Kelleher

Jól van ez így, nagyon jól.

Nemsokára kezdődik a világbajnokság, és mi szerencsére most sem leszünk ott.

A többiek már javában készülődnek. A német szurkolók éppen tengerentúli repülőjegyet vesznek, a franciák szállást foglalnak, a törökök az utolsó belépőket vadásszák. A svéd gyerekek vb-­logós labdát kapnak születésnapra, a horvátok matricákat cserélgetnek a pad alatt matekórán. A cseh apukák olyan Pilsner Urquellt pattintanak ebédhez, amin kedvenc csatáruk vigyorog, a skótok meg azóta részegek, hogy kijutottak. A bosnyákok pedig? Nos, róluk kicsit később.

Csak az olaszoknak lesz kín ez a nyár, mert zsinórban harmadszor is kimaradnak egy körből. Nekünk majd’ fél évszázados rutinunk van ebben, túlélési stratégiáért bátran forduljanak hozzánk.

Jó volna persze nem nézni az egészet, de sajnos holmi sértettségből lehetetlen kimaradni. Az unalmas nyitómeccs még valahogy kibekkelhető. Mondjuk épp akkor kell permetezni a fákat, mert ugye a monília és a tafrina, meg a többi poétikus nevű fanyavalya nem várhat. De aztán úgyis elkap a meccsdaráló az első hét végére. Engem például a foci hidegen hagy, ha nem a magyar válogatott játszik, mégis mindig belecsúszok.

Ezért praktikus, ha van ki ellen szurkolni. Nem tudom, az olaszoknak kik az úgynevezett gyűlölt ellenségeik, de mi, magyarok szerencsére jól állunk a vélt és valós történelmi sérelmekkel. Ilyenkor végre a Muhitól Trianonig terjedő skálán revansot vehetünk mindenért. Az a legjobb, hogy mások végzik el a piszkos munkát, nekünk még a fotelből sem kell kikelni. Igazságot Mohácsnak, a Don-kanyarnak, Segesvárnak, és így tovább.

Sajnos most elég rosszul állunk ezen a fronton, úgyhogy jöhet a szimpatikus kiscsapat-stratégia. A szimpatikus kiscsapattal kockázat nélkül azonosulhatunk. Ők akár mi is lehetnénk, ha az afrikai selejtezőcsoportba sodort volna minket a vakszerencse. Ők írják a nagy történetet, melynek köszönhetően mindig el lehet mondani, hogy az elüzletiesedett futballnak mégis van lelke. Előre nem lehet eldönteni, melyik lesz az, arra viszont vigyázni kell, nehogy olyanba habarodjunk bele, aki a végső győzelem közelébe kerül. Mert az igazi csoda nekünk jár, ha jól számolom, majd 3026-ban.

Lehetne aztán az úgynevezett testvér, rokon  és baráti népekkel is helyettesíteni magunkat, de szerencsére ilyen nem nagyon akad. Végül is lehetne nagyvonalúan csak a szép és jó focinak szurkolni, de erre most szót se vesztegessünk.

Jól van ez így, legalább nem kell költenünk repülőjegyre, szállásra, belépőre, labdára, albumra és extra sörre. A köröm is a körömágyon marad, a hangszálak sem mennek tönkre a kurvaanyázásban.

Mondom, jól van ez így, nagyon jól.

Csak hát a Kellehert, csak azt tudnám feledni.

Az utolsó utáni utáni percet. A félpályánál lendülő lábat. A labda ívét. Az eltolódott védelmet. A süket csöndet a Puskásban. Ahogy a fiammal rohanunk lefelé a lépcsőn. Menekülünk a bekapott gól után.

Ma is látom magam előtt azt a rút Kelleher-­lábat, ha behunyom a szemem.

Mégis mit tehetnék?

Szurkoljak a bosnyákoknak, ha már úgyis írtam egy könyvet Szarajevóról?

‍