„Senki sem különálló sziget”

Lelassulni mentem a színházi forgatagba, közösségi élményt gyűjteni. Egy ÉNközpontú makrovilágban besüppedni egy MIközpontú mikrovilágba. A társulatok váltották egymást a 7. MaFeszten, de kialakult egy kis sziget, amelynek a partján állva a horizontot fürkészve megérteni véltem, mi az, ami mentőövként szolgált nekem, nézőnek.

Színpadi nézőteres előadásra beülni külön élvezet azoknak, akik testközelből szeretik nézni a színházat. Ebből három is jutott nekem az idei, márciusban, Szatmárnémetiben megszervezett ­MaFeszten (a Magyar Színházi Szövetség vándorfesztiválján). A legemlékezetesebb számomra a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház koprodukciója, Eu­gène Ionesco Rinocéroszok című drámájának színpadi adaptációja, Bocsárdi László rendezésében. A hosszú kifutón történő abszurd mozzanatokra nem győztük kapkodni a fejünket. A normalitás és az abnormalitás határán egyensúlyozó történet sok kérdőjelet felvetett, de nagy felkiáltójel is volt: nem csak a darab abszurd, a világ is az, amiben élünk, és ha tetszik, ha nem, a történelem addig ismétli önmagát, amíg nem tanulunk a hibáinkból. Folyni az árral, vagy egyedül maradni az elveinkkel? Valóban nincs más kiút, mint feladni önmagunkat? A Rinocéroszokat nézve, itt, a színházban eltölt valami megmagyarázhatatlan nyugalom: engem nem kaphat el a „vírus”, ezen a szigeten biztonságban vagyok. Amit látok a színészek bravúros alakításának köszönhetően, az a valóság leképezett mása, s nem kell eltakarni vagy félig elhazudni. Egyet látunk, s bár a nézőtér elhelyezésének köszönhetően két irányból nézünk, egy valóság pörög le a szemünk előtt. Itt lehetünk őszinték – „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”. S ezzel a komolysággal követjük ezt a polifónikus szerkezetű előadást, amelyben szinte tapintható a feszültség, a hanghatások, a fények, a füst egyre jobban bevonnak minket is a történésekbe. Együtt lélegzünk a Bérengert alakító Kónya-Ütő Bencével, aki körül az előadás végére minden a feje tetejére áll. A szemünk előtt lejátszódó metamorfózis az egész társadalmat érinti. Ez nem egy „sima” kafkai átváltozás. Vagy mégis? A mélyebb rétegekbe ásva rájövünk: a szörnyeteg belül lakik, s ha az önazonosság válságba kerül egy irracionális világban, bogarakká vagy akár rinocéroszokká is válhatunk.

Egy másik színpadi nézőteres előadás a kézdivásárhelyi Udvartér Színház produkciója, Alexandru Popa A boldogság titka című darabjának színpadi változata Tóth Árpád rendezésében. A díszlet- és jelmezvilág az amerikai álmot hozza elénk, ahol korlátok nélkül lehet élvezni az életet, és nem szorítanak az anyagi keretek. Titkok szigetére csöppenünk, s egy intim baráti beszélgetésbe hallgatunk bele. Kinti tér, bensőséges beszélgetés; alkohol, tudatmódosító szerek. A tér beszűkül, az idő kitágul. Minden olyan lazának, mindennapinak tűnik, de a felmerülő kérdések, furcsa felvetések elbizonytalanítják a nézőt. A hiteles színészi játéknak köszönhetően nem válik kiszámíthatóvá a vég. Gecse Noémi (Anna), Lung László Zsolt (Tom) és Szűcs Ervin (David) mindvégig jól zsonglőrködnek a titkokkal, gesztusokkal sem árulnak el semmit. Egy-egy elejtett mondat vagy kérdés retrospektív nyer értelmet. Manipuláció mesterfokon – gondolhatjuk, közben az ember vívódását látjuk, az ő tragédiája bontakozik ki előttünk. Mi a boldogság, és mi a létezés értelme? Mi egyáltalán a boldog házasság titka a mai világban? Itt már az elcsépelt coelhós mondatok nem segítenek. Ahogy felszínre kerül az igazság, a látszat, mint buborék, szétpattan. A valóság hat, az igazság fáj. Mert a boldogságnak nem csak titka, ára is van. Elfelejtjük, hogy mindez fikció, hisz lehetséges, velünk is történt már hasonló. Ha nem velünk, a mellettünk ülővel biztosan.

A harmadik színpadi előadás Max Frisch és Molière nyomán: donjuan, rendező Kiliti Krisztián. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában nem egy klasszikus Don Juan-feldolgozást láttunk, hanem egy filozófiai színpadi változatot. Egy frissítőleg ható Max Frisch-szöveget ágyazott be az alkotócsapat (Kiliti Krisztián, Bélai Marcel és Takács Réka) egy líraibb molière-i világba, s így egy fejlődéstörténet bontakozik ki a szemünk előtt. Egy fiatal, szárnyait próbálgató fiatalembert látunk, aki szembemegy a szabályokkal, vágyik valamire, s nem fél kimondani, amit gondol, elvei mellett kitart, nem köt kompromisszumot, hisz a szabad akaratban. Szerelemre, teljességre vágyik. Nem a nagy csábítót látjuk, ő a kisbetűs donjuan. Ennek a határtalan szabadságnak, amit képvisel, megvan az ára. Don Juan (Wagner Áron) kilép a mátrixból, s a végén személyes döntése folytán elszigetelődik. A minimalista tér lehetővé teszi, hogy a cselekményre fókuszáljon a néző. A vérvörös padló egyben a szerelmet és a halált szimbolizálja. A jelmezek egy modern világot idéznek meg. Domináns szín a kék – hidegséget, távolságot sugall. A vörös és a kék erős kontrasztja párhuzamba állítható a fő témákkal: szerelem és fájdalom, szenvedély és logika.

A színpadi nézőtérről átsétáltunk az Ács Alajos Stúdióba. Itt Heinrich von Kleist nyomába léptünk a szatmárnémeti Harag György Társulattal. Hasonló testközeli színházélményben lehetett részünk egy, az igazságáért a végsőkig elmenő hős, Kolhaas (Orbán Zsolt alakításában) nagyító alá vett harcát nézve. Harc a nagyúrral ez, ami személyes veszteséggel jár. Bélai Marcel rendezésében a zene- és a fényhatások külön réteget vonnak az előadásra, melynek jelmez- és díszletelemei egyszerűségükben nagyszerűek. A színpad egy bokszringhez (négyszer négyes átlátszó plexikockák) hasonlít, s itt mindenki egy ringben játszik, mikor melyik oldalon. Akinek épp nincs szövege, kívül marad, de nincs takarásban, figyel, együtt lélegzik a többiekkel, s bevetésre kész. A jelmezek színvilága is egységes (fekete, fehér, krém, szürke). A 19. századi szöveg Takács Réka dramaturgnak és Bélai Marcelnek köszönhetően jelen idejűvé válik, érthető, élvezhető. A humor sem marad ki, de nincs senki kifigurázva. A két narrátor, Bogár Barbara és Budizsa Evelyn végig segítik a nézőt, hogy egy pillanatra se veszítse el a szálat. Itt is megtörténik a metamorfózis, a színészek egy-egy kellék vagy jelmezdarab segítségével szemünk láttára bújnak egy másik szerepbe, s minden gördülékenyen folyik tovább. Az igazság szigete ez, de a tragikus véggel nyugtázzuk: az igazság odaát van.

Ugyancsak az Ács Alajos Stúdió adott otthont a fesztivál záró momentumának, a David Schwartz rendezte Mások élete című dokumentarista előadásnak, amelynek számos interjú szolgált alapul. A szövegkönyvet Kész Orsolya írta és szerkesztette, és a szereplőket a Csíki Játékszín öt színésze, Dálnoky Csilla, Fekete Bernadetta, Márdirosz Ágnes, Tóth Jess és Nagy Gellért játssza. Öt ember, egy döntés, egy sors. Sorsközösséget vállalnak, és személyes vallomások hangzanak el sűrített másfél órában. A külföldi idős beteggondozás (amit gyakran láthatatlan munkának aposztrofálnak) a téma, ennek minden vetületével. Az előadás során eljutunk a kisebb gondoktól (nyelvi korlát, kulturális különbségek) a fizikai és lelki túlterhelésen át a nagy tragédiákig. Ki milyen áldozatot hoz, mit ad fel? Milyen megküzdési stratégiákat dolgozott ki az évek során? Meddig bírja még? Milyen élet az, amikor a saját életedet „pause”-ra kell tenned? A gondozóról ki gondoskodik? Megannyi kérdés merül fel a nézőben, miközben a szereplők hol felváltva, hol kórusban mesélnek, közben kávét darálnak, kávét főznek, kávét készítenek, majd felszolgálják a nézőknek. Mindezt egyszerre, mint egy polip több karja. A látszólag monoton cselekmény a konyhapult mögött feszült figyelmet, egymásra figyelést, összhangot igényel. A konyhai eszközök hangszerként is funkcionálnak, s az így felcsendülő ritmusos, doboló hangok lazító hatással bírnak, amikor súlyosabb témák repkednek a levegőben. A különböző élethelyzetek mellett számos hasonlóság is felmerül, amit kórusban mondanak (fizikai munka, izoláció, rutin, monotonitás). A nehézségek mellett ott vannak a szép pillanatok is, s székely szikársággal, ha kell, humorral ütik el a dolgok élét. A legnagyobb fájdalom talán az elidegenedés, az, hogy már nem vagy otthon a saját hazádban. „Minden évben azt mondom, ez az utolsó” – hangzik el a végén. A senki szigete ez, nem egy befogadó otthon. Egy munkahely, ahol napi 24 órában mások életét éled.

A nagyszínpad is több remekbe szabott előadással várt. Kettőt emelnék ki. Maradjunk még a Csíki Játékszínnél. A Vladimir Anton rendezte előadás többek szemébe könnyeket csalt. Az apa (Florian Zeller) című előadás egy demenciával küzdő idős férfi fejébe enged betekintést. Mindent az ő filterén keresztül látunk, emiatt puzzle-szerű, néha érthetetlen-értelmezhetetlen, kusza, homályos, logikátlan minden. Egyszóval furcsa. Letisztult, visszafogott, sallangmentes színészi játék, életszerű helyzet, egyre szűkülő tér és múló (a mulandósághoz vezető) idő. A mellékszereplők felbukkannak, majd eltűnnek, néha más szerepben térnek vissza. A címszerepet játszó Fülöp Zoltán fején piros sapka, mint egy megálljra felszólító jelzőlámpa, utal arra, hogy odabent gond van. Valami nem működik. Az előadás végére mindenki fejére felkerül a piros sapka, egyfajta figyelmeztetésképpen, hogy bárkire várhat hasonló sors. De hogy valójában ez kinek a terhe? A demenciás betegé, vagy az őt otthon ápolni próbáló családtagoké? Vagy a betegápolóké? Kinek a drámáját látjuk valójában? Az egész társadalmat érintő probléma kerül górcső alá. A tudatállapot romlásával egyre kevesebb bútordarab marad a térben – mintha az emlékek tűnnének el sorban. Minden változás lassú, és az előadás végére a plafon is leereszkedik, a tudat beszűkül. A sziget kereteit látjuk kikristályosodni, kiút innen már csak egy van: vissza a gyerekkorba, az anya biztonságot nyújtó ölelésébe.

Jon Fosse Én vagyok a szél című darabja Tompa Gábor rendezésében a megemlékezés szigetévé vált. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, Farkas Loránd és Gedő Zsolt értő-érzékeny figyelemmel vezetik a nézőt sorról sorra a csendeken át. Test és lélek párbeszédét halljuk, közben érezzük, szavak nélkül is lehet színpadon kommunikálni, s a halált, a nyugati világ tabutémáját művészi finomsággal kezelni. Egy nagyon intim térbe csöppenünk: az élet és halál közötti átmenet folyosójára. A díszlet is ezt szolgálja – egy szakrális tér és egy kórház fúziója, ahol minden apró elem az elmúlást szimbolizálja. Az előadás festői látványvilága, fény-árnyék játéka, a csend-hang váltásai elérik, hogy a kimondhatatlan a nézőben kimondhatóvá váljon. Lassan megnyugszunk: van a sötétségből kiút, és segítőket (hattagú női kórus) is kapunk erre az útra. Mind szembesülünk azzal, hogy az élet véges. De van megváltás.

‍