háborúról, szárazságról, migránsokról, katasztrófákról szóltak, és akkor még nem is tudtam, hogy hamarosan mi fog történni, hiszen

*

augusztus végéig egy csepp eső sem esett. Még tavasz volt, amikor az első korlátozásokat bevezették, a faluban csak esténként engedték meg a vezetéket. Tartálykocsikkal hozták az ivóvizet. A föld feltöredezett, néhol könyékig befért a gyümölcsfák gyökerei közé az ember karja.

A következő néhány hét a föld repedéseinek vizsgálatával és a ház reménytelen javítgatásával telt. Legtöbbször ez abból állt, hogy néztem a javítandó dolgot és erősen gondolkodtam. Majd beírtam a YouTube-ra és megpróbáltam leutánozni. Nehéz beismerni, azt sem tudom, merről fogjak neki egy-egy tárgynak.

Rózsika néni tekintete pedig egyre borongósabb lett. Juli most hozzá járt rendszeresen. A kocsmában azt pletykálták, hogy eltartási szerződése van, és az övé lesz a ház. Rózsika néni szeret mesélni. Néha kijön a kertbe, mikor már nem tűz a nap, és néz át a kerítésen. Mi lesz velünk, fiam, általában csak ennyit kérdez. Nyugtatni próbálom, semmi, megy az élet, majd jön az eső is. Ilyenkor csendben néz és hallgat.

Nem félsz?, kérdezte.

Mitől, Rózsika néni? A szárazság nem bánt, lesz majd eső.

Nem attól. Nem félsz, hogy elvisznek?

Hová?

Hát nem hallod? Az ágyúszót? Már aludni sem tudok. Minden reggel erre kelek. Bumm-bumm.

Nincs itt háború, Rózsika néni.

A szomszédban.

Ott, messze, a határ is messze van, attól meg még messzebb.

Te nem hallod? Az ágyúkat? Nem lesz ennek jó vége. Azzal pedig szótlanul megfordult és elvonult a házába. Másnap találkoztam az unokájával. Meglepődött, hogy ideköltöztem. Fél, hogy Rózsika néni nem húzza sokáig. Összeaszott, mint a föld. Azt mondta, nem akar már beszélgetni senkivel, csak nézi a híreket és a háborútól retteg. Bele van betegedve. Megért már egyet, és csak jajgat, mikor rágondol. Ez a háború még azelőtt elviszi, mielőtt ideérne.

*

Kálmán is a háborúról beszélt, mikor először idejött. Úgy tépte fel a kertkaput, mintha övé lenne a házam. Tanár úr, kiáltotta távolról. A világos flanelben szinte világított. Mintha a régi grófok itt maradt emléke jött volna akkor hozzám.

Möschwitzer Kálmán, tiszteletem, kezet nyújtott, majd fölmutatott a dombra, a hegyről, tette hozzá, és kuncogott. Szóhoz sem hagyott jutni. A hírekről kezdett beszélni rögtön, hogy hallottam-e, hogy a fronton áttörtek, és ha most nem fogják meg, elfoglalják a fővárost és akkor legalább vége lesz az egésznek. Nem tudtam mit mondani, nem követtem a híreket, mióta ideköltöztem. Talán érezte, hogy nincs mit reagáljak, elhallgatott, majd másként folytatta.

Hallottam, hogy a tanár úr ideköltözött. Nagyon megörültem. Tudja, és hüvelykujjával válla fölött a falu irányába intett, tudja, kell ide az épelméjű, mondta lehalkulva, majd fölnevetett a végén. Már rég terveztem bejönni, de nem volt alkalmam. Most sincs sok időm. Jól érzi magát itt? Szép kis ház.

Bólogattam én mindenre, amit mondott.

*

Kálmán aznap gyorsan elment. Felhívott magához, mondtam, kissé rendbe teszem a házat és majd meglátogatom. Aznap találtam két könyv közé szorítva egy vékony füzetet. A borítóján egy évszám és egy vonal: 2002 -. Tudtam, hogy apám írogatott mindenfélét, naplót, megfigyeléseket, folyton jegyzetelt, de soha nem találtam meg egy füzetét sem. Nem mertem kinyitni, féltem, hogy a múltnak olyan szeletét ismerném meg belőle, amire nem vagyok felkészülve. Kerülgettem a füzetet, akkor mentem ki a kertbe, és akkor jött Kálmán is. Aztán nem volt benne semmi. Csak dátumok és hőmérsékletek az elmúlt húsz évből. Az utolsó dátum 2020 márciusából. Ceruzát vettem elő, és beírtam az aznapi adatot. 25 fok volt és napsütés.

Miután már otthonosan mozogtam az új életemben, megpróbáltam felfedezni a falut is. Teljesen megváltozott, lett két új utca a kaszáló szélén. Iskola épült. A dombon szőlő és egy hatalmas birtok. Egész nap jártak a kamionok, a falu minden szegletében építkeztek vagy felújítottak. Csak alig volt egy-két idősebb ismerős arc, ők pedig mintha bezárkóztak volna önmagukba. Mint a sünök. Ha az utcán találkoztam velük, csak bólintottak, egészséget!, köszöntek páran, és gyanakvóan, oldalvást pillantva rám, továbbsiettek. Csak Rózsika néni beszélt hozzám. És András a kocsmában. Mintha rendőrségi kihallgatás lenne minden beszélgetésünk.

Szóval tanár lett, mondta, mikor először beszéltünk, odajött hozzám a pulthoz, és kért magának is egy italt. Halványan emlékszem rá gyerekkoromból. A tanárt megnyomta, mintha azt mondta volna, szóval náci tiszt lett.

És akkor ideköltözik? Hiába, népszerű lett mostanában a falunk. És itt fog tanítani az iskolában?

Nem, válaszoltam, már nem vagyok tanár.

Ne hülyéskedjen. Gazdálkodni fog?

Nem.

Na, hát akkor mit?

Majd kitalálom, mondtam, és éreztem, minden válaszommal csak a gyanúmat növelem benne. Kezdtem úgy érezni, bűn a puszta létezésem.

Érdekes, hogy ennyien ideköltöznek. Ez a vírus betett. Menekül mindenki a városokból. Rájönnek, hogy mi az igazi élet. Csak tudja, mit? Ez az élet attól igazi, hogy mi éljük. De maga idetartozik, na, nem magára értem. Hanem ezek zúgnak, zörögnek, hangosak, nem tudnak viselkedni. Félnek a háborútól, mi? Ha jön, a városokat bombázzák le. Na mindegy. Iszik valami rövidet? Próbáltam elutasítani, de annál erőszakosabb volt.

Az új életre, mondta, és koccintottunk.

‍