Kalandozás Jókai terepasztalán

A várva várt Jókai Erdélyben meditatív, ünnepélyes drónfelvétellel indít: a kamera sűrű ködtengerből ereszkedik alá a Duna vizére, s a Kazán-szoros gigantikus sziklafalai között siklik tovább, miközben Az arany ember bevezető részletét olvassák fel a háttérben. A nyitány filmdramaturgiai szempontból rendkívül szerencsés megoldás, ugyanis egy olyan közkedvelt Jókai-regény terébe húzza be a nézőt, amelyben feltehetőleg jól tájékozódik. Ki ne akarna tovább nézni egy olyan dokumentumfilmet, amely mindannyiunk kedvenc érettségi tételével kezdődik?

Az egyes helyszínek izgalmas, látványos felvezetése azonban nem csak az első képkockák sajátja, hiszen minden állomást hasonló kiemeltséggel kezel a film, s rendkívül nagy földrajzi távolságokat jár be: elrepíti nézőjét a Mócvidéktől Kolozsvárig, Torockótól Budapestig, Nagyváradtól a Székelyföldig. Arányos információadagolással, rövid, feszes blokkokban kapunk ízelítőt Jókai erdélyi útjaiból, ugyanakkor olyan helyszínek is felbukkannak, ahol az írófejedelem személyesen nem járt, ám képzelete és elbeszélői tehetsége révén mégis maradandó képet alkotott róluk regényei univerzumában – olyan képet, amely mindmáig befolyásolja a társadalmi képzeletet.

Az úgynevezett BBC-típusú dokumentumfilmek elengedhetetlen eleme a „mesélő”, egy olyan karizmatikus kalauz, aki a téma szakértője is egyben. A Maksay Ágnes rendezte Jókai Erdélyben esetében T. Szabó Levente irodalomtörténész, egyetemi oktató tölti be ezt a szerepet, aki nem először dolgozik a Video Pontes filmstúdió munkatársaival. 2023-ban mutatták be az idei film párját, a „Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én!” – Petőfi Erdélybent, amely a Petőfi-emlékév apropóján készült, és amelynek készítésében T. Szabó Levente szakmai tanácsadóként, valamint társforgatókönyvíróként is részt vett. A két film azonban értelemszerűen sok mindenben különbözik, például játékidejükben, mivel Petőfi nevéhez egy rendkívül intenzív, rövid alkotói időszak társul, míg Jókai mögött évtizedek írói munkája áll, és pályája szinte már beláthatatlanul gazdag. A bőség zavara ellenére a Jókai Erdélyben mindvégig szövegcentrikus marad, túlmutat a biografikus kereteken, és nem bocsátkozik száraz életrajzi adatok gépies felsorolásába. Konkrét részletek hangzanak el a már említett Az arany ember című regényből, az Úti levelekből, illetve a More patrio. Regényes kóborlások Erdélyben című sorozatból. Említésre kerülnek olyan kultikus művek, mint a Fekete gyémántok, az Egy az Isten, a Szegény gazdagok, A nagyenyedi két fűzfa vagy A cigánybáró, ugyanakkor a kevésbé ismert szövegeknek is jut a reflektorfényből. A nézők érdekes háttérinformációkat tudhatnak meg Jókai szatirikus műveiről (Egész az északi pólusig, Politikai divatok, Egy ember, aki mindent tud), drámáiról (pl. az 1852-es Dalma címűről) vagy a Bálványosvár című regényről, amely témája miatt különleges, hiszen az írófejedelem más alkotásaiban aligha foglalkozott középkori történetek megírásával. A dokumentumfilm ilyen értelemben valóságos könyvajánlóként működik: ez idáig nem hallottam például A Damokosokról, a Bárdy család című novelláról, illetve A tengerszemű hölgyről is csak keveset.

Láthatjuk, hogy Maksay Ágnes legújabb filmje sokkal többet nyújt, mint amit címében ígér, mivel a szerző erdélyi útjainak és Erdélyhez való kötődésének megmutatásán túl majdnem a teljes életműre és életútra rálátást biztosít, sőt, a Jókai-jelenség nemzeti és globális vonatkozásait is felszínre hozza. Az író Jókai mellett a politikus és az utazó Jókaival is megismerkedhet a néző, illetve arról is képet kaphat, hogy milyen módon viszonyult a természeti örökséghez, a színházhoz, a tudományokhoz, a kapitalizmus mechanizmusaihoz vagy a képzőművészethez. A dokumentumfilm egyik legérdekesebb szelete Jókai vérbeli műértőként való bemutatása, aki, mint kiderül, festőként indul, rengeteget rajzol, és egy darabig ő maga illusztrálja saját élclapját is.

Jókai rajzfüzetéből néhány oldalt életre is kelt a film animáció segítségével, s bár a kivitelezés technikailag kifogástalan, mégis ambivalens érzéseket kelt. Egy mai néző napi rendszerességgel találkozik mesterséges intelligenciával generált/manipulált fotókkal, és reflexszerűen gyanúval kezeli őket, így ezek a tartalmak inkább távolságot teremtenek, mintsem elősegítik a bevonódást. Jókai rajzainak „bemozdítása” óhatatlanul beleütközik ebbe a kollektív bizalmatlanságba, amelyet a 2020-as évek AI-térhódítása okozott, s amelynek elkerülhetetlen hozadéka, hogy a néző arra kezd el vágyni: ne mozogjon, aminek nem kell mozognia. Talán épp ezen okok miatt hat sokkal erősebben a film többi, valamivel hagyományosabbnak mondható megoldása: a látványos drónfelvételek, a felolvasott szövegrészletek vagy az interjútechnika.

Maksay filmje helyszíneit, alkotóit és szellemiségét tekintve igazi erdélyi magyar dokumentumfilm. 81 percében a Jókai-jelenség egy transzilvanista optikán keresztül látszik, és megmutatja, hogy Erdély, a Bánság, valamint a Partium vidéke ugyanúgy működhet irodalomtörténeti viszonyítási rendszerként, mint a főváros. T. Szabó Levente minden állomáson helyi szakértőkkel beszélget (többek közt muzeológusokkal, könyvtárosokkal, hegyimentőkkel, lelkészekkel, művészettörténészekkel), és mindvégig a dialógusra nyitott beszélgetőtárs szerepében marad a nagy tudású szaktekintély helyett. A filmet azonban mégis átszövik a Jókai-kutatás elmúlt tíz-tizenöt éves eredményei, s a legfrissebb irodalomtörténeti felismerések képezik a Jókai Erdélyben gondolati hátterét, például a modern médiatörténeti megközelítés, az elit- és tömegkultúra közötti átjárás vagy az író vizuális kultúrához fűződő viszonya.

Akár a látványosság, akár a szakmai megalapozottság felől nézzük, a dokumentumfilm méltó lezárása a bicentenáriumi emlékévnek.

‍

Jókai Erdélyben, színes magyar dokumentumfilm, 81 perc, 2025. Rendező: Maksay Ágnes. Forgatókönyvíró: Maksay Ágnes, T. Szabó Levente. Operatőr: László Lóránd, Laczkó Tibor, Kőmíves István. Vágó: László Lóránd. Narrátor: Kautzky Armand, Hatházi András. Zeneszerző: Selmeczi György.

‍