Nyugi dagi nem csak a foci van a világon

avagy Lili, sehol se legyen vessző!

‍

„Itt van azonban Thomas Mann, Hemingway – és hosszú listát lehetne itt elsorolni –, ezektől tanulni is lehet és kell, s a mi szocializmust építő társadalmunk irodalmának versenybe szállni velük. (…) Minden nacionalista elfogultság nélkül meg vagyok róla győződve, hogy például a magyar költészet hiányosságaival együtt is nyugati összehasonlításban áll olyan fokon, mint a futballcsapatunk, a tavalyi formát véve alapul. (Derültség)”

         Horváth Márton az Írószövetség

         kibővített vezetőségének

         1956. június 22-én tartott ülésén.

Midőn egy hajdani sztalinista kultúrpolitikus ezeket mondta volt, a kissé hiányos Aranycsapat,¹ bár négyet rúgott a belgáknak a Heysel-stadionban (Puskás, Kocsis kettőt és Budai), kikapott tőlük. A törököktől is, akiknek ez volt az első számottevő nemzetközi sikerük. Viszont abban az évben megvertük többek közt az osztrákokat és a lengyeleket, a franciákat a Stade Olympique-ben, Belgrádban 3–1-re a jugoszlávokat (védelem: Kárpáti, Kotász, Börzsei) – és a szovjeteket Moszkvában, a Lenin stadionban, 1956. szeptember 23-án. Az illető a Szabad Nép felelős szerkesztője, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége agitációs és propaganda osztályának vezetője, okos, művelt, fontos valaki. Kutya nem emlékszik rá. Nem Puskásról vagy Cziborról, de (a Sztálin Vasmű Építők csapatából később 37-szeres válogatott) Kotász Antalról is többen tudnak. „Tollamat a szarba mártom, úgy írom le, Horváth Márton”, zengte róla sír-bökversében Zelk Zoltán, aki az Aranycsapatról is gyártott klapanciát: „Hát így esett, / hogy a hívó szó és magam jókedve / hat-háromról most verset írat, / indulj hát, szállj te rímes / üdvözlő távirat: / vidd örömünk a győztes tizenegynek”, elég rossz. Mégis jó; a futballról szóló irodalom összehozza a futballt az irodalommal.

Rögzítsük a közhelyet: minimum ízléstelen,² ha a politika, pártok, főleg a végrehajtó hatalom sertepertél a kultúra, művészetek, a sport körül. Villog vele, és hiányos(nak érzett) legitimitását igyekszik erősíteni általa. Siralmas és veszélyes, rossz a reminiszcenciája, klubok élén pártmuksik, ilyesmit nem kéne. A Fradi élén Torgyán! Kubatov. Bárki! Amilyen fontos és elengedhetetlen, hogy a közpénzek fölött diszponálók a kultúra aktorait játékba hozzák, „termékeik” hozzáférését elősegítsék, kitalálják a legkedvezőbb finanszírozási kereteket, annyira szereptévesztő, ha beleszólnak abba, hogy kik játszanak. Hogy ők állítsák össze a válogatottat futballban vagy irodalomban. A finanszírozás célja, hogy áttörje a szinte-konszenzust, miszerint a magaskultúra az elit dolga, a döntéshozók vegyék betű szerint a legnagyobb kultúrpolitikus, József Attila programját: „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon taní- / tani”. Az elitkultúra és a hozzáférés, ahogy elit- és tömegsport, ugyanazon cső két vége. Az elit/profi piacképessé teendő, hogy presztízse minél erősebb jeleket küldjön – lám, így is lehet élni! –, az adófizető pedig, akinek a számlájára megy, (érték)orientálandó. Vegyél részt, fogyaszd (inkább, mint bármi mást) a magaskultúrát; sportolj a hivatásosok mintájára. Ez a politika; az alap.

A kultúra – beleértve a sportot – alap. Ha a közösség ezen az alapon áll, ügyei alapjában vannak megoldva. Művek és futballozás strukturálnak, felépítenek, szervezik az életet, szerkezetei-szerveződései visszaírják magukat a velük foglalkozók lelkébe. Aki mindezek rabja, ezektől függve szabad, független lélek. Kiszippantja belőle a depressziót, fölszámolja az unalmat. Nem azonnal és nem a körülmények dacára, de a test, a lélek és a szellem holisztikus kezelése általános orvosság. A futball, ne szépelegjünk, háborús modell.

Seregek, hősökkel, közlegények, tisztek, erős hierarchia, könnyű belátni. Kisfiúk szocializációs terepe, kiválás-kiválasztódás, alárendelés-alárendelődés iskolája. Identitásképződés, önbizalom, önzés és önfeláldozás, trükközés, felelősség, korrektség, ráébredés a világi dicsőség mulandóságára. Hogyan bírható le fájdalom, a vereség, miként elviselhető, feldolgozható a győzelem. Emberfej nagyságú bőrgolyót – de nem emberfejeket – rugdosnak, a tiszta tekintetű, rendes vadember nézi és teszi ezeket mibennünk. Olyan háborús helyzet, amelyben nem vesznek oda, fogságba sem esnek a harcolók. Meghalsz, a helyzet foglya leszel, lezuhanyozol, és beülsz a kocsidba. Halál, halál nélkül. Halálkomoly, aztán azonnal fölmerül a kérdés, hogy jöhet-e a sör, és mi a vacsora. A sport föltalálásával a görögök a történelemben először fölhagytak a folyamatos öldökléssel, azzal a folyamatossággal, hogy férfiak nemes egyszerűséggel mészárolnak és lemészároltatják magukat mások nőiért és területeiért. Olimpiák idején, négyévenként nem folyt háború. Legalábbis a görög poliszok közt.

Illetve szublimált háború folyt.³ Szeléné, a Hold-istennő 50 gyermeket szült szerelmének, Endümiónnak – „ahány hónapot egy-egy olympiai időszak magában foglal”.⁴ Endümión („belül van”) nyitott szemmel alussza örök álmát. Ezt a képességét Hüpnosztól, az alvás istenétől kapta, aki szintén szerelmes belé; bár lehet, hogy Zeusz büntetése, mivel, mint Ixión, megkívánta Hérát. Pauszaniasz Periégétész (2. sz.) szerint Endümión volt Élisz királya – itt tartották a versenyeket, melyet, írja Kerényi Károly, „mint tudjuk, egy Idai Daktylos alapított”. Az olimpia, ha nem is szünteti meg, de megszakítja a folytonos harcot. A mítosz erős üzenete, hogy Endümión nyitott szemmel végigalussza a gyermekei számával jelképezett háborús periódust. A nosztalgia nem segít – csak lefedi a nem megoldhatót. Nincs mese.

Győzöl vagy nem, a régi, a régvolt nem számít. A hatvanas években, Albert Flórián és Farkas János, Mészöly Kálmán és Göröcs János, Sándor Csikar és Tichy Lajos korában nem látszott a baj. Baj volt. Akkor nem gyártottak belőle (aktuál-, párt)politikai kérdést, úgy tűnt, megy magától. Nem megy magától.

Rosszul megy, lefelé süllyed, kézen-közön elsikkad, és az álladalmat azért tartjuk, hogy tartson ellene a széthullásnak, segítsen menteni a mentendőt. Ne villogjon vele, de hagyja csillogni a csillagokat. Kényes egyensúlyozás, államférfiak játéka: nem veszélyeztetni az autonómiát, nem diktálni, ellene tartani a durván lefelé nivelláló, tisztán piaci, nézettségi szemléletnek.

Villamosozunk apámmal az FTC-pályára 1962-ben, a meghirdetett játékostoborzóra. Tömeg kisfiú, válogatómeccsek, kiválasztás. Halványzöldre fakult, hatalmas, 8-as mezt kapok.

Fradi kölyökcsapat. Labdaszedő. Vilezsálnak passzol.

Akkor úgy tudtam, futballban igazából a magyarok a legjobbak, ha kikapunk, az valamiféle véletlen félreértés. Más nemzetek bajnoksága ma sem érdekel, csodálom és hidegen hagy, szánalmas, ha egy magyar kisfiú Arsenal-drukker. Csak magyarok meccsén izgulom szét magam, ezt írta belém a hajdani önfeledt focizás. Mindenhol, bármivel, pöttyös gumilabdával, ormótlan ötös fűzős bőrrel, összevissza pattogó tömörgumival, amit három húszért lehet kapni a trafikban, tízperces szünetekben az iskolaudvar aszfaltján, a Ligetben, a szentistvántelepi göröngyös pályán, osztálykirándulásokon bármely közepesen lejtő domboldalon, mezítláb a pünkösdfürdői strandon. Mindenki focizott, az összes osztálytársam, azok is, akik nem. Ők még inkább, az ügyetlenek és dagik – egyébként végképp ki lettek volna hagyva. Nyugi, dagi, nem, csak a foci van a világon!

Athén poliszban mindenki – nem csak az elit – járt színházba. Kortárs szerzők darabjaira. Harmincezer néző, vezette Bircsák. Nem szórakozni, ruhatárat mutogatni, nem a sztori végett, istenek és héroszok viselt dolgait ismerték. Hanem tudva volt: katarzisra, testi, lelki, szellemi megtisztulásra van szükség.

Én harminc lépésről megmondom harmincból huszonkilencszer, ki focizott gyerekkorában, és harminc lépésről harmincból huszonkilencszer oda rúgom, ahova kell. Tudom, hogy ti is látjátok! Ti is oda rúgjátok. Legyen ambíciónk, hogy persze vadonatúj viszonyok közt, mutatis mutandis újra visszaálljon mindaz, ami az elviselhetőnél gyakrabban nosztalgiázásra késztet minket.

Jegyzetek

¹            Ilku, Buzánszky, Szojka Ferenc (aki egyetlen válogatott gólját 1955. május közepén, Stockholmban szerezte: 7–2-re vertük a svédeket, majd 4 nap múlva Koppenhágában 6–0-ra a dánokat), Lantos Mihály, Bozsik, Berendi Pál, Budai II., Kocsis, Tichy, Puskás, Fenyvesi.

²            Minden ízlés kérdése. Vitruvius szerint a gladiátorviadalok színhelye, a város fóruma „nagysága igazodott a város lakóinak számához”. Tíz könyv az éptészetről, http://www.romaikor.hu/tudomany/Vitruvius_tiz_konyv_az_epiteszetrol. Ahogy Ottlik Géza írta, neki ízlésproblémái voltak a rendszerrel kapcsolatban.

³            Illetve bonyolult, mert külső támadás esetére végképp nem érvényes. „A spártaiak azért küldték ki előörsnek Leónidasz csapatát, hogy láttukra a többi szövetséges is hadba vonuljon (...). De a többi szövetséges is hasonlóképpen gondolkozott, mert a mondott események idején voltak olümpiai játékok is”, írja Hérodotosz, i. m. Hetedik könyv, 206, 538.

⁴            Kerényi, 131.

‍