Nincs mese

Vajon hány mondat van összesen a világon?, ezt szívesen megkérdezném valakitől. Beleértve az Istent is. Hány mondatot tetszett teremteni? Mindenesetre, ma spóroljunk.

A szöveg nem ott kezdődik, ahol kellene. Bajban vagyok, mert már egy (ezzel együtt két) mondat óta folyik, és még mindig nem találtam ki, miről akarok beszélni nektek. Bárcsak lenne még néhány mondatom, mielőtt rájösztök, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akarok elmesélni.

Te jó ég, micsoda pusztításra képes akár egyetlen felesleges sor is; térjünk a lényegre.

(...)

Tegyük fel, találtam egy történetet (százasával kéne heverniük az utcán, de ilyen ínséges időkben nemhogy történet, még 5 lej sem…) – tegyük fel, ráakadtam egyre, de olyan testes, olyan súlyos, hogy félek megemelni, nehogy becsípődjön a derekam. És nem tudhatom, kellhet-e másnak. Mindegy, ilyen az irodalom: önző.

Hiába a nagy nekigyűrközés, akárhogy próbálkozom, meg sem moccan. Fel kellene darabolni, igen, a hentelés az egyetlen út, de eldönthetem-e, honnantól kezdve fontos, mi is olyan fontos benne, mi az, ami lenyisszantható, mi az, amibe jobb bele sem kezdeni? Egy rendes író azt mondaná, hogy nagyregény vagy semmi, a novella egyszerűen alkalmatlan. Műfajkérdésekre azonban most nincs idő. Nem is tudom már, hány sort pazaroltam a bevezetésre. Minden leírt mondatommal lemondok más mondatokról, szebbekről, jobbakról, pontosabbakról, amik hullámról hullámra közelebb ringatnának a történethez.

(...)

Ha már itt vagyunk, játsszuk azt, hogy egyetlen felesleges mondat, és matrózom a tengerbe zuhan (joggal kérdezhetnétek, hogy milyen matróz, de az még legalább 10-15 értékes mondatomba kerülne – rábízom az olvasói képzeletre). És még egy szabály, mielőtt elfelejtem: ami zárójelben van, nem számoljuk.

A matrózok (és a térképrajzolók, tolmácsok, inasok, szakácsok – a kapitányokról írtak már eleget) természetesen sokkal hosszabb történetet érdemelnek árbóccal és vitorlával, viharral és spanyol káromkodásokkal, részegeskedéssel és… ¡Ay, caramba!, már megint mellébeszélek!

Szegény matrózom (legyen Cristóbal a neve – lehetne Kristóf is, de akkor azt hinnétek, magyar), ha tehette volna, egy teljesen más szövegben főszerepelt volna – afféle csendes, elmélkedős, belső monológos, részletes leírásokkal átszőtt nagyelbeszélésben, ahol hosszú oldalak múlnak el minden különösebb botrány nélkül. Tudjátok, én is jobban szeretném több tíz soron keresztül azt ecsetelni, hogyan esik a fény csillogó üvegtárgyakra; naplemente; rozsdázó iránytű; női térdek; tudjukmi. Fogynak a mondatok.

(…)

Cristóbal tehát a hajó orrán ül, az Atlanti-óceán közepén (arcát sós szél simogatja stb.), és egy halkonzervvel küszködik. Ez nyilván nem olyan fajta, aminek a tetején kis felhúzható fémgyűrű van, az túl egyszerű lenne, nem idevaló. Feszíteni próbálja a késével, a padlóhoz ütögeti, többször rálép, beszél hozzá, még a fogával is nekiesik, de a bádog meg sem rezzen. (Kérdezhetnétek, hogy ki az a balfék, aki nem visz magával konzervnyitót egy két hónapos hajóútra. A helyzet az, hogy Cristóbal, ha akart volna, sem vihetett volna, mert ekkor még fel sem találták a konzervnyitót; és ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor még a konzervet sem. Csekély 318 évet kéne várni valami Durand nevű brit tudósra, hogy kidolgozza a bádogos tartósítási módszert, de mi nem érünk rá. Egy fegyelmezett szerző most azonnal visszavonná az egész szöveget, elnézést kérne a hölgyektől és uraktól, majd hosszú perceket töltene egy sarokban, amíg valami történelmileg hiteles tárgy jutna az eszébe. Én viszont már túl messzire jöttem ezzel a konzervvel, átszeltem vele egy fél óceánt, úgyhogy marad. Szóval: volt konzerv, de nem volt konzervnyitó.)

(...)

Cristóbal annyit nézett már lefelé, hogy az étvágya is elment. A hajó orra komótosan emelkedik és süllyed (emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed…), a nap pedig kérlelhetetlenül süt. Egy darabig még ütögeti a hajó oldalához, majd hirtelen elönti a düh, és nekifeszül egy másik késsel (ami élesebb, kézre állóbb, és, mint később kiderül, nem is az övé volt, hanem az egyik szakácsé, aki egy másik fejezetben a vártnál is jobban felmérgelődik emiatt). A nagy lendülettől a penge megcsúszik a fémen, furcsán nyikkan, és Cristóbal majdnem levágja saját ujját; káromkodik (***), majd az óceánba bassza a dobozt. A konzerv egyetlen, rajzfilmes placcsanással eltűnik a hullámok között. Nézi egy darabig, de kissé megszédül, ezért felpillant. Keskeny fekete csíkot lát a víz és az ég között.

Hunyorog. Mi lehet ez? Szárazföld?

(...)

‍