Hogy nézzünk focivébét?

Van egy közkeletű súlyos tévedés, mely szerint mi, magyarok lennénk bár csallóköziek, székelyföldiek, tizenharmadik kerületiek vagy éppen pomáziak, makacs, retrográd önzésünkben senki másra nem tudunk gondolni, mint saját magunkra – az élet bármely területén, beleértve a sportot is.

A dolog képtelensége nyilvánvaló. Aki szurkolt már a kanadai vagy éppen a svéd jégkorong-válogatottnak, Vitalij Klicskónak nehézsúlyú ökölvívásban, netán Nadia Comăneci gerendagyakorlatánál tördelte a kezét, tudja, hogy miről beszélek. Hiszen a mieink mellett mindig ott vannak azok a sportemberek, akikre éppúgy felnézünk, akikért szorítunk és ordítunk, mint a sakál. Ha pedig nincs magyar, akkor még inkább. És sehol nem annyira szembetűnő ez, mint a négyévente megrendezésre kerülő labdarúgó-világbajnokságon.

Tulajdonképpen már akkor is így volt, amikor még ott voltunk; gyerekként emlékszem a hetvennyolcas vébé pazar holland csapatára, Krollal, Neeskensszel, a Van de Kerkhof testvérekkel. Keresztpasszok, beadás, gyönyörű ütemcsel. Arie Haan bombagólja az olaszok ellen. Rensenbrink kapufája a döntő utolsó percében, ami ha bemegy, Hollandia a világbajnok. De nem ment be, és kezdődhetett az össznépi argentin tangó! Tangót hallgatni már akkor szerettem (a családi lemeztárban ott volt az Electrecord öt darab bakelitlemeze, a Tangouri celebre sorozat), az argentin csapatot speciel akkor utáltam meg jó hosszú időre, nem mellesleg azért, mert minket is megvertek a csoportmérkőzések során. Aztán nyolcvankettőben a Sócrates, Zico, Falcao középpályássorral felálló, szebbnél szebb támadásokat vezető brazilok – hát mit mondjak, ők meg a középdöntőben estek ki, igaz, hogy mi meg újra a csoportkörben, hiába rúgtunk Salvadornak tízet. Kezdtem rájönni, hogy az a csapat, amelyiknek a magyarok mellett drukkolunk, nem lehet világbajnok – akkoriban ez még rendesen frusztrált. Hát még a folytatás! A francia–német elődöntőt ugyanis a szomszédban néztük Nagybányán, az öreg Wernernél, vagyis Édi bácsinál – magasabban volt a házuk, és tisztább volt a jel. Ha már az imént a brazilokat emlegettem, a franciáknak nem kevésbé legendás középpályasora volt, Giresse-szel és Tiganával, mögöttük a tanári módon söprögető középhátvéd, Tresor, elöl pedig természetesen Platini.

– Karcsi, maguk a franciáknak szurkolnak, ezzel a vezetéknévvel?! – kérdezte apámat az öregúr, nem titkolt szemrehányással.

– De Édi bácsi, ha egyszer sokkal jobbak! – jött a válasz…

Káprázatosan fociztak, tényleg. És 3–1-re vezettek, de végül a tizenegyespárbaj után csak kiestek. Vigasztalhatatlanok voltunk. Pedig hol volt még Lineker nagy mondata a fociról, ami egy olyan játék, amit kilencven percen át játszanak, és a végén mindig a németek nyernek, vagy pláne hol volt nyolcvanhat, a szovjetektől kapott hat góllal Irapuatóban, ebben az epertermesztéséről és számunkra sajnos a 0–6-ról elhíresült mexikói nagyvárosban. „Irapuato, a magyar futball Mohácsa”– efféléket írtak akkoriban, apropó évforduló. Úgy látszik, itt, a Kárpát-medencében tényleg mindenki költőnek született, a sportújságírók azok is maradtak. Úgy elbúcsúztunk akkor, hogy a válogatottnak azóta sem sikerült világbajnokságra kijutni.

Azóta bárkivel tarthatunk. Általában azokkal, akik szebben meg pörgősebben tolják. Vagy mutatós a szerelésük. Vagy vuvuzela zümmög a kapujuk hátánál. Egy a lényeg: türelmünk végtelen. Mindent megnézünk, a nagy tréfamester szavaival élve olyan meccseket is, ahol az állás 0–0, a játék nulla, nulla. Sőt, az empatikus szurkolás legvirtuózabb formáját is mi fejlesztettük ki, pontosabban egy kiváló erdélyi magyar író, Molnár Vilmos. Akkor működik igazán, ha valamelyik csapat gólt szerez. Ebben az esetben az ember elkezd drukkolni a hátrányban levő csapatnak. És ha az kiegyenlít, akkor a másik csapatért szorít, vagyis mindig azokért, akik éppen gólt kapnak. A módszer zseniális. Gól nélküli döntetlennél pedig bárki vezetne támadást, azért kell imádkozni, hogy az sikerrel záruljon.

Abban bízva, hogy a nemsokára kezdődő világbajnokságon különösen gólgazdag mérkőzések lesznek, arra biztatom a Helikon szerkesztőségének tagjait, hogy egy-egy pohár sör, rum vagy tequila mellett, együtt szurkolva próbálják ki Molnár Vilmos módszerét.

Én is ezt fogom tenni.

Hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem másokra is.

‍