Szepesség

‍Első utazás: Tatra Excesior

1.

Krúdy Gyulát osztálytársai állítólag Szindbádnak becézték Podolinban. Az alföldi kisdiákot azért küldték Nyíregyházáról a Szepességbe, hogy németül tanuljon, más tájakat lásson; gyakori volt az ilyen cserediákság a régi Magyarországon.

Krúdyról, Szindbád alakjáról, az író hősének születéséről morfondíroztam, miközben vonatra vártam Poprádon. A végállomás, Ólubló – Stará Ľubovňa – nevének kibetűzése magában élvezetes. Felsejlik mögötte egy kísértet, éppúgy, mint Podolin – ­Podolínec – nevének olvasásakor. Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula. Hányan olvassák ma a regényeiket, a Kísértet Lublónt és A podolini kísértetet? A legtöbb írásuk ugyanúgy a nagyrabecsült és emlegetett, de ritkán kinyitott könyvek mélyén rejtőzik, mint ezeknek a városoknak a múltja. Már a nevek visszafejtése sem egyszerű. A többi állomás nevét olvasgatom a kijelzőn: Huncove, Kežmarok, Strážky, Spišská Belá. Magyarul: Hunfalva, Késmárk, Nagyőr, Szepesbéla. Németül: Hunsdorf, Käs­mark, Nehrer, Bela. Más hangzás, más emlékek; képzetek tucatjai elevenednek meg. Szepesség. Zips. Spiš. Spisz. A nevek egy-egy történelmi-emberi réteget is jelölnek, korokat, sorsokat, közösségeket. Többségük eltűnt. Elpusztult – magától vagy erőszakkal. Ott a sok réteg, ott a múlt a sok kísértettel. De csak annak, aki tud róla. A profán valóság síkján alig láthatók.

Ilyesmiről morfondíroztam a vasútállomáson, amikor a szomszéd vágányon hirtelen átfutott egy régi fekete gőzös, elején vörös csillaggal, barna vagonjain cseh, francia, orosz feliratokkal. Egy pillanatra megijedtem, aztán szinte lenyűgözve figyeltem az öreg mozdonyt és a kocsikat. Mintha álmodtam volna; alig fél percig tartott a gyors és zajos jelenés. Az állomáson mellettem gyerekek és idős asszonyok, fiatal férfiak és nők várakoztak csoportba verődve, óriási műanyag szatyrokkal, ruhamálhákkal. Aztán megérkezett a mi vonatunk. A kis, kétvagonos szerelvény illett a szárnyvonalhoz, a völgyhöz, amin végigkattogott.

A vonat valóban kattogott. Dohogott, rázkódott. Egyre erősebb volt az emberi kipárolgás szaga. Szólt a zene, egyre nagyobb lett a jókedv. Gyakran előbukkant a folyó, a kanyargó, sebes Poprád. Elhagyott, ablaktalan házak között mentünk el. A szomorúság, az életvágy jelei, a romok és a hegyek, a Tátra éles csúcsainak képei keveredtek. Azon morfondíroztam, hogy kiszállok Hunfalván. Az állomás mellett óriási konténerek voltak, tele szeméttel. Mellettük félbevágott fémhordókból kialakított tűzrakások, körülöttük sok gyerek, nő babakocsival. A színes ruhák, a szeméthalmok, a virágok a mező szélén, a vakolatlan, félkész és romos házak a havas hegyek előtt szinte egy disztópia helyszínére emlékeztettek. Nem volt kedvem leszállni. Nem messze ápolt faházat láttam a hegyoldalban. Az időről időre finoman billegő vonat magasából jól lehetett látni a hintát, az úszómedencét, a barátságos teraszt. Több szép, lépcsőzetes kert volt itt zöld gyeppel. Az egyikben kis vármakett állt maltertornyokkal. Aztán régi, svájci stílusú villa mellett mentünk el, falairól hullott a vakolat, a tető szép famunkái csorbák voltak. Egy fóliasátor bejáratánál műanyag széken, rojtos napernyő alatt kövér, kalapos öregember üldögélt.

A végállomásig utaztam. Ólubló régen az egyik utolsó magyarországi határállomás volt, tíz-tizenöt kilométerre Galíciától. A szomszédos Orlótól osztrák kocsikkal lehetett továbbmenni a hegy túloldalára. A Staats­bahn és a Magyar Államvasutak, a kétfejű sasos és a koronás címerek a közös osztrák–magyar államon belül is rivalizáltak egymással. De határellenőrzés akkor sem volt a magyar–galíciai, és most sincs a szlovák–lengyel határon – az Osztrák–Magyar Monarchiát sok 20. századi kitérő és zsákutca után az Európai Unió váltotta föl.

A szlovákok mellett ruszinok laknak a környező falvakban, északabbra pedig gorálok is. A városokban korábban németek éltek, kisebb számban magyarok. A Szepesség, mint a legtöbb közép-európai régió, soknemzetiségű volt. Sok nemzetiségét a 19. század előtt elfogadták a Budáról, Krakkóból, Pozsonyból, Bécsből irányító birodalmi hivatalnokok és uralkodók. A 19. századtól aztán előbb Budapestről, utána Prágából kívánták „homogenizálni” a Tátra völgyeinek népeit. Az olyan kis közösségeknek, mint például a ruszinok, nem sok hely maradt: 1945 után „ukránnak” minősítették őket. A lengyel–szlovák–ukrán határvidéken élő ruszinok ma sincsenek könnyebb helyzetben, előbb-utóbb feloldódnak a három nemzetállam valamelyikében. Éppen úgy, ahogy az egész régió, a Szepesség is feloldódott a modern nemzeteszmék hevében, Csehszlovákia, majd a szlovák nemzetállam építése során.

Elmenni a határig. Többféle értelemben: országhatárig, hegytetőig, népek és történeteik megismerésében. Vagy csak lazsálni, megpihenni, szemlélődni az álmos városkákban? Éppenséggel megszabadulni a megértés és a gondolkodás, mérlegelés terhétől? Mindkét lehetőség vonzott. Eljöttem a végállomásig a kattogó vonattal. Az ólublói váróteremben a kiszáradt virágágyások és betondézsák fölött az űrhajózást – a diadalmas szovjetet – idéző régi alumíniuminstallációt nézegettem. A szputnyik, középen a Nap, a bolygók, a pályaívek dacolnak az idővel. A vasútállomás oldalszárnyában óriási gazdabolt. Ajtaján, egy faforgácslapon napszítta szlovák zászló és kettőskeresztes címer. Körülötte műanyag zacskókban termőföld, takarmány, műtrágya, kannák, vödrök, virágtartók, ásók, kapák, gereblyék. Mellettük plakát, Vémola és Végh, a két bokszoló döntő mérkőzésére hív, a „judgement day” arcai mindenre elszántak.

A városba vezető úton autóbontó, a kibelezett, egymásra dobált roncsdarabok fölött éppen rálátni a várra. A Poprád folyón gyaloghíd visz át, oldalt hullámos versenybicikli-pálya és felnőtteknek kialakított edzőtér, sárgára és feketére festett fémrudakkal. A háttérben ortodox templom, tornya átlátszó, vasból készült csigalépcső vezet a harang és a kupola hármas keresztje felé; a két fémkonstrukció önkéntelenül rímel egymásra. Rövid emelkedő után megláttam a temetőt. Megérkeztem a belvárosba.

2.

A Szarvas régimódi pultja mögött köpcös, alacsony pincér csapolja a Šarišt, azaz a sárosi sört, aztán savanyú zöldbablevest hoz, és dukátové buchtičkyt. Németül Dukatenbuchtelnt. A dukátból a magyar változatban arany lett, a buktából galuska, az omlós, forró süteménydarabokon nincs dió, mint Pesten. A söntés méregzöld, olajosan csillogó padjai, sötétre kopott lambériája, cirill és latin betűs plakátjai, a Szovjetuniót és Csehszlovákiát, Lenint, Sztálint, katonákat és űrhajósokat idéző régi képei és feliratai között cigarettafüst száll, főleg idős férfiak poharaznak – a söröskorsók mellett többnyire ott a helyi borókapálinka, a kupica borovička is.

A vécét egy alacsony boltíves, szűk, nem kevésbé füstös játéktermen keresztül lehet megközelíteni, a falakon szabálytalan kőlapokat imitáló műanyag burkolat van, nyerőgépek villognak, középen pattog a biliárdgolyó. A még szűkebb folyosóról nyíló vécé falán sematikus-játékos ábra, figyelmeztet és borzongat: egy padlóra pisilő férfit ábrázol, alatta két golyó és egy csattanó olló – meg egy felkiáltójel. A barlangszerű, félhomályos folyosó mintha a pokolra szállás előtere lenne; de innen hirtelen tágas, rózsaszínű, füstmentes étterembe jutunk, melynek fő helyén egy szarvasagancs van. Szemben lépcső, a szobákhoz vezet. Az U Jeleňa, azaz a szarvashoz címzett kocsma-étterem-játékterem-panzió-keveréknek van bejárata Ólubló főteréről és egy kis mellékutcából is. Morfondíroztam, hogy eltöltsek-e itt egy vagy két éjszakát. Átvéve a helyi ritmust, a lassúságot, a szemlélődést a Szent Miklósról elnevezett téren, az árkádos, boltíves házak között.

De aztán elindultam visszafelé, a vasútállomás felé. A tér sarkán nagy térkép, a régi Csehszlovákiát ábrázolja, amely 1918 után született meg. Csehországgal, Morvaországgal, Szilézia egy részével, Szlovákiával és Ruszinfölddel húzódott, Aš-tól – németül Asch városától – Luhyig – a mai ukrán Luhiig, a régi magyarországi Láposmezőig, a Fehér-Tisza völgyének utolsó falujáig –, vékonyan, hosszan, nagyjából ezerháromszáz kilométeren keresztül. Az „államalkotó nemzetek”, a csehek és a szlovákok a lakosság alig kétharmadát tették ki, a többiek – németek, magyarok, zsidók, ukránok, ruszinok, lemkók, bojkók, huculok, gorálok, cigányok – „nemzetiségnek” minősültek. És ez a minősítés sehol sem ígér sok jót.

Államalkotó nemzet az, aki erős és képes akaratát keresztülvinni. A „csehszlovák” nemzeteszme az „osztrák–magyar” állam- és birodalomalkotó eszmére rímelt, és éppúgy a történelem lomtárába került, mint a nagybetűs Monarchia. Emléke mégis fel-felbukkan – például ilyen óriástérképek formájában, amelyek szinte minden szlovákiai városban megtalálhatók.

Nagy-Csehszlovákia térképét láttam Csehországban is, például egy jihlavai, aztán egy znojmói szálloda falán. Nagy-Csehszlovákia, Nagy-Magyarország, Nagy-Románia, Nagy-Bulgária, Nagy-Lengyelország, Nagy-Litvánia: hány ilyen térképet láttam Közép- és Kelet-Európában! A 18. századi „Polonia Propriát”, a 20. századi „România Marét”, a nemzetek vágyott kiterjedését, életterét, jussát. A nemzetek szükségszerűen kielégíthetetlen „propriáját”, vélt-valós igazságát. A legmeggyötörtebb balkáni államtól a régióban legfejlettebb Csehországig. Itt, a tér sarkán ez csak emlék, „historická mapa”, az állam bankjegyeinek, elnökeinek képeivel, Stará Ľubovňa címerével.

3.

Továbbmentem Podolin felé. A földszintes házak között gazzal benőtt városfal bukkant elő, meg egy tér, egyemeletes, kopott házakkal, csipkés harangtoronnyal. Bárhogy is kerestem Krúdy nyomát, nem találtam. Mintha a város faluvá vált volna, ahol széles, jól megrakott mezőgazdasági járművek zúgnak az utcákon, és lépten-nyomon csűrök, pajták, feldolgozóüzemek vannak. Hol lehetett a „Krakkói kalaphoz” címzett fogadó, ahol Szindbád megszállt? Hol lehetett a tánciskola? Hol találkozott szerelmével, a takácsnéval a „deresedő férfiú”?

A kolostorban a Lubomirskiak címere – a lengyel arisztokrata család sokáig vezető szerepet játszott a Szepességben. A Magyar Királyság egy időre elzálogosított néhány várost a Lengyel Királyságnak, a „nálunk, Lengyelországban” tudata, a lengyel nemesek emléke és Krakkó vonzása később is hatott. „Száz esztendő is elmúlt tán – írja Krúdy a 20. század elején –, de azért a lengyelek éppen úgy jártak-keltek a régi városokban, mintha az most is az övék lenne… És az emberek is így gondolkoztak. Mulatni csak Lengyelországban lehetett. A szepességi urak, ha elunták magukat, csapatostul jártak át a határon valcerozni, inni, mulatni.”

Krúdy „középkori utcaköveiből” és a régi városból nem sokat láttam Podolinban. Valaha itt keveredett az Ezeregyéjszaka mesevilága a völgy ízeivel és illataival, a német és a szlovák szavakkal, ide, a torony falára írta nevét a kisdiák. Az iskola vakolata is hullik, ahol a hajós alakja megszületett – ilyen nagy az elme ereje, egy képbe, ötletbe, impulzusba így tudja egy-egy szerencsés pillanatban sűríteni a tartalmat, ami aztán kiárad és messze hat? És ilyen törékeny a foglalata?

A következő állomáson, Szepesbélán sem láttam sokkal többet. A városközponttal párhuzamosan kopott panelsor futott. Az egyik erkélyen éppen félmeztelen, kövér fiatalember nézett ki, cigarettázott, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A házak hátsó erkélyeiket, kocsibeállóikat, alumínium- vagy fakerítéssel elválasztott udvaraikat mutatták a lakótelep felé. Némelyiket rendetlenül, némelyiket ápoltan. Néhol látszottak a romos vagy visszabontott félkörívek, a több száz éves falak, kőrakások, téglasorok. Az egyik kertben nyírták a füvet, idős, szalmakalapos férfi tologatta a gépet, idős asszony figyelte óvón a mozdulatait. Egy másikban apró, színes liba-, tehén-, szarvas- és kecskeszobrocskák voltak, meg egy nagyobb gipsz, amely a parasztruhás gazdát ábrázolta a nyájat őrző kutyával. Nagyőr felé sétálva, a kukoricás szélén egy igazi kecskével találtam szemben magam, figyelt, szarvai, fülei, szakálla remegtek, miközben szája egyenletesen mozgott. Jobbra, egy kis kőkereszt mögött jól látszottak a Tátra havas csúcsai.

A kanyargó Poprád folyó mellett fehér kastély bukkant elő. Valaha őrtorony, aztán vár állt itt, a Lengyelországba vezető út mentén, a határ előtt. Aztán átépítették reneszánsz, kőcsipkés udvarházzá. A reneszánsz ide, a hegyek közé krakkói közvetítéssel érkezett. A többnyire északi mesterek nemcsak a Földközi-tenger vidékének formáit építették bele a kastélyok, templomok, harangtornyok, polgárházak falaiba, hanem lengyel stílusukat is.

Itt, Nagyőrön élt és alkotott Ladislav Medňanský, aki, ahogy olvasom, „uhorský maliar maďarského pôvodu” volt, azaz magyar származású magyar festő. Ezt először nem értettem. Csak később értettem meg, hogy a cseh és a szlovák nyelvben két külön szóval illetik Magyarországot: az 1918 előtti nagyobb államot Uherskónak mondják, a trianoni békeszerződés utáni kisebbet pedig Maďarskónak. Van, aki logikusnak tartja mindezt, van, aki abszurdnak. Engem a Čechy–Česko, vagy németül Böhmen–Tschechien finom különbségére emlékeztetett, a nemzetállami lét előtti és utáni cseh államnevekre. A kétfajta elnevezés félrevezető is lehet, jól megkeveri a történelemben kevésbé járatosakat, ráadásul lényegében lefordíthatatlan, ahogy az „uhorský maliar maďarského pôvodu” fordulat is. A különbségtétel az ellenzők szerint nem is olyan finom: néhányan egyenesen történelemhamisításnak nevezik ezeket a szójátékokat.

Mednyánszky László nevét mindenesetre lefordították szlovákra, a kastély előtti utcát is így és róla nevezték el; ki tudja, mit szólna ehhez a magyar báró? Ha sikeresen átvágtuk magunkat az egynyelvű feliratokon és a nyelvi-értelmezési akadályokon, a kastélyban drámai Tátra-ábrázolásokat láthatunk, és még drámaibb portrékat: csavargókat, bűnözőket, nincsteleneket, cigányokat, a nyomor, a kiszolgáltatottság, a jóság, a bűn, a gonoszság arcait. Mednyánszky nagy festő volt, komor és komoly, aki néha talán megtalálta belső békéjét ezen a tájon, a műtermében, a parkban, a finoman kanyargó folyóparton, a közeli hegyek között.

Unokahúga, Czóbel Margit is itt élt – a bárónőnek a kommunista hatalomátvétel után megengedték, hogy a félig-meddig kifosztott kastélyban maradjon. Még látta, amikor 1968-ban a francia író és rendező, ­Alain Robbe-Grillet itt forgatta A hazug embert. Jean-Louis Trintignant a szinte üres épületben vívja harcát a – mivel is? A múlttal, fantáziájával, sérelmeivel, kísérteteivel, a történelem fantomjaival és terhével. „Az igazi író az, akinek nincs semmi mondanivalója”, és a „mélység régi mítoszait”, azaz a cselekményt ki kell dobni, hirdette Robbe-Grillet. Ebben ott a 20. század sok történelmi tapasztalata, ami még Európa nyugati felén is keserű volt – hát még a keletin. A film cselekménye éppolyan nehezen rekonstruálható, mint a Tavaly Marienbadban, az író és Alain Resnais hét évvel korábbi alkotása. A nácik ellen küzdő partizánok is felbukkannak benne. Mint a valóságban – de hogy mi a filmbeli partizántörténet mögötti igazság, már senki sem tudná megmondani. Ugyanez igaz a nemzetmítoszokra, a múltértelmezés sok versengő, de többnyire a nemzeti nyelvekbe zárt történetére is.

Czóbel Margit segítette 1945 előtt a nácik ellen küzdőket, ezért is maradhatott haláláig, 1972-ig a kastélyban. Maga is festett, nem is akárhogyan – Andersen-, Shakespeare- és Oscar Wilde-illusztrációi, tájképei kitűnőek; méltók lennének a felfedezésre. Remek élet lehetett itt, ahol nemcsak Mednyánszky és Czóbel, hanem alkalmanként más családtagok és barátok is alkottak, írtak, zenéltek, színházat játszottak. Jean Renoir és A játékszabály jut eszembe, a filmbeli társaság, az 1930-as évek, az arisztokrácia talán utolsó jó évei; ezt az életformát, legalábbis Európa középső és keleti felén, végül már csak néhány olyan makacs, tehetséges és erős ember képviselte, mint Czóbel bárónő.

4.

Késmárk vasútállomását sziklák közé vájták. A sínek mellett jól kivehetők a párhuzamos, málló kőzetrétegek. A másik oldalon frissen festett állomásépület hosszú, zöld, fából ácsolt perontetővel, fából faragott virágokkal, csillogó rézborítással. Fölötte fehér, finoman díszített ablakok – a szecesszió birkózik a copf jámborságával. Ilyen lehetett Krúdy Gyula idejében is.

A régi templom ajtaja nyitva van. Az alacsony ajtón szó szerint bebújik az ember. Aztán kinyújtózkodik. Óhatatlanul fölfelé néz. Éppen koncertre készültek, a technikusok ügyet sem vetettek rám, az egész épület ki volt világítva, nyugodtan megnézhettem mindent. Először a deszkák összeillesztése tűnt fel; talán jellemző, hogy éppen a megvalósítás módjára figyeltem föl először. A bravúrra. Aztán megláttam a középen, a felhők közül szinte huncutul kukucskáló Istent és a „Soli Deo Gloria” feliratot. A teremtést. Mózest, amint jön a hegyről és a kőtáblákat hozza. Krisztus keresztelését, aztán feltámadását. A tizenkét apostolt. Az égi város körülveszi a földit, ahol a padokon a polgárcsaládok főleg német nevei állnak.

A léptek puhák. A templom nem csillog, ez nem a katolikus barokk hatásvadászata, a színek is visszafogottabbak. A kontúrok világosak, a festmények, csavarok, oszlopok, díszek inkább nyugalmat, biztonságot árasztanak. Az oltár fölött az osztrák császári sas, rajta a magyar címer, mellette felirat: „Sub umbra alarum tuarum”, szárnyaid oltalmában biztonságban vagyunk. 1717-ben, a vallásháborúk után a megtűrt evangélikus közösség a városfalakon kívül, egy kocsma falához tapasztva építhetett templomot – a szigorú rendelkezés szerint fából, szögek használata nélkül. A minta az amszterdami Noorderkerk volt. Szögek nélkül is nagyot alkottak a késmárkiak. Szerényet, de nemeset, igazi istenházát. Ami egyben a közösség háza is volt. Körös-körül emléktáblák. A szepességi asztalos- és fafaragómesterek – többek között Georg Müttermann, Gottlieb Kramer, Johann Lerch – nevét éppúgy megőrizték, mint a vallási villongások során elhurcolt és megölt papok és hívek nevét. Hans Weiss modern akvarellje csomagokkal megrakott szekereket ábrázol, „1945 után minden németnek el kellett hagynia a hazáját”, írják alatta, „a menekülés során sokan meghaltak, a többiek szétszóródtak a világban. Az utolsó szekér a kárpáti németek nyolcszáz éves történetének végét mutatja.”

A zömök fatemplom melletti kőtemplom és harangtorony pedig a történet talán legvirágzóbb korszakát, a 19. század végét, amikor az osztrák–magyar kiegyezés után mindenki szabadon gyakorolhatta a vallását. De a látszat itt is csalt – a keresztény egyházak megtartóereje folyamatosan gyengült, és a zárt német nyelvű közösség is felbomlóban volt. Mégis, a város lakóinak többsége ekkor még német anyanyelvű volt. A késmárkiak a dán építészt, Theophil Hansent, a bécsi Parlament és számos középület alkotóját bízták meg az új, a világ felé nyitott templom megépítésével. Aki elővette egy korábbi, Jeruzsálem számára kidolgozott tervét. Az eredmény igazi bécsies Gesamtkunstwerk lett. Szinte kis zárvány itt, a provinciában, reneszánsz, mór elemekkel, bástyaszerű sarkokkal, rózsaablakkal, oszloprendekkel, pontosan kidolgozott részletekkel. Karcsú, keleties-bizáncias, játékos formái az alacsony, józan fatemplommal feleselnek – és a Tátra havas hegyeivel.

A belváros utcái csendesek. A városon átfúj a szél. Üres. Bemegyek egy múzeumba. Az is üres, egyedül bolyongok a „lakberendezési” termekben. A szlovák és az angol feliratokat próbálom értelmezni, kissé szórakozottan, még mindig a fatemplom hatása alatt. „A cél az – fordítom magamban az angol feliratot –, hogy a terem tárgyai felidézzék a korabeli belső tereket.” A múltat – legalábbis egy szeletét, a 18. és a 19. század néhány termékeny évét.

A Badányi és a Szirmay család tárgyait is kiállították. Később olvastam, hogy Szirmay Hedvig bárónő élete végéig, 1973-ig a család régi házában lakott, szemben a tornyos Városházával. Hasonlóan Czóbel bárónőhöz – a két hölgy egymástól néhány kilométerre dacolt a valósággal és a korszellemmel. Szirmay Hedviget megtűrték lakásában és a kommunista Csehszlovákiában; kalapban, kesztyűben, bársonyruhában „korzózott” idős korában is, hetente egyszer „fogadónapot” tartott, szobáiban őrizte a város és osztálya emlékeit. Naplót vezetett, ezek egy része megmaradt. És sok tárgy is, annak ellenére, hogy halála után lakását lényegében kifosztották azok a párthű tisztviselők, barátaik és ismerőseik, akiknek bejárásuk volt hozzá. A maradék: a címeres ebédlőbútor, a porcelán étkészlet, a 18. századi szalonberendezés, egy lőcsei mester, Michael Top­scher aranyozott órája, Claude Michel szobra, a Szatír és bacchánsnő a „lakberendezési” múzeumba került. Maradékok – valamennyit érzékeltetnek a múltból. Karen Blixenre gondolok, a nagy dán íróra, aki maga is bárónő volt. Ha a vaksors ide veti, valószínűleg ő is ilyen makacsul küzdött volna a pusztulás ellen.

Krúdy Nyíregyházán született, alföldi volt, éppen úgy, mint Szirmay Hedvig. A régi Szepesség öröksége, ha él, nagyrészt neki köszönhető. Krúdy az utolsó, még viszonylag békés napoknak adott formát. Írt a védett völgyekről, a mély színekről, a sokáig háborítatlan kisvárosokról, a német–magyar–szlovák–lengyel együttélésről, a havasok vonzásáról, a régi, megőrzött mesékről, az ódon bölcsességről – de alig írt a 20. századról. Micsoda történeteket, micsoda hangulatokat, micsoda átalakulásokat, földcsuszamlásokat, töréseket örökíthetett volna meg Szirmay bárónő is, ha úgy ír, mint Blixen!

Hunyady Sándor, a fiatalabb író az első világháború elején utazott Krúdyval a Tátrába. A poprádi restiben körülöttük a „nyaralni tóduló úri közönség csicsergett”. Az idősebb írónak ez „egyre jobban nem tetszett”. Nem a turisták közé vágyott, nem föl az ótátrafüredi Grand Hotelbe, hanem Késmárkra, „ez volt az ő édes vidéke, amerre a vörös postakocsi utazott az ősz pasztellszín hangulatában, csendesen álmodó kisvárosok macskakövein”. Beültek a „vasúti restaurációba egy krigli sör mellé”, meggyőzte Hunyadyt, átkocsiztak a késmárki Freier-vendéglőhöz. „Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte… Nagyon szerettem Krúdyt. Szerettem hallgatni mély hangjának dörmögését. De néhány óra múlva mégis őrületesen eluntam magam, hiszen nem való volt az én ritmusomnak ez a hely.” De már nem volt menekvés, „sör sörre jött”. Hunyady aztán megelégelte a dolgot: „Menjünk már innen a frászba, hisz meg kell őrülni az unalomtól!” Átmentek a város kuplerájába – ahol nyugodtan kugliztak néhány órát a lányokkal a csendes éjszakában. Másnap a fiatalabb író otthagyta az idősebbet, „hatalmas, sápadt fejét” nézte a párnán, „még mulatok itten egy kicsikét”, mondta neki Krúdy búcsúzóul.

Mulatságra vágytam én is, pezsgésre, lélekre, életteli városra. De minden üres volt. Az utca végén, a vár mellett kocsmát találtam. Benyitottam. Az erős füstben sokan poharaztak. Kamzíkot ittak, a zergéről elnevezett helyi sört, az állat havas hegyek előtt nyújtózkodott a címkén. A pult mögött Csehszlovákia vörös csillagos címere és a kommunista vezető, Klement Gottwald bronzszobra állt. Görögös, méltóságteljes arcéle és Lenin pózba merevedett rajza mellett a rendszert megreformálni kívánó Alexander Dubček mosolygós fotója kissé hebehurgyának tűnt – de sokkal emberibbnek. A másik falon régi, háromnyelvű fémtábla az erős, malátás, húsz Balling-fokos Tatra Excesior sört hirdette, az „Első Szepesi Gőz- Sör- és Malátagyár R. t.” poprádi termékét. Excesior, ízlelgetem, nem hiányzik innen egy betű? Excelsior, föl, a magasba, előre; excelsior, l-lel, talán így lenne helyes. Mindegy. Jó lett volna megkóstolni. De a Kamzík is finom.

‍