Kék tigrisek

Az egész évben száraz Csík-ér tavaszidőben olykor megtelt vízzel. Számunkra ez azért volt rossz hír, mert a focipályánk a túlsó oldalon terült el, a réten. Tanácstalanul álltunk a falu szélén, azon merengve, mitévők legyünk. Mégsem engedhettük meg, hogy kifogjon rajtunk az alig térdig érő víz. Legmegtermettebbként közülünk, Tibi hazasietett édesapja gumicsizmájáért, és egyenként a hátán átcipelt bennünket a túlsó partra. Vittünk magunkkal némi harapnivalót és néhány ballon vizet. Úgy terveztük, egész álló napon át rúgjuk a bőrt. Senkit sem zavart, hogy arrafelé egyetlen fa sincs, amely alatt két összecsapás között kicsit hűsölhetnénk. Körülöttünk csak kiégett füvet és kicserepesedett földet lehetett látni a végtelen szikesen. Már induláskor észrevettük, hogy a zsombékos pályán egy alacsony srác melegít, égszínkék-fehér csíkos mezben. Egyikünk sem ismerte, de ez egyáltalán nem foglalkoztatott bennünket, pláne az nem, hogyan került oda, akkoriban sokkal különösebb dolgokat is tapasztaltunk nap mint nap.

A csernobili atomerőműben történt katasztrófa következtében jelentős radioaktív szennyeződés jutott a levegőbe, emiatt nem fogyaszthattuk a friss zöldségféléket, ami engem jócskán megviselt, mégsem ez volt a legszörnyűbb következménye a balesetnek, és még az sem, hogy innentől kezdve immár rettegnünk kellett a láthatatlantól, ami úgyszintén borzasztó felismerésnek számított. A legszörnyűbb következménye az atomreaktor-robbanásnak a valóságérzetünk kitágulása volt! Amiről hivatalosan senki sem szólt. Az érintettek ennek ellenére tudtak róla. Arról, hogy a csernobili eset hatására megtapasztalhatunk fura dolgokat. Olyasmiket, amik ellentmondanak beidegződött érzékelőképességünknek. Megpillanthatunk olyasmit, amit igazából csak álmunkban láthatnánk. Olyasmit, aminek feltárulásától az egyszerű halandó megőrül vagy megvakul. Ilyen lehet például az Alef. A szomszéd bácsi mesélt róla. A kertben ástam, ő pedig a kedvenc fájának dőlve kifejtette, hogy az egy apró gömb, amely, ha megfelelő körülmények közt tárul fel valaki előtt, az illető megnézheti benne a világmindenség múltját, jelenét és jövőjét egyetlen hömpölygő látomásba sűrítve. A föld megmunkálása közben minduntalan azt figyeltem, hátha felbukkan az átforgatott rögök közt.

Órákig képes voltam hallgatni az idős férfi különleges történeteit. Akkoriban rendszeresen átjártam hozzá. Amint megjelentem, nyomban készített egy-egy csésze matéteát. Imádtam a hagyományos maté lopótökből bombillával szürcsölni a finom főzetet. A szomszéd évtizedekig élt Argentínában, onnan hozta az ital fogyasztásához használt edényt és szívószálat. Ami miatt még szerettem átjárni hozzá, a hatalmas könyvtára volt. Számomra az maga volt a mennyország! Ő maga is mondta egyszer, hogy a mennyek országát egy sajátos könyvtárnak képzeli el. Órákig tudtam nézni az egymás mellé sorakoztatott köteteket. Olykor egyiket-másikat levettem a polcról, fellapoztam, ilyenkor mindig úgy éreztem, egy teljesen új világ tárul fel előttem. A szüleim nem bánták, hogy átjárok a szomszédhoz. Büszkék voltak rám, hogy időt szakítok a társalgásra az egyedül élő, magányos öregemberrel. Nem értettem egyet ezzel a meglátással. Szerintem, akinek annyi könyve van, sohasem lehet magányos. Azt mondták, a kettő nem ugyanaz, és azoknak már nem sok hasznát veszi, mivel majdnem vak. Hittem is, nem is, mindenesetre abban biztos voltam, hogy mindent sokkal jobban lát, mint a többiek.

Az idős szomszéd mesélt a kék tigrisekről is. Ezt a történetet ő még Buenos Airesben hallotta egy sráctól. Délutáni sétája során az elágazó ösvények kertjében leült egy padra megpihenni, amikor feltűnt előtte egy göndör hajú kölyök, labdával dekázgatva. Sokáig csinálta. Hosszú percekig, talán egy teljes órája már, amikor a bácsi megszólította. Azt mondta neki, hogy úgy tűnik, ezt a végtelenségig tudná folytatni. A fiú szerényen megjegyezte, azért, mert a benne élő kék tigrisek segítenek neki. Mivel nem tudta, miről lehet szó, érdeklődni kezdett. A srác, egyszer sem engedve, hogy a labda a földre pattanjon, elmondta neki, hogy a kék tigrisek lényegében álmaiban élnek, ám amennyiben nagyon összpontosít, akkor időnként sikerül a valóságba is átemelnie őket. Ezen a bácsi később sokat töprengett, és arra a következtetésre jutott, hogy mindannyian kék tigrisekkel együtt születünk, amelyek mindörökre ott maradnak bennünk, lényünk legtisztább változatát őrizve, csak míg egyesek megőrzik a kapcsolatot velük, addig mások olyannyira elnyomják őket, hogy idővel teljesen elvesznek bennük. Ezért fontos, figyelmeztetett a szomszéd öreg, mutatóujját a magasba emelve, megvalósítani önmagunkat, megteremteni azt a személyt, akivé születésünknél fogva válnunk kell, mielőtt még a társadalom betörne bennünket.

Nagy hatással volt rám ez a felvetés. A körülöttem lévők cselekedeteiben és viselkedésében ezentúl minduntalan a kék tigrisek jelenlétét kerestem. Ebből kifolyólag teljesen egyértelmű volt a számomra, hogy a zsombékos pályán melegítő fiú is élvezte a kék tigrisek hathatós közreműködését. Amiről játék közben még inkább megbizonyosodtam. Olyan ügyesen kezelte a labdát még az egyenetlen talajon is, hogy öröm volt nézni. Annak ellenére, hogy az ellenfél csapatában játszott, és én voltam a kapus. Szinte állandó veszélyt jelentett rám nézve. A védőket rendszerint könnyedén kicselezte, és rúgott. Nem egyet, nem kettőt, rengeteget. Szerencsére álltam a sarat! Látszott, hogy őt is sikerült elbizonytalanítanom remek hárításaimmal. Már-már úgy állt, hogy összejön kapott gól nélkül lehoznom a mérkőzést, amikor egy beívelt labda átrepült felettem, egyenesen feléje szállt, ám mivel ahhoz, hogy befejelhesse, legalább fél fejjel magasabbra kellett volna nőnie, felemelte feje mellett a kezét, és bepöccintette a labdát a hálóba. Az ellenfél csapat játékosai nagy üdvrivalgásban törtek ki. Hasztalan tiltakoztam, rajtam kívül senki sem vette észre a simlisséget.

Rettentően bosszantott az eset. Aznap a következőt jegyeztem fel a naplómban: „Én minden reggel hívőként ébredek. Arról, hogy esténként hitetlenként hajtom nyugovóra a fejem, nem én tehetek, Istenem!” A focizás utáni napon iskolába menet, a kapuban összefutottam az idős férfival, nagyvonalakban kiöntöttem neki a lelkem, és megkérdeztem tőle: lehetségesnek tartja, hogy a kék tigriseknek becstelenségben legyen részük? Vállat vont, és csak annyit mondott, hogy nem mindig könnyű elsőre felismerni, mi miért történik pont úgy, ahogy történik. Elterveztem, hogy első adandó alkalommal matéteázás közben megkérem, bővebben is fejtse ki mondandóját, mire majd ő bólint, és visszakérdez: biztos akarod hallani? Amire én csak annyit mondok: igen, belekortyolok a forró italba, szemem sarkából elcsípem az arcán kunkorodó mosolyt, ő pedig elemzésbe kezd. Nem így történt. A szomszéd öreggel soha többé nem találkoztam. Legalábbis ebben a világban nem. Másnap reggelre örökre elaludt.

Az elkövetkező napokban alvás előtt mindig erősen összpontosítottam, hátha sikerül őt bevonzanom álmomba, de hasztalannak bizonyult minden igyekezetem. Idővel felhagytam a próbálkozással, évekig, évtizedekig eszembe sem jutott a néhai szomszéd, amikor egyszer csak teljesen váratlanul, magától besétált álmomba. Helyet foglalt velem szemben, és elpanaszolta, amióta nem lát és nem tudja gondozni, kiszáradt a kedvenc fája. Az asztalra könyökölt, és beletúrt göndör hajába. Arra gondoltam, milyen furcsa, egyáltalán nem ilyennek emlékszem rá, ez biztos azért van, mert időről időre minden átértékelődik. Meg is jegyeztem: a múltunk bizonytalanabb, mint a jövőnk. Közelebb hajolt hozzám, és azt mondta: előfordulhat, hogy valami csak azért történik, hogy próbára tegyen bennünket, mert a próbatétel nélkül nem azok lennénk, akikké lennünk kell. Majd megkérdezte: sikerült végre feldolgoznod a bekapott gólt?

Hatalmas fényesség kíséretében egy pillanatra az egész világegyetem összezsugorodott előttem egyetlen pontba. 

‍