Szepesség

Második utazás: gyökerek és tuskók

‍

1.

Némelyik buszsofőr úgy belakja vezetőülésének környezetét, mintha a második otthona lenne. Így volt ez itt is: a szélvédő felső csíkján szlovák trikolór futott végig a keresztes címerrel, a kormánykerék mellett kis tálcán szemüvegek keveredtek gyufás- és cigarettásdobozokkal, tollakkal, papírdarabokkal, becsomagolt szendviccsel. A kavalkád közepén kis, színes, áldást osztó Jézus-nyomat volt. Fölötte egy rugón ugráló bohóc himbálózott.

Ondrej vidám sofőr volt, kedélyesen csevegett a fel- és leszálló utasokkal. Elöl ültem, az első sorban, a jobb oldalon. Szeretem ezt a helyet, a magas buszokból innen jól átlátni a tájat. Poprádról indultunk Csütörtökhely felé. Csábított a Tátra, a hó, a magaslati levegő, a Grand Hotel, a turisták nyüzsgése, de aztán a Szepesség csendes vonzása erősebbnek bizonyult.

Visszanéztem az országútról: Poprád szélén, a havas hegyek előtt masszív, nyolc-tízemeletes lakótelepsorok húzódtak. Előttük kopott bádog garázssorok. Továbbmentünk, és hobbikertek százai, kis, körbekerített kockák, házikók és kerítéseik is rárétegződtek a képre. Aztán egy óriási, szabályos gabonatábla is. Sokáig lenyűgözve néztem a hófehértől a szürke és barna árnyalatain át a sárgáig játszó rétegeket. Egészen addig, amíg egy kanyar után egy buszmegálló kék-sárga bádog esővédőjénél leszállt egy kislány, és hatalmas iskolatáskájával elindult a töredezett bitumenen a kopár hegy lábánál meghúzódó nyomorúságos falu felé. Ondrej angolul nem beszélt, de németül tudott pár szót. Bemutatkoztunk, a Szepességről beszélgettünk. „Elmentek”, mondta a korábban itt élő németekről, dicsérte a templomot, amit meg akartam nézni, és alig várta, hogy cigarettára gyújthasson.

Hamarosan előbukkant a csütörtökhelyi templom tornya. Ondrej kezet nyújtott, búcsút vettünk, ő is leszállt, rágyújtott, beszélgetni kezdett két cserfes, a buszhoz nehéz csomagokat cipelő asszonnyal, én pedig fölmentem a templomdombra. Éppen mise volt, főleg idősebbek térdeltek a padokban. Fölálltak, nem sokkal később elhangzott a szlovák nyelvű felszólítás: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” Engem is köszöntöttek, viszonoztam, aztán beléptem az oldalkápolnába. Ami kívülről is, belülről is mintha egy másik világ hirdetője lenne. Gótikus íveit, pilléreit, festett ablakait, szobrait, címereit hosszan néztem.

Miért tapasztották az egyszerű román kori templomhoz ezt a kis, törékeny kápolnát? Miért és kik építettek itt, az egyszerű, józan falu határában, az ország szélén egy olyan kápolnát, ami a gótika hazájában is megállná a helyét? Szűz Mária mennybemenetelének szentelték, olvastam a falon. A mise véget ért, a templom lassan kiürült. Körbejártam, figyeltem a tömzsi, fehér templom és a vékony, szürkésbarna kápolna illesztéseit. Egy gótikus ajtóra féloldalt román boltozat vetül; egy rózsaablak körének harmadát csipkés pártával fedték. Körös-körül zöld és nyugalom. Turisták nincsenek itt, „nyitvatartási idő” és belépődíj sincs – szerencsém volt, hogy nyitva találtam a templomot. A kereszténység emlékeiből Európa-szerte látványosság lett. Itt, mindennek a peremén még éldegél a hit. A templomkert kőfalai alatt bárányok legelnek. Illés Endre sorait olvasom, aki itt született és itt nőtt fel, és a kápolnát a párizsi Sainte Chapelle-hez hasonlítja; a mennyország fényes földi másához.

Spiský Štvrtok ma falu. Egykor város volt, vásártartó hely. Innen származik a Henckel von Donnersmark-család. A bárók, később grófok és hercegek Sziléziában és Poroszországban lettek nagyok, egyik fiuk, Florian Oscar-díjat is kapott – a kelet-németországi kommunizmusról egy arisztokrata forgatta az egyik legjobb filmet. A mások élete fikció, a kegyelem halvány lehetőségével; talán nem véletlen, hogy a forgatókönyvet a rendező nagybátyja – a heiligenkreuzi apát, Gregor Henckel von Donnersmark – vendégeként írta egy kolostori szobában.

„Elvonulásra megyek”, hallottam többször is mostanában. Elvonulni – divatos szó, sokak vágya, amit kevesen valósítanak meg. Belenézni lelkünk mélységeibe és magasságaiba, elcsendesedni, kivonulni a világból, a nyugati nyüzsgésből egy időre, megtalálni elveszett gyökereinket és éghez kapcsoló bizonyosságainkat. A valóságot, ami túl van a földin is. Egyeseknek ez áhított cél, másoknak abszurd, megmosolyogtató felvetés. Donnersmark-Csütörtökhely alkalmas lehetne az „elvonulásra”, gondolom a templomkertben egy kivágott fa hatalmas tuskóján ülve, a mélyzöld vadgesztenyeleveleket nézve, aztán a faluban sétálva. Egy kert példásan gondozott: karalábé, krumpli, póréhagyma, tök, répa sorakozik egymás mellett. Az udvarok és a házak közül elő-előbukkan a hegyes templomtorony. A buszmegálló mellett fagylaltozó, „balkáni”, hirdeti – úgy látom, errefelé ez a minőségi édesség garanciája. Itt van a falu agorája, és innen sem hiányzik a nagy tábla Nagy-Csehszlovákia térképével, sarkában Spiský Štvrtok címerével.

‍

2.

A Lőcse felé tartó busz sofőrje visszafogottabb, fegyelmezettebb és talán fantáziátlanabb is, mint Ondrej. Nem lakta be a vezetőülés környékét. Útközben egy régi könyv és a borítója jutott eszembe. Prágában láttam egy antikvárimban hónapokkal ezelőtt, a címe miatt figyeltem föl rá: a Levoča, Ladislav Narcis Zvěřina regénye 1926-ban jelent meg. A cseh csapatok Észak-Magyarországra érkezése után játszódik. Akkor, amikor Nagy-Csehszlovákia éppen kialakult és formálódott. A címlapján Lőcse karcsú templomát és a Városháza hegyes kőcsipkéit drámai fények világítják meg. Előttük katonai egység masírozik, vállra vett puskával, fehér lovas vezetésével.

A magyarországi Felvidék bebarangolása, leírása, a szlovákokról való cseh „gondoskodás” gondolata már korábban megjelent. Menj Szlovákiába! – Karel Kálal 1908-as könyve, a Jděte na Slovensko! egyszerre agitáció, múlt- és jelenértelmezés, útikönyv és praktikus tanácsok gyűjteménye. Ekkor „Szlovákia” fikció, a csehek és a szlovákok közös állama pedig még álom volt. A tanár és publicista Kálal és mások írásai a „csehszlovákizmust” készítették elő. A Levoča mellett Jan Václav Rosůlek regénye, a Nová země, az Új föld már az 1920-as évek ellentmondásos éveit ábrázolja. A valódi Csehszlovákiát tartalommal kellett telíteni. Valószínűleg mindkét mű „programregény”, céljuk szép szóval az „országépítés”, a cseh–szlovák testvériség hangsúlyozása, kevésbé szépen a cseh „gyarmatosítás” propagálása lehetett. Valószínűleg, írom, mert máig be vannak zárva a cseh nyelvbe. Hatásuk viszonylag csekély lehetett, újabb kiadásokat nem találtam. Az íróknál sokkal jelentősebb volt akkoriban a katonai erő, a politika és az uniformizáló hivatalnokok munkája. Maga Kálal is köztük volt, sok száz cseh gyárigazgatóval, rendőrrel, postai, vasúti, közigazgatási tisztviselővel, tanárral együtt: ő Besztercebányán lett iskolaigazgató.

Lőcsét, akár Illés Endre, én is egy dombról láttam meg: „Templomtornyok szúrtak a párás magasba, tisztán látszott a régi várfal. Csupa kő volt ez a város, csupa ház, csupa cseréptető, templom, erődítmény, bástya – csak Sienában láttam jóval később ennyi követ. Nem is más ez a város: a Felvidék Sienája.” A középkori várost a völgyben lakótelepek és óriási, gondozatlan garázstelepek veszik körül. Szerencsére nem látszanak sem a Csütörtökhely felőli dombról, sem föntről, a belvárosból. „Ez a kőváros – írja Illés – hétszáz évvel ezelőtt tölgyerdő volt. Egy sűrű erdőt kellett itt kiirtani, hogy az alacsony dombon város épülhessen. De a pincékben megmaradtak a gyökerek és a tuskók – aki járt lőcsei pincékben, tudja, hogy ma is megbotolhat a régi halott – a kiirtott erdő – szívós csontjaiban.”

A kőváros és a városfalak állnak, a polgári kaszinó épülete is, amiről a kisdiákként a katolikus gimnáziumba került Illés hangulatos képet fest, nyüzsgő társasági élettel, díszes bútorokkal, sürgő pincérekkel, bográcsgulyással, borjúszeggyel, vaníliás metélttel. Ez a régi világ még őrzött valamit a múlt még régebbi rétegeiből, ahogy a 19. századi polgárság őrizte, ha felemásan is, a középkori Bürgerek szokásait és értékeit. Ez itt, a peremen, még a 20. század elején is élt, aztán viszonylag gyorsan, néhány évtized alatt eltűnt. Valószínűleg a mi világunk, a mi életünk, értékeink és szokásaink is így fognak eltűnni egy-két nagyobb kataklizma után. A kaszinó most jobbfajta, csupasz falú kifőzde, ahol a fő fogás a Karlovarský guláš, zaftos barnasörös pörkölt knédlivel, sietős, tálcáról evő diákokkal és dolgozókkal, étel- és mosószerszaggal.

A gimnázium szertelen, historizáló tömbje mellett a templom középkori tornya szinte félelmetes. Bástyára épült zömöksége nehezen illik a fehér főhajóhoz. Az itt töltött néhány év Illés számára meghatározó élmény volt: a diákok a „hideg, fagyasztott téli reggeleken” kénytelen-kelletlen misére jártak, ahol a fagypont körüli hőmérsékleten „az örökmécs majd kilobbant… és a kétszáz kisdiák – mint riadt nyáj – egymáshoz bújt”. Szállásom éppen az iskolával szemben volt. Nem először laktam itt, az Oázis panzióban. Most nyár van, de egy régi decemberi éjszaka emléke újra és újra előbukkan. Többször fölébredtem, és a szobám ablakából kinéztem a havas udvarra és a nagy, fehér templomra. Mögötte, tudtam, ott vannak a hegyek és mezők. Nem az álmatlanság kínja volt ez, inkább a megelégedettségé; nyugalmat éreztem a szobában és a csendben. Város és vidéke összeolvadtak a téli éjszakában. Most zöld az udvar, de az éjszaka ugyanolyan nyugodt.

A gótikus bordák alatt csavart-hajlított barokk díszek, arany angyalszárnyak, pálmalevelek, kagylók. Napfény és forróság árad be a vastag falak közé, de újra és újra elképzelem a téli hajnalon fagyoskodó kisgyereket és a félhomályban imbolygó gyertyafényeket. Illés aztán Budapestre került, író és nagy hatalmú, biztos ízlésű kiadóigazgató lett. Nem jött vissza Lőcsére. Ebben gyerekkori élményei és emlékei, a személyes és a közösségi törések mind szerepet játszottak. Élmény? Az a fagy szinte halálos lehetett volna. Mások 1920 után maradtak, csehszlovák állampolgárok és „kisebbségi magyar írók” lettek. Szalatnai Rezső, Bruckner Győző, Tichy Kálmán, Szombathy Viktor, Demkó Kálmán, Divald Kornél és sokan mások: a többségüket elfeledték, de a dallamos nevű Ladislav Narcis Zvěřina és Illés Endre is kihullott a köztudatból.

És ki emlékszik a Zipser Botéra meg a Szepesi Híradóra? Vagy Cas­parus Hain 17. századi Zipserische oder Leutschaverische Chronicá­jára? Már a Szepesmegyei Történelmi Társulat remek 19. és 20. századi munkái is feledésbe merültek. A krónikák és összefoglalók mellett – vagy helyett – talán Czauczik József festményei a legkifejezőbbek. Kisvárosi kismester volt, inkább a társadalmi állás póza, a ruha, az elvárt tekintet eltalálása mozgatta. Josef volt, Jozef vagy József? A 19. század elején az ilyen kényszeres identitáskeresés még nem volt lényeges. Lőcsei polgár volt, aki megörökítette a lőcsei polgárokat.

‍

3.

Nem tudjuk pontosan, ki volt Paul – Pál vagy Pavol – mester, aki a lőcsei Szent Jakab-templom oltárát megalkotta. Annyi bizonyos, hogy nem kisvárosi kismester. Azt sem tudjuk, lőcsei volt-e. Az 1500-as évek elején német nyelvű lőcsei polgár lett, aki műhelyt tartott fenn a városban. Mester volt, aki, a kor szokása szerint, másolt. De közben, szintén a kor szokása és a hite szerint, eredetit alkotott.

Amikor megláttam a szárnyasoltárt, zavarba jöttem. Mintha már láttam volna – és fotón valószínűleg láttam is. Zavarba jöttem azért is, mert a szobrokból és a képkompozíciókból olyan történetelemek áradtak felém, ami, féltem, meghaladja értelmezési képességeimet. Talán a lenyűgözés a legpontosabb szó. A rabul ejtés, az értelem kiiktatása. Tizennyolc métert átlátni sem könnyű, a fizikai síkon túl pedig ott a felejtés, a nem tudás, a rossz lelkiismeret. A személyes és a közösségi. Mintha avatatlan szemlélő lettem volna. Csodáltam Paul mester aranyozott hársfaremekét. A karcsú indák egyre följebb húzták a tekintetemet. Mégis, az isteni helyett aztán egyre és egyre a földire tértek vissza a gondolataim. A műre és környezetére, a templomra, a térre, a városra, az alkotásra és mintáira.

A német telepeseknek a Magyar Királyság e ritkán lakott, vad, hegyes vidéke a korai középkorban ismeretlen, félelmetes volt, amit civilizálni kellett. „Civilizál”? Már ez a szó is gyanúba keveredett. Ki volt itt előbb? A szlávok, a magyarok, a németek? Ki „civilizált” igazán? Ki szabta meg az együttélés kereteit? A németek városokat építettek. Polgárok voltak, akik másképpen éltek, mint a szlovákok elődei, a környező falvakban élő szlávok vagy a királyság legnagyobb népe, a magyar. A középkori utast a lőcsei városkapun belépve kerek világ fogadta. A Ring, a Körtér közepén állt a Jakobskirche és a Rathaus. A templomot oltárokkal díszítették, a Városháza tömzsi, kerek boltozatai alatt, a tanácsterem súlyos asztala körül büszkén sorakoztak a kiváltságlevelek, a számlakönyvek és az elődök portréi – az Isten felé irányuló és egymás közti kapcsolatokat rendező jelképek, az írott és íratlan törvények összessége. A város és az ország címerei és a Városháza homlokzatán a mértékletességet, az óvatosságot, a bátorságot, a türelmet, az igazságosságot szimbolizáló alakok éppen úgy ennek adtak formát, mint a Zipser Willkür, a szász jog- és szokásrend.

Provincia volt a Szepesség, nyugati városok másolatai épültek meg itt a magyar királyok támogatásával. A magyarok között ekkor, a középkorban, nem nagyon volt „polgár”, a mai értelemben vett szlovák identitás pedig még nem létezett. A Bürgerek német nyelvűek voltak, de magyar alattvalók. Alattvalóságuk nem valami megalázó kategória volt. Büszkék voltak arra, hogy ők is Magyarországot, a Natio Hungaricát alkotják – másokkal együtt, királyi rendben. Alkottak: másolták Firenze és Siena épületeit, Magdeburgot, Augsburgot, Wormst, Iglaut, Nürnberget, városokat, ahonnan őseik származtak. Büszkék voltak arra, hogy mint – a Grosschmidként született – Márai Sándor írja A kassai polgárokban, „várost építettünk az őserdőben, országok és népek határán”. De tudták, hogy őseik városai „gazdagabbak, mint a miénk”, és „mi szegények vagyunk, mert nincs tengerünk”, és „a világot csak azok a népek ismerik igazán, melyeknek tengert adott a sorsuk”, de „titkunk van, mert kevesen vagyunk”.

A néha szorosabb, néha lazább szövetség – ahova az évszázadok során hol huszonnégy, hol tizenhárom, tizenegy, tizenhat város tartozott – alkotta a Szepességet, a székházakon, okiratokon, törvénykönyveken a római számok folyamatosan változtak. Központjuk sokáig Lőcse volt. A templom és a Városháza körül sorakoztak a szűk, árkádos házak, ahol a díszes termek és az áruraktárak mellett sokszor kényelmetlen, zegzugos, át- és átépített szobákban éltek a polgárok – a komfort nem volt lényeges, annál inkább az összetartás és gyarapodás.

A Thurzók, a Spillenbergek, a Krupekek, a Schwabok, a Henckelek, a Herrmannok, a Hainok házai most is állnak, de már rég nem ők lakják őket: 1945-ben minden német nemzetiségűnek el kellett hagynia Lőcsét és Csehszlovákiát. A legdíszesebb talán a címeres, sgraffitós Thurzó-ház: „a reneszánsz palotából kiolvad a rejtett középkori mag, egy kapuboltozat, egy-egy ablakív formája – írja Illés Endre –, ez a reneszánsz remeklés valamikor csúcsíves remeklés volt. Leégett, kétszer, háromszor… és akik újraépítették a várost, a megmaradt kapuhoz és boltozathoz építettek új házat, a maguk új hitével és új mértékével – nem romboltak semmit, itt inkább építettek.”

A városi kultúra néha még a nemeseket is magához idomította. A lőcsei születésű arisztokrata, Thurzó János mérnök is volt. Kehrradja, hatalmas kereke képes volt arra, hogy akár több száz méter mélyen lévő bányákból húzza fel a vizet. Amerika felfedezése előtt a felső-magyarországi hegyekből bányászták ki Európa arany- és ezüstszükségletének legalább a felét. A rézbányászat a 15. században virágzott. Az itteni rézércben ezüst is volt. Ezt sokáig kevesen tudták, és óriási hasznot húztak a szétválasztásukból. A bányászat korszerűsítése, biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá tétele nagyrészt Thurzó műve, aki emellett remek üzletember is volt.

Társult az augsburgi Jakob Fuggerrel, az akkori Európa egyik legbefolyásosabb kereskedőjével, létrehozták a Gemeine Ungarische Handelt, az egyesült magyar kereskedelmi társaságot, a kontinens egyik legnagyobb vállalatát. Szinte a teljes korabeli színesfém-kereskedelmet a kezükben tartották. Hasznuk óriási volt – mai pénzben eurók tízmilliárdjaiban lehetne kifejezni, cégük méretét a mai multinacionális olaj- és energiakereskedelmi társaságokhoz lehetne hasonítani. A virágzás nagyjából a 16. század közepéig tartott. Lőcse házai erről a gazdagságról is tanúskodnak – meg a Lengyelország és Magyarország közti kereskedelemről. Valószínűleg Paul mestert is Thurzó ajánlotta a polgártársai figyelmébe – a világ legmagasabb szárnyasoltárát 1508-ban állították fel a templomban (aztán még sok évig dolgoztak rajta). Akkoriban, amikor őt ugyanitt eltemették.

‍

4.

A középkori Európát ilyen kis közösségek, kisebb-nagyobb szövetségek hálózták be: a rajnai, a sváb, az itáliai, a burgundi, a svájci, frízföldi városok, kisebb-nagyobb birtokrészek, falvak lazább vagy szorosabb koalíciói, akik közös szabályokat állítottak föl, bíráskodtak, építettek, kereskedtek. Kis közösségek szabták meg maguknak a törvényeket, amiket többnyire szigorúan betartottak. „Demokráciáról” nem beszélhetünk – a rigorózus „igazságosság” talán jobb szó lenne. Ahogy Thurzó és Fugger 16. századi vállalata is nyilván más léptékkel, más szabályok szerint működött, mint a 20–21. század társaságai. Más volt a lépték, más volt a gondolkodásmód is.

A sok szorosabb vagy lazább szövetség között a szepességi városok uniója a kisebbek, jelentéktelenebbek közé tartozott. Csak rövid időre, néhány évtizedre vált globális jelentőségűvé. A legtöbb város kicsi volt – különösen mai szemmel –, kevés tőkével. A tőke keresi a befektetési lehetőségeket, a kockázatot és a nagy hasznot – a Fuggerek és a Thurzók több generáción átívelő házassága szerencsés volt, de nem követték újabb kezdeményezések.

Konok volt a szepességi polgárság – valaminek a szélén erősebb az identitás, dacosabb az öntudat. A peremvidéken élő polgár, a „Grenzgänger” nyakasabb, de talán toleránsabb is. A német, a szlovák, a ruszin, a magyar kultúra itt szétbogozhatatlanul összekeveredett. A közép-európai erdőket irtó, a tisztásokon, domboldalakon városokat építő német polgárok – királyi alattvalóként ugyan, de mégis – évszázadokig maguk döntöttek életük kereteiről. A 20. században aztán megkérdezésük nélkül, a fejük felett határoztak róluk. 1918-ban, a Magyar Királyság összeomlásakor bátortalan kísérletet tettek, hogy a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvek, az „önrendelkezés” nevében „köztársaságot”, afféle kantonrendszert alapítsanak. Ezt néhány hét alatt elsöpörte a valóság: a cseh csapatok érkezése. Negyedszázaddal később egy másik elnök, a csehszlovák Edvard Beneš egy másik elv, a „kollektív bűnösség” alapján hirdette ki: távozniuk kell. Így jött létre a tisztán szlovák Levoča.

‍

5.

A „Majster Pavol”-ról elnevezett téren a Café Leutschau inkább imitáció: sokkal inkább emlékeztet egy provence-i kávézóra, mint egy közép-európaira. Natúrtéglás falai között kényelmes, süppedő karosszékek, középen kandalló, a régies cégéren évszám: „est. 2012”. Szemben, a templom és a Városháza tornyai között barnára kopott vörös csillag, a „felszabadító” szovjet hadseregre emlékező oszlop körül töredezett a bitumen. Úgy tűnik, a lőcseiek valóban mindent megőriznek. „Pulchritudo Civitatis Concordia”, a város éke az egyetértés, áll a Városháza bejárata fölött. „Anno 1894”, írták alá – a középkori épületet, éppen úgy, mint a csütörtökhelyi kápolnát, ekkor restaurálták. Több is volt ez, mint restaurálás, hasonlóan a budapesti Mátyás-templomhoz: Schulek Frigyes még egy csipkés emelettel, sok kis toronnyal, szélkakassal, dísszel egészítette ki a 16. századi épületet.

Egy kerítésen fotók, II. János Pál látogatására emlékeznek, a pápa előtt népviseletben állnak a hívek a térről is látható Mária-hegyen. Fekete kendős parasztasszonyok nézik a fehér ruhás, fehér hajú „svatý otec”-et, a szentatyát, aki mintha nem is evilági lenne – a hívek milliói ezt talán valóban így is gondolják. Kávédaráló hangját hallom, egy közeli élelmiszerboltból szűrődik ki. Ilyet már ritkán hallani; gyerekkoromra emlékeztet. A pultban spišské párky, szepességi páros, enyhén csípős, roppanós kolbász. A busz felé sétálva elhagyatott és félbehagyott házak tűnnek elő – az egyik alig saroknyira áll a Café Leutschautól, betonoszlopai, félig rakott, befejezetlen téglafalai is megbarnultak már, kerítése szakadozott. A középkori bástya alatt illatos almáskert. A bástya falához garázsokat tapasztottak, előttük földút, középen zöld fűcsíkkal. Előttem idős asszony ment barna ruhában, piros sapkája félrecsúszott. Cekkernek vagy banyatanknak is nevezett bevásárlókocsit húzott maga után, időről időre belenyúlt, kivett belőle egy-egy kenyérfalatot. Rágott, görnyedten haladt előre, néha hátranézett. A buszra is együtt vártunk; leszállt az első falunál.

A Szepesváralja – Spišské Podhradie, régi latin nevén Villa saxonum sub castro – felé tartó busz sofőrje is belakta vezetőülésének környezetét. A szélvédő felső csíkján itt régimódi csipkés függöny futott végig, műanyag helikopter és színes Szűzanya himbálózott a visszapillantó tükrön, a volán mellé sok tarka városmágnest tapasztottak. Elöl ültem, az első sorban, a jobb oldalon. A nyitott ablak mellett néha tehénszagot lehetett érezni – az állatok a fák árnyékában hűsöltek. A felhők és a havas hegyek néhol összeértek. A kukorica- és gabonaföldek között szénabálák, méhkaptárak sorakoztak. Egy nagy fa tövében kis, csillogó tetejű kápolna állt; kedélyes vidéki életképek.

Útközben újra és újra bevillantak a lőcsei képek. A Városháza termei, ahol előző este egyedül bolyongtam és a rossz németséggel és magyarsággal megírt szövegeket meg a szlovákosan írt német és magyar neveket böngésztem. Előbb el kellett vesznie a szepességi hagyományoknak a 19. századi magyar nacionalizmus örvényében. Aztán ez a meggyengült, átszínezett, átépített maradék a 20. századi szlovák nacionalizmus martaléka lett. A jelenlegi lőcseiek a jelen realitását vetítik az alig ismert múltra. Nem ismerik – és talán nem is akarják ismerni, tisztelet a kivételeknek – a város történetét.

Előbukkant a szepesi vár. A kis patak mellett, ahol kiszálltam a buszból, földszintes, egymáshoz tapasztott családi házak sora kezdődött. Benéztem az egyik ablakán. Szemben a falon a Mona Lisa másolata függött vastag aranykeretben. Talán nagyobb is volt, mint az eredeti. Egy óriási festett váza és egy gipszoroszlán keretezte, előtte faragott, aranyozott, csúcsos székek fogtak közre egy asztalt, ami szinte szétnyomta a földszintes ház viszonylag kicsi, alacsony mennyezetes szobáját. A vörös bársony mögött beázások csíkjai látszottak a falon. Jobbra pillantottam; mosolygó kisfiú nézett, bocsánatkérő mosollyal viszonoztam, de szemlátomást nem haragudtak kíváncsiskodásomért. Pulzáló technozene szólt, a BMW, amiből áradt, szinte ritmikusan táncolt-rázkódott az ütemére. Jobbkormányos volt, brit rendszámmal. Az utca tele volt élettel, sok gyerekkel, aranyláncos férfiakkal, babakocsikat tologató nőkkel. Az életteli zsibongás fölött ott volt a vár, fehéren, szélesen, élettelenül.

Végül nem másztam föl a várba. Elment a kedvem a kopár szikláktól. Visszamentem Poprádra, vonatra szálltam – gyorsvonatra, ami messze vitt a kisvárosoktól. De újra és újra bevillantak a lőcsei képek. A Ring, a Körtér, aminek a közepén ott a Városháza, lényegében funkció nélkül, és ott a templom, lényegében funkció nélkül. Óriási oltára szinte üres térben áll, díszkivilágításban, díszletként. A Városháza és a templom még állnak. Nem pusztultak el. De múltjuknak nincs sok köze a jelenhez.

‍