Siratóénekek a dobozban

A Szatmárnémetiben február 28. és március 9. között megrendezett hetedik Mafesztet, a Magyar Színházi Szövetség vándorfesztiválját a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház alkotócsapata nyitotta. Ezúttal a frissen bemutatott Tótékkal érkeztek Horváth Hunor rendezésében. Az előadás láthatóan felforgatta a teret és (érezhetően) az ebbe a térbe érkező nézőket is.

Az Örkény-darab egy bánsági kis faluba helyezve is megállja a helyét, a térben történő váltás közelebb hozza a történetet, tapinthatóvá, érzékelhetővé teszi azáltal, hogy a kisebbségben élő emberek emlékeinek tárházához egyenes kapcsolódási pontot biztosít. A románul beszélő őrnagy nem válik karikatúrává, hihető, értelmezhető minden mozzanat, minden szó, minden hangsúly, legyen az magyarul vagy románul. Ez is segít a belső képek előhívásához, így a néző azonnal bekapcsolódik Örkény István és Horváth Hunor párbeszédébe. Párhuzamos világok kerülnek ezáltal egy térbe, egy síkba. Egymásra. „Akár egy halom hasított fa…”

A mai kusza világban, ahol minden a szétesés szélén áll, groteszkkel indul tehát a fesztivál; nem kevesebb mint négy órában. Akit az időintervallum elrettentene, jelzem: a világ miniatűr mását rövid időkapszulába tenni lehetetlen, s mivel nem egy Örkény-egypercesről van szó, valljuk be őszintén: vagy hosszan, vagy sehogy. Bár megsúgom, került bele az egypercesekből is. Pont jó helyen s a megfelelő pillanatban.

Dokumentarista jellegbe burkolt narratívával körbeszőtt előadást látunk és hallunk, erős audiovizuális elemekkel, egy mélyebb, strukturáltabb élményt nyújtva a nézőknek. Az első pillanattól az utolsókig. Hidegen nem hagy senkit – az biztos. Mintha maga a színház átalakult volna egy hatalmas zárt dobozzá, amiben ott dübörög a félelem, az igazságtalanság, az elnyomás, a tehetetlenség. Elkap az ülök és nézem és értem-érzem érzés; a jelen képlékenysége és mulandósága materializálódik ebben a négy órában. A mulandóság fájdalma és a halál közelisége tapinthatóvá válik a fronton meghalt fiú beemelésével a térbe.

Elejétől kezdve kameraszemek kísérik a cselekményt. A mindent látni akaró világ bebújik a bőr alá is. A két mozgó és egy statikus kamera képei megszakítások nélkül pörögnek a díszlet elemein, a rácsokra kifeszített (papír)vásznon. A folyamatos jelenléten van a hangsúly, nincs megállás, ahogy az életben sem. A síkok egymásra tevődnek. A belső világ kivetítése rétegről rétegre történik. Ami bent van, kiviláglik, ami kint történik, néha háttérbe szorul. Hogy mit nézünk s valójában mit látunk, tőlünk, nézőktől függ. Hol kulisszatitkok sejlenek fel, hol apró részletekre közelítő képkockák villognak. Arcok, szemek, kezek, a bőr pórusain át lélegző élet hol ritmusos, hol ritmustalan pulzálása akaratlanul is odavonzza a tekintetet, s néha a tudatalattit elfojtva nyugtatjuk magunkat: ez nem több, mint ami. A közelgő vég sem igazi. Ez játék. De. Nem. Csak. Játék. Vegyük. Komolyan.

A síkok elmozdulnak, s a szem értelmezni akarja, amit lát, a fül felfogni szeretné, amit hall, de valahogy az érzékek halmozott bevonásával minden összemosódik. Diffúzzá válik a kép, s a néző belepörög az események sorába, mint egy darálóba. A ciklikus dobozolás keretet szab; mondhatni mindenki dobozol. Ez valójában fizikai síkon nem valósul meg, csak gesztusokban és hangeffektusokkal, mégsem zavaró, hogy az elkészült dobozok halmaza nem árasztja el a színpadot. Nem ettől fúlunk meg, nem ez teszi a helyzetet elviselhetetlenné. Ez a monoton, éjszakába nyúló cselekvés fizikailag megnehezíti a lelkileg amúgy is kilátástalan helyzetet, s tudvalevő, ha a lélek összeomlik s a test is felmondja a szolgálatot, végzetes következményekkel számolhatunk.

Nem magán a produktumon, hanem az értelmetlenségbe fúló cselekvésen van a hangsúly. Meddig kell ezt csinálni? Hogy lehet ezt kibírni? Akaratlanul is begörcsölnek az izmok, s pattanásig feszülnek az idegek. Enyhítésül szolgál az örkényi világ és szöveg helyenkénti könnyedsége. De egyben súlya is. A rendezői koncepció megérteti velünk: az abszurd nem a viccről szól, itt komoly dolog forog kockán: egy emberi élet. S ennek az életnek, a frontról hazavárt fiúnak a haláltáncát követhetjük párhuzamosan a színpadon zajló cselekménnyel.

Egy hosszú palló vezet a nézőtéren át a színpadra, melynek végén a Fiú (Hajas Krisztián) áll, megfeszített izmokkal, tépett majóban s katonai nadrágban, falfehérre meszelve. Butó táncot járva milliméterről milliméterre közeledik a két felvonás alatt a színpadhoz. Igazi danse macabre-ot látunk, karnyújtásnyira. Egy pillanatra sem esik ki a szerepéből (még a két felvonás közötti szünetben sem), sőt, bizonyos jelenetekben bekapcsolódik, reagál, együtt létezik és lélegzik a többiekkel. Arcvonásai, gesztusai mély érzelemvilágról tanúskodnak, néha félelmetes látványt nyújt, máskor szívszorítót. Nem marad mindvégig csendes szereplő, hisz az utolsó jelenetbe maga is bekapcsolódik egy monológgal, egy jövőbe mutató örkényi egypercessel. Színészi teljesítménye lenyűgöző. Ő és a narrátor, Tóth D. Zsófia az előadás két aktív kísérője, az előadás mozgatórugója. Pont és ellenpont. A narrátor egyben Örkény is, így a nézőnek sokszor mankóként szolgál, rávilágít, mesél, magyaráz, kisegít, ha kell. Ő az a mindenütt jelen való szereplő, aki semmin nem csodálkozik, és aki gördülékennyé teszi az események folyását.

A családtagokat megtestesítő színészek játéka egy család (és egy összetartó közösség) tehetetlenségét tükrözi, azokét, akik mindent megtennének, hogy a szeretett fiút élve visszakapják. A falu egységként, hálóként próbálja fenntartani a fuldokló családot, minden szereplő megfeszített inakkal, folyamatos jelenléttel támogatja Tótékat. Ott vannak a bajban. A gyermekét hazaváró anya kálváriája, az apa behódolása a felső hatalomnak, a kishúg gyermeki naivitása halmozottan rávilágít a kilátástalan helyzetre. „Háború van… csillagok, szóljatok rá, hogy megálljon” – csendül fel az elején a dal, s ezt a háborút nem csak a fronton, otthon is meg kell vívni. Magunkban, tehetetlenül. Mert háború van. Most is háború van, nem csak a színpadon, a világ színpadán is. A tehetetlennek tűnő családot hirtelen tettre (bár a sürgöny szövegét ismerve inkább tetemre) hívják. A Mariskát játszó Borbély Bartis Emília arcára minden érzés kivetül, hangjában ott a remény, talán viszontlátja fiát, de a félelem is, hogy mi lesz, ha nem. Az anyai szeretet felülírja a félelmet; mindent és mindenkit mozgósít. Ők ketten, anya és fia egy nagyon szép dalban találkoznak még egyszer. Lányával, az Ágikát játszó Lőrincz Ritával egyensúlyba hozzák a férfi-női energiákat. A két nő központi szerepe egységbe kerül az apáéval (Tót Lajos szerepét Mátyás Zsolt Imre alakítja), akit az Őrnagy, Bandi András Zsolt hiteles megformálásában (tökéletes románsággal, autentikusan) fixíroz mindegyre. Ezáltal minden szem folyamatosan rá szegeződik, a megoldást is tőle várják, s emiatt egy adott ponton összeomlik és a szó szoros értelmében kivetkőzik önmagából.

A család minden tagjának jut egy dal, s a néző, aki tisztában van vele, hogy a fiú már nem él, érzi, ezek valójában siratóénekek. Felmerül bennünk a kérdés: a hebegő-habogó-dadogó postás érzelmi intelligenciája szükséges a túléléshez?

Az előadás képi és hangzásvilága jól illeszkedik a koncepcióhoz. A jelmezek hitelessége, az élő zene elemi hatása, a fúvósok jelenléte, a mozgáselemek precizitása, összhangja, a gesztusok érzelmi síkot mozgató finomsága, a filmek külön rálátást és nézőpontot biztosító folytonos projekciója egy pillanatra sem hagyja, hogy a figyelem lankadjon. A színészi játék elhiteti velünk, hogy ez a valóság is lehetne. Akár mi is lehetnénk Tót Lajosok vagy Mariskák vagy Ágikák. Vagy akár a postás. Őrnagyok semmiképp.

A színpad egyszerűsége magával ragad. Tóték háza hatalmas doboz, a belső tér egy három szeletbe vágott forgószínpad, egyik részén egy feszülettel, melyről az előadás egy adott pontján Krisztus majdnem le is esik, szinte „csak a szentlélek tartja”. Mindennek szimbolikus jelentése van, s mivel az elemek gyakran felbukkannak, a nézőnek van ideje megfigyelni az apróbb részleteket, és párhuzamot vonhat a cselekményszállal. A fiú lassú, haláltusás menetelése mint egy keresztút bontakozik ki. A doboz kihajtott oldalai képernyőként szolgálnak. A felsőn a fiú közeledtét követhetjük mozdulatról mozdulatra, míg a két oldalsó a fő cselekményszálra s a kulisszák mögötti történésekre fókuszál. Ami az elején talán sok(k)nak hat, idővel természetessé válik és beszippant. A ház körüli tér a falu, amely körbefutó emelvényként jelenik meg. Mindent barna papír borít, amit végül az idegösszeomlás széléig jutó dobozolás folytán elhasználnak, felőrölnek, széttépnek. A színpadra épített színpad dekonstrukcióját látjuk. Csak a váz marad. Minden más szakad. Mint az emberek idegszálai is, ami végső bosszúhoz vezet. A normalitás és a normák határai kitolódtak, a kirajzolódott, kereteiben tátongó világ zárt osztállyá válik.

Hogy milyen volt végül is? Húsomba mart. Rágom. Emésztem. Azt hiszem, eldobozolom.

‍

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Örkény István: Tóték. Rendező: Horváth Hunor. Szereplők: Mátyás Zsolt Imre, Borbély Bartis Emília, Lőrincz Rita, Bandi András Zsolt, Balázs Attila, Molnos András Csaba, Kocsárdi Levente, Tar Mónika, Tar Erik, András Gedeon, Foltányi Edina, Karsai Dóra, Vincze Erika, Tóth D. Zsófia, Hajas Krisztián, Simonfi-Harkay Sándor, Molnos Abigél. Díszlettervező: Golicza Előd. Jelmeztervező: Andreea Săndulescu. Koreográfus: Matilde J. Ciria, Baczó Tünde. Zene: Cári Tibor, Tamás Kolozsi. Zenei vezető: Tamás Kolozsi. Korrepetitor: Pál Petra. Színpadi mozgás: Melles Endre és Ádám Julcsi. Light design: Nichita Teodorescu. Video design: Dan Basu, Ilinca Popescu. Filmrendező: Laura Bruma. Sound design: Kupán Zsolt. Soundscapes: DJ K-Lu. Dramaturg: Orbán Enikő. Súgó: Czumbil Marika. Ügyelő: Bálint Előd.

‍