.svg)
1910. július 5-én kezdődött, amikor anyai nagyapám megszületett, és alig eszmélt, máris ott találta magát a grundon, fehér térdzokniban. Később brillantinos hajjal, csíkos mezben, balhátvédként rúgta a bőrt.
Faléces kerítés a háttérben, álló sor, jobbról a harmadik, a labdán pihenteti a lábát. Egy sérülés miatt aztán átlépett a szurkolók táborába, és a lányait, anyámat és nénémet cipelte magával a helyi meccsekre. Megtanította nekik a játékszabályokat, szakszavakat, a híres csapatok híres játékosairól mesélt, anyám még ma is hibátlanul fel tudja sorolni az Aranycsapat tagjait a pótjátékosokkal együtt. Edző: Sebes Guszti. Csak így, Guszti, mintha egy asztalnál beszélték volna meg nagyapámmal a csapat összeállítását. Anyám tanulmányi versenyen nyerte azt a rádiót, amin a szomszédokkal együtt az évszázad mérkőzését, a „hathármat” hallgatták családilag, aztán a visszavágót is, ahol 7–1-re nyertünk. Mi vertük meg az angolokat, mindnyájan. A szurkolásban az a lényeg, hogy a csapattal együtt lélegzünk, létezünk, mint egy hangversenyen, ahol a zene katartikus magasságokba emel, a hangszereken mintha mi is tudnánk játszani, és eggyé válunk a zenével, akár a fejesgólt szerző játékos mozdulatával, a felhőfejes után az egyszeri szurkoló is a fellegekben jár.
Akkor kezdődött, amikor apám, több száz kilométerrel odébb, és az idővonalon egy kicsit közelebb hozzám, egy másik tájegység másik településén, a helyi csapat jobb szélére beállt. Akkor még hullámos, fekete haja volt, a homlokába hulló tincsek nem zavarták fejelés közben sem.
Jegenyék árnyékában, fekvő sor, balról a harmadik. Számtalan gólt lőtt, elhíresült jobb lábára mindig büszke volt és később mi is. Mintha mi, a gyerekei rúgtuk volna azokat a gólokat, amelyekről a szomszédok, barátok meséltek nekünk a névnapi vagy szüreti összejöveteleken. Minden faluban van egy focipálya, ahol eltűnnek a társadalmi, nemzetiségi ellentétek, csak a játék, a közös cél a fontos és a fehér krétapor, amivel felfestik a pályát. Szemet gyönyörködtető a kezdőkör és a tizenhatosok két félkörének szimmetriája.
Akkor kezdődött, amikor a hetvenes években özönlöttek hozzánk az emberek, CV, HR és MS rendszámú kocsikkal, hogy lássák a mérkőzést, mert nálunk zavartalanul lehetett fogni a magyar adást. Kolozsváron, a Feleki-tetőre települtek ki antennákkal, hordozható tévékkel a férfiak, mi kiváltságosnak éreztük magunkat, földrajzilag közelebb a határhoz. Azt hittük, sőt meggyőződésünk volt, hogy a válogatott meccsek alatt erősebb jelekkel sugározzák az adást a határon túliaknak. A messziről jött, idegen emberek házakhoz kérezkedtek be, de valójában senki nem volt idegen, mert egy csapatnak szurkoltunk. A foci egy új identitást adott, a kisebbségi lét átkódolt öntudatává vált, a valahová tartozás, szövetség, testvériség, hűség fogalmai kapcsolódtak hozzá fű alatt. A vendégek mindig hoztak valami ajándékot, amit a saját családjuktól, maguktól vontak meg, egy házi kenyeret, negyed kiló kávét, cigarettát, borókapálinkát. Akkoriban ezek luxuscikkek voltak. Volt, hogy húszan szorongtak a nagyszobában, a földön, a kanapén, székeken, a másik szobában pedig mi, gyerekek leskelődtünk. Szüleink elővették a Nagy Sárgát, így hívtuk azt a mustársárga sötétítő függönyt, amit a szárnyas ajtó elé akasztottak, hogy ne engedje be szobánkba a televízió fényét, tompítsa a hangokat, de ez mit sem ért, mert az izgalomtól úgysem tudtunk aludni. Aztán a szüleink feladták, és mi boldogan rohangáltunk pizsamában a vendégek között, egészen a meccs kezdetéig, utána is maradhattunk, ha csendben figyelünk. Hallgattuk a különböző szakértéseket, latolgatást, számításokat, játékosok nevei és fociszakszavak repültek a fejünk felett. Henc, dribli vagy tribli, korner, offszájd. Nálunk mindig többen voltak, mint a szomszédoknál, mert anyám székely rokonai hozzánk irányították őket, akik levezettek négyszáz kilométert, majd a meccs után visszavezettek, és másnap hajnalban, pihenés nélkül mentek dolgozni.
Óvatos kezdés, tapogatózó játék folyik, nagy taktikai csata. Ezen a szinten már nincs könnyű ellenfél – ontja magából a sportközvetítői közhelyeket a riporter. Aztán folytatja: egy villanás dönti el a meccset, érik a gól, a kihagyott helyzetek megbosszulják magukat, mélységi passz, szoros emberfogás, presszing, egészpályás letámadás, kényszerítőzés, biciklicsel, elküldte gyufáért, kötény, beültette a hintába. Kik a magyarok? A fehérek vagy a feketék? – kérdeztük megilletődve, hogy biztosan jó csapatnak drukkoljunk mi is a fekete-fehér tévé előtt.
Akkor kezdődött, amikor megláttam Franz Beckenbauert, és nekem is kellett egy mez, rajta az ötös számmal, amit anyám varrt rá egy fehér, kerek nyakú blúzra a szűcstől kapott maradék bőrökből. A nővéremmel felosztottuk egymás között a világot: neki Rummenigge, nekem Beckenbauer, neki Nyilasi, nekem Garaba. Neki az olaszok, nekem is az olaszok, ezen összevesztünk, de aztán megegyeztünk, hogy neki Paolo Rossi, nekem meg Roberto Bettega, később neki a Róma, nekem az AC Milan. De kizárólag csak akkor, ha már a magyarok kiestek. A bátyám a franciáknak szurkolt, vele békében voltunk. Konyhaszekrényünk oldalsó, fehérre festett pozdorja falát ellepték a játékosmatricák, apám volt osztálytársa hozta őket Magyarból, Dezső, aki nősüléssel ment ki, de gyakran járt haza meccset nézni.
Akkortájt és azóta is kedvenc családi filmünk a Régi idők focija. Egy másik Dezső alakította a megszállott edzőt, Minarik Edét, a mosodást, akinek emblematikus mondata a mi jelmondatunkká is vált: „Kell egy csapat!” Ebben a vonatkozásban mondjuk neki a Csabagyöngye, nekünk a kolozsvári Cséféré (CFR Cluj).
Mindig nagy elismerést arattam futballszakértői tudásommal, a panenkázást kevés lány ismerte. A lest viszont a mai napig nem ismerem fel, pedig az elméletet álmomból felverve is tudom: az elrúgás pillanatában a támadó játékos közelebb van az ellenfél kapujához, mint az utolsó előtti védő, a kapussal együtt. Meggyőződésem, hogy a férfiaknak van egy plusz génszekvenciája, ami a lesfelismerést szolgálja, evolúciós előnyként fejlődött ki, még a mamutüldözős korszakából, a dárda eldobásának pillanatával függ össze. Valahogy. Visszatérve a panenkázásra, ez a szó egy kicsit fájdalmasan érintett. 1976, Eb-döntő, Antonín Panenka tizenegyese dönti el a meccset, Csehszlovákia legyőzi az NSZK válogatottját. Beckenbauert.
2014. július 5. Ez is egy kezdet. Hollandia–Costa Rica mérkőzés, vb-elődöntő. Akkor ismerkedtünk meg, a régi Dürer-kert hátsó udvarán, a nagy kivetítő előtt. Nem volt kedvem elmenni a nyári hőségben, szomorú voltam és magányos, de aztán a haverok rábeszéltek. Ülő sor, jobbról a tizedik. Csapzott hajjal, ócska farmerszoknyában figyeltem az első félidőt, a sok kihagyott helyzetet. Mellettem volt még egy üres szék, mintha egy égi bíró helyezte volna oda, a nagyapám sürgetésére: „Hé, Gusztikám, az ott a kisunokám, hozzuk már játékba, megszakad a szívem, ha ilyen szomorúan látom!” Téged nem a mérkőzés érdekelt, csak hazafelé inni akartál még egy sört, és lehuppantál mellém az üres székre, amikor a második félidő kezdődött. Nagyapám 104 éves lenne ma, mondtam neked, és közben magamban számoltam, hogy összeadva a számokat, ez ugye ötös, azaz Beckenbauer – ezt jó jelnek tekintettem. Megkértél, hogy tartsam a korsó sörödet, amíg könnyítesz magadon. Hosszabbítás, majd tizenegyesek következtek, elállt a lélegzetünk. Mindig az esélytelenebb csapatnak szurkolok, megfogadtam, hogy ha Costa Rica nyer, másnap is találkozom veled. Hihetetlen izgalmak, végül Hollandia megnyerte a tizenegyes párbajt és a meccset négy–háromra, a becserélt Krul kapus bravúros védése elég emlékezetessé tette a találkozót. Másnap felhívtál, és újra találkoztunk, megittunk egy kávét. Ennek pontosan tizenkét éve, a videóbíró szerint is.
Azóta megesik, hogy az esélyesebb csapatnak is szurkolok néha. Éljen a foci, éljen a játék, és persze mindig kell egy csapat!
