Jelentés (versek)

Jelentés

‍

Alulírott, KN – kilencvenhatodik utas,

tisztelettel jelentem, hogy

KI – negyvenkettedik utas, továbbiakban: Utas

(született, élt, meghalt)

ingóságait megkaptam.

Bakancsát felpróbáltam, talpáról

Utas nyomát és kelet földjét

a Latorca nevű folyónak átadtam.

Kalapja mélyéről szól valaki,

(kilétét nem fedi fel),

kabátja még testmeleg, rojtjai, szakadásai

javíthatatlanok, zsebében

üstökösök pora.

Utas szeme, orra, szája elférnek

arcomon. Bőrének ráncaiban egy

barlang emlékei, melynek indítványozom

megsemmisítését, vagy

áthelyezését a

Klastrom Hegymélyi Archívumba.

Utas nyelve csiszolatlan, szavai sértik

szájpadlásomat. Nappal szűk utcákon,

magas épületek között

járok. Ajkam hegeiről csak a

homlokzatokból kihajoló

vízköpők tudnak.

Nem ismert, Utasnak ki volt az istene.

Utas otthonát, a Kékarcú Erdő szélén

álló VI. hsz. viskót bevonulásának napján

patkánycsaládok vették birtokba, akik

többszöri felszólításra sem

távoztak. Követelik Utas

lelkét. A követelést a Közlekedési Társaság

utólagos engedelmével elutasítottam.

Kérelmezem a Lélek elzárását, amíg

bevizsgálása az Úr laboratóriumában

meg nem történik.

Járatunkon Utas egyetlen hozzátartozójáról sincs

tudomásom. Néhai szülei ötödik éve A Rög Járatának

kedvezményezettjei (3. vagon, 569. és 611. hely).

Utas elestének napján névtelen tanú

a keleti hegység alig észlelhető

remegését jelentette,

könnycseppek hullásáról

nem számoltak be az utcakövek

földünk egyetlen pontján sem.

A Kékarcú Erdőben rejtőző

kobaltcsontú szentek olykor Utast

szólítják. Elveszett harminc évét

mesélik. Indítványozom a szentek

mielőbbi eltávolítását, vagy áthelyezését

a Közlekedési Társaság következő járatára.

Kelt: a XXI. század II. szerelvényén,

2. vagon, 27. hely.

Tisztelettel: KN – kilencvenhatodik utas

(született, él, KI – negyvenkettedik utas

bőrét átvette)

‍

‍

Mira-szoros

‍

Lyukas kalapunkon át szuszog a Mira-szoros.

Szemébe lépünk, talpunk alatt csikorog a

tejopál. Házaink szuvasodnak szájában,

amikor köhög, füsthaját befonja a kémény,

szálkanyelvét ölti az ablak.

Érdes szövetet varr ránk a Mira-szoros,

melleibe kapaszkodnánk, de katlanjai

tejszagú visszhang-templomok.

Tanításait homlokunkra írja:

– gyermekeim, a mira azt jelenti, béke –,

és mutatja magán heges határait,

menetelni tanít, hogyan kell

nyelv alól ezüstöt lopni.

Nyelvünk alá törtkavicsot helyez a

Mira-szoros, szavainkat csak földjének

meg nem született magzatai

értik. Olykor egy vonat

átpöfög rajta, gyomrában ezüsthátú

kontinensek jövőjét viszi, kiköpi a

Mira vérrögeit.

Hóna alá gyűri a síneket és az utakat a

Mira-szoros. Kiteríti szoknyáját,

talpunkban varratokkal botladozunk

redői között. Korhadt lombhajának erdejéből

óriástetvek jönnek elő, követnek a

szénarcú épületek között.

Hályogos a Mira szeme, nyelve

szájpadlása pókhálóiba akad.

Besúgója a Hold, jelenti,

ráncait mi rajzoljuk, amikor

elaltatjuk tejanyánk, a Latorca-mély

énekeivel. Mindennapi vacsoránkat,

a krumplihéjat a Mira

teremti elő körmei alól.

Tályogait vakarja a Mira-szoros,

gennye csorog az árkokban.

– Felhők lövészárkaiból üzennek hadat

a szentek –, mondja, és

katonaruhát szab ránk,

penész-csontos karjával mutatja

az ég gyenge pontjait.

Hullanak a Mira-szoros fogai,

házainkat földrengés rázza.

Az ég a Mira méhébe nyúl,

amputált lábú fagyosszenteket

menekít ki a tejopál alól.

A Mira-szoros hóna alá gyűri

a Napot, égési sebei alatt lopott ezüst.

A szél hamis útlevéllel kúszik át

a heges országhatáron.

Nyitva a Mira-szoros szája,

fennakadt szemeit nem tudjuk lecsukni.

Arcán pudvás fa világít utat az

óriásférgeknek: a Fehérhasú Szikla felé

induljanak, át a Korgó Réten, azon túl

van a szív.

Évtizedes oszlás után

messzi kontinensek nyúlnak értünk,

de nyelvünk alatt

anyánk törtkavicsait visszük,

homlokunkon valóságát.

‍