Selymes és a román aranycsapat

Valamikor nagy reményű focista voltam, karrieremet az törte kettőbe, hogy költő akartam lenni. Tizenöt évesen a kézdii (így, két i-vel) Vasas nagycsapatában is játszottam, offenzív jobbhátvéd, valami olyasmi, mint amilyen bekkeket tíz-húsz év múlva a nagycsapatok kerestek. De mivel a történelem során nem ismerünk egyetlen kimagasló focistát, aki költő akart volna lenni, hamar jöttek a gondok. Az edzőm (tisztességben megőszült, erősen káromkodós focirajongó, amúgy kitűnő szakember) tisztában volt ezzel, és mind mondogatta, hogy nem lesz belőlem semmi, maximum pennahajder, s aztán nézhetem magam, ha a jó fizetés helyett versekből próbálok megélni. Vagy, vagy – mondogatta, és mikor látta, hogy én inkább a költészet felé hajlok, egyre gyakrabban nevezett Alma Jánosnak, ha az edzésen valamit elvétettem. Csak úgy forrt bennem az indulat, de hát mit tehet az ember – tűr, amíg tűrhet.

Egy erősen fiatal, két évvel kisebb kölyök is került a csapathoz, Selymes Tibinek hívták, ő balszélső, én jobbhátvéd, s aztán valahogy úgy választották szét a csapatot, hogy egymás ellen játsszunk. Gyors volt, mint a villám, ellene csak a legnagyobbaknak volt esélye – jöttek is a becsúszó szereléseim, a becsapós távolállásaim, hogy úgy érezze, van mozgástere, de amikor labdához ért volna, hopp, ott voltam én, elvettem a labdát, két gyors passz a középpályással, keresztindítás a balszélsőmnek, az elfut, centerez, de erre már ott vagyok én is a tizenhatoson, a labda kipattan, és védhetetlenül bombázom a jobb felső sarokba. Pont ilyeneket álmodtam sokszor még éjszaka is, nemhogy nappal, mikor Selymes Tibi ellenében játszottam. A nap többi részében (sokszor még álmomban is) faltam a verseket, Nagy László, Farkas Árpád, Lorca, csupa lánglelkű költő, aki utat mutat az éjszakában, mint én a csapatomnak a jobbhátvédből.

Aztán, egyre közeledvén a felvételi, már csak két év volt hátra, végleg a költészetre nyergeltem át: átmentem egy kisebb igényű, korosztályomnak megfelelő csapathoz, ahol ugyanolyan kemény volt az edzés és a meccs, de ahol nem volt nagycsapat, hogy loholjon az ember a bekerülésért. Az a két év, amit ott töltöttem, tényleg a foci varázsáról szólt: tét nélkül játszani, szerelni, indítani, gólt rúgni. El is veszítettem a szemem elől Tibit, aki viszont egyáltalán nem akart költő lenni, így minden további nélkül focista lett. Hamar lekerült Brassóba, aztán tovább, még tovább, Bukarestbe, Brugge-be, Brüsszelbe, Liege-be, hogy végül a román válogatott oszlopos tagja lett – úgy elment, hogy azóta sem találkoztam vele.

Közben én is elég hamar költő levék, az 1994-es évet már Amerikában töltöttem, gyakornokoskodtam egy alapítványnál, posztmagyar irodalmi társaságot szerveztem New Yorkban, néha még Richard Rorty filozófus óráira is besettenkedtem. Ekkor tört ki az amerikai világbajnokság. A román válogatott és benne a 24 éves Selymes sorra nyerte a csatákat, Hagi és Dumitrescu rúgta a csodagólokat. Ezek annyira összezavarták az erdélyi diaszpórát, hogy feltétel nélkül drukkoltunk a csapatnak, elfelejtve Trianont, Gheorghiu-Dejt és Ceaușescut. Pénzem nem volt, hogy elutazzak Amerika másik végébe a meccsekre, de azért elmentem a román kocsmákba nézni azokat. Végül a legjobb nyolc között kiesett a csapat, de a vereség nem volt keserű, szépen játszottak. Ősszel lerándultam Floridába, ott végre focihoz értő amerikaiakkal is találkoztam, dicsérték mind a román válogatottat, én meg sűrűn emlegettem Selymes nevét, mondtam, együtt játszottam, fizették is a latinók a söröket. Elgondoltam, hogy mégis lett valami értelme az én focikarrieremnek. Nem csak a sörök, de azok a floridai esték.

‍