kísér(l)et

Mindig van bennem egy kis félelem, amikor a mester–tanítvány kapcsolatot középpontba állító kulturális gesztust látok. A toposz magában hordozza a pátoszos értelmezés lehetőségét, a hierarchikus viszonyrendszerek idealizálását, akár egyének, akár intézményi struktúrák esetében. Félő, hogy a példamutatásra, kiemelő vagy megmentő szerepre koncentrálva elnézzük a tekintély olykor korlátozó, önigazoló jellegét, nem vesszük észre a hatalommal való visszaélést. Az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) termeiben, az EXPERIMENTUM – Nagy Pál és tanítványai c. kiállításon sétálgatva megnyugodtam, hogy ez esetben nem kell erőltetett mítoszteremtéstől tartanom. A budapesti Műcsarnok utazó tárlata nem törekszik életművek bemutatására, nem keres erőlködve hasonlóságokat, így sokkal inkább teret ad az értelmezés kísérleteinek.

Nagy Pál (1929–1979) marosvásárhelyi festő, grafikus és művészetpedagógus, aki abban a korszakban, amikor a művészeti oktatás elsődleges célja az államszocialista rendszer által elfogadott, legfennebb tolerált alkotók képzése volt, tanítványait az autonóm művészi szellemiség megőrzésére ösztönözte. Az egyébként is nagy volumenű, a mesterrel együtt harminc alkotó munkáit bemutató kiállítás a virtuális térben terjed tovább. Az EMŰK közösségimédia-felületén olvashatjuk, mint digitális kísérőanyagot, a tanítványok reflexióit Nagy Pál pedagógiai szerepével kapcsolatban. A nyers, olykor humoros bejegyzésekből kirajzolódik egy reálisnak tűnő kép nem csupán az alkotók viszonyrendszeréről, hanem a korszak művészeti szcénájának mechanizmusairól is.

A pártállam kultúrpolitikájával megtestesítette mindazt, amit az egyen­lőtlen, egészségtelen mester és tanítvány viszony alatt értünk. Autoriter módon jelölte ki a követendő utakat, ami a szocialista realizmus utórengéseitől a nemzeti ideológia építéséig terjedt, egy rövid liberalizációs időszakot leszámítva a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek második feléig. Ebben a rendszerben nevelt Nagy Pál „engedetlen” tanítványokat. Ahogy az a visszaemlékezésekből is kiderül, arra biztatta diákjait, hogy kísérletezzenek, merjék fejüket a rendszer mérges gázai fölé emelni, levegőt venni és elutasítani az alárendelt szerepet. Így válhattak a korban úttörőnek számító, gyakran épp a kísérlet aktusát középpontba helyező műfajok, mint a mail art, a konceptuális fotódokumentáció vagy a korai installációs kísérletek az ellenállás nyelvévé.

Nagy Pál maga is vállalta a „különutas” szerepét művészetében és tanárként is. A kiállított alkotásaiból leolvasható az a játékos, de a művészetet mint mesterséget és szellemi tevékenységet nagyon is komolyan vevő attitűd, amit tanítványainak is igyekezett továbbadni. „Igyekezett nem kis Nagy Palikat nevelni, így az ő osztályaiban sok színes egyéniség bontakozott ki. Nagyon jó pszichológiai érzékkel, a különböző karakterű diákoknak mindig megtalálta az egyéni megoldást, hogy miként lehet motiválni őket, és az utakat a fejlődésükhöz” – emlékszik vissza Miklós Árpád képzőművész, animációs filmrendező. Úgy vélem, a kiállítás alá is támasztja ezt a kijelentést, hiszen a 29 művész alkotásai azt mutatják, hogy sikerült még a rendszer korlátai közt is támogatni az autonóm személyiségek kibontakozását. Mindezt elméleti és gyakorlati háttér biztosításával, az egyéni fejlődés tempóját követve.

A kiállítás gazdagsága is annak köszönhető, hogy az alkotók, akiket Nagy Pál alakja köt össze, nem lettek egyetlen iskola vagy irányvonal követői. A nonkonformizmus és a művészi szabadság választásának negatív következménye, hogy a kiállító művészek közül sokan kényszerültek elhagyni az országot, ugyanakkor a szellemiség, ami elmondásuk szerint Nagy Pálnak köszönhető, olyan kezdeményezésekben intézményesült általuk, mint a MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely), az Apolló Kör vagy az Atelier 35. Ismét adja magát a következtetés, hogy a művészeti oktatás szerepe messze túlmutat a szakmai tudás átadásán. Nagy Pál nem csupán egyéni alkotói törekvések kibontakozásában vállalt szerepet, hanem túlélési útvonalakat is rajzolt a korszak raszterében. Az ilyen, munkaköri leírásokban nem szereplő törekvések vagy azok hiánya formálja a kulturális intézményrendszert is.

A jó pedagógus nem irányít, hanem kísér. Nagy Pál, ahogy a kiállítás és tanítványainak a visszaemlékezései is jelzik, hitt az egyénre szabott oktatásban. Éppen ezért az alkotásokat szemlélve sem kell a formanyelvi kontinuitás keresésére, a mester–tanítvány viszony idealizált ábrázolásának csodálatára szorítkoznunk. Szabadon bolyonghatunk köztük órákon át, részévé válva a tér, idő, anyag, szellem kísérleteinek.

‍

EXPERIMENTUM – Nagy Pál és tanítványai – a Műcsarnok utazó tárlata. EMŰK, Sepsiszentgyörgy. Kurátor: Ujvárossy László. Megnyitó: 2025. szeptember 19.

‍