Szerep (prózák)

Szerep

‍

Hanga azt mondja, kérni szeretne valamit. Lehet, hogy kicsit fura, úgyhogy legjobb lesz, ha bebújunk a hatalmas cipősszekrénybe. Hanga nem szokott semmit kérdezni, kérni meg főleg, úgyhogy kíváncsi leszek és követem. A szekrényben sötét van és meleg. A sötét miatt jobban érezzük a fapolcok és a bőrcipők szagát. Hanga azt mondja, így jó lesz, és hangosan szuszog. Szájából édeskés illat árad, nem büdös, de nem is finom, olyasmi, mint egy hervadó pünkösdi rózsáé, ami napok óta nem kapott friss vizet. Lassan szólal meg, kicsit rekedt. Azt kérdezi, mi lenne, ha innentől én lennék az anyukája. Nem látom az arcát, de vékony hangja teljesen komoly, úgy beszél, mint a felnőttek, amikor félrehívnak, hogy most beszélnünk kell. Hangától meglep ez a hang, régóta gyűjtheti a bátorságot, még akkor is, ha a cipősszekrényben vagyunk. A sajnálattól rossz íze lesz a számnak, aztán a lábam, mint aki hangyabolyba lépett, bizseregni kezd. A melegtől, a cserzett bőrszagtól vagy Hanga szuszogásától, esetleg az összestől egyszerre, hányingerem lesz. Nagyok vagyunk már az ilyesmihez, mondom, és nagy lendülettel kinyitom a szekrény ajtaját. Hanga nem mozdul. Most a szőnyegről, a szoba közepéről nézem, ahogy a szekrényben kucorog, lábait maga elé húzza, állát a térdére teszi, csak a szeme fehérje világít a sötétben. Azokra a szomorú kismacskákra emlékeztet a menhelyek plakátjain. Félénk, mint egy cica, és törékeny, mint egy porcelánbaba, gondolom, de nem tudom eldönteni, a kettő közül inkább melyik. Úgy nézel rám, mint egy porceláncica – szalad ki a számon. Hangom, mintha valaki más utasítását követné, önálló életre kel, és szokatlanul kedves, Hangából kitör a nevetés. Ez rosszulesik. Arca eltorzul, szabályos vonásai összezavarodnak, kilátszanak a fogai, most inkább olyan, mint egy vicsorgó porcelánbaba. Megborzongok, erre Hanga szerencsére elkomorodik, és a vonásai visszarendeződnek. Persze úgy gondoltam, csak rövid időre – folytatja, és hozzáteszi –, ameddig hazajön. Ha akarod, addig felvehetnéd ezeket is. Közelebb lépek, tágra nyitjuk az ajtókat, és szétnézünk a szekrényben. Rengeteg cipő, egymás alatt és fölött, szín szerint válogatva. Színes, csatos szandálok, magas sarkú csizmák és lapos mokaszinok. Felnőttlábakra valók, de ha triplazoknit veszek, talán jók lennének az enyémre is. Sorra veszem az összes polcot, elképzelem a cipőket a lábamon, Hanga lábán, hogy melyikünkön mutatnának jobban, utána Hanga anyjának a lábán akarom elképzelni, de nem megy, mert azt sem tudom, hogy vékony vagy kövér, hogy barna-e a haja, mint az enyém, vagy szőke, mint a Hangáé, mindig csak a helyét láttam, az üresen maradt széket Hangáék asztalánál, a farsangi bálon, a szülői értekezleten. A legfelső sorban sötétzöld cipők sorakoznak, azokat nézem a legtovább. Hanga követi a tekintetem, és olyan szakértelemmel, mint a bolti eladók, a sarkuknál fogva leemel két pár bokacsizmát, pont azt a kettőt, amelyik nekem is a legjobban tetszik. Elém teszi őket, de én nem akarom őket felpróbálni, mert azzal is közelebb kerülnék ahhoz, hogy Hanga anyukája legyek, és megkérdezni sem akarom, hogy szerinte ez mit jelent, mármint anyukának lenni, de attól tartok, csupa olyat, amihez nincs kedvem. Például ha beveri a fejét, nem mondhatom, hogy béna volt, hanem meg kell simogatnom, ha valamit jól csinált, meg kell dicsérnem, sőt még az is lehet, hogy meg kellene fognom a kezét, akkor is, ha izzadt a tenyere. Azt mondom, Hanga, én sosem leszek senkinek az anyukája.

Este, mikor hazamegyek, az ágyból nézem a babáimat. Ma olyan, mintha ők néznének engem, csendben meresztik a szemüket a babák, akikkel már nem szoktam játszani, pedig ők még annyira sem tudnak ellenkezni, mint Hanga. Miközben figyeljük egymást attól félek, valamelyik hirtelen nevetni kezd.

‍

‍

Tajgetosz

‍

Hangával azért barátkozom, mert sosem ellenkezik. Minden játékban benne van, minden vitában az én oldalamon áll, és sosincsenek saját ötletei. Mint egy hűséges kiskutya. Szőke, vékony bőrű, csontjai szinte átlátszanak. Testét erős szőr fedi, ami a napon úgy csillámlik, mint bogarakon a kitinpáncél. Egyik nap hátizsákba tettük selejtes babáinkat, biciklire ültünk, és feltekertünk a Kislejtőn. Ahogy taposta a pedált, vastag hajfonata ide-oda csúszkált a vállán, és úgy ingott alatta a bicikli, mintha egy szellő is felboríthatná. Felértünk a dombra. Hanga maga mellé dobta a hátizsákját, és átölelte a térdeit. Fehér bőrét kék, zöld foltok tarkították. Egyszer rákérdeztem, és Hanga annyit mondott, mindig elbotlik a küszöbön. Utasítottam, hogy vegye ki a hátizsákból a babákat. Szó nélkül egymás mellé fektette őket a füvön, mint gyakorlott ápolónő, sebesüléseik súlyossága szerinti sorrendben. Először a legsérültebbeket fogjuk ledobni, határoztam, és kézbe vettem az egyiket, amelyik lábát megrágta a kutya. Szeretnéd te kezdeni? – kérdeztem, de Hanga megrázta a fejét. Fejénél fogtam meg a babát, nagy lendületet vettem, és amilyen messzire csak tudtam, lehajítottam a Kislejtőn. Figyeltük, ahogy szaltózik a levegőben, mielőtt földet ér. Hiába vártuk a puffanást, a babát hangtalanul nyelte el a fű. Hanga megborzongott. A következőt! Kicsit hangosabban szóltam rá, mint akartam, mert a borzongásától meg a libabőrtől még védtelenebbnek tűnt, és ez bosszantott. Még egy homlokának koppanó bogár is biztosan lila nyomot hagyna. A következőt! Hanga egymás után adogatta a kezembe a babákat, és én szépen sorban mindegyiket ledobtam a Tajgetoszról. Nézzük meg, melyik nyert, indítványoztam, és biciklire pattantunk. A Kislejtő betonja egyenetlen volt és murvás, de nem zavart, tudtam, hogy jól biciklizem. Megelőztem Hangát, és felemeltem a kezem, hogy lássa, elengedtem a féket. Tudtam, hogy ő is el fogja engedni. Néhány pillanatig így gurultunk, kezünk a levegőben, mélyre szívtuk az alkonyatban rajzó muslicákat. Észrevettem, hogy közeledik egy kátyú, és ösztönösen a fékre tettem a kezem. Nem gondoltam Hangára, nem gondoltam a mögöttem guruló biciklire. Csak a saját térdemre gondoltam, a könyökömre, a naptól barna bőrömre, ahogy a kátyú peremével találkozik. Esküszöm, mondom később anyámnak, és mérges vagyok Hangára, az átlátszó bőrére, a hajfonatára és a szótlan engedelmességére, ami miatt esküdöznöm kell, pedig az esküdözésnél nincs megalázóbb. Talán csak az, amikor helyette csak esküt mondanak, nem én voltam, hanem a muslicák, a kátyú, eskü, nem tudtam, hogy Hanga nem tud biciklizni. Apám idegesen jár fel s alá a szobában. Kinéz az ablakon, mintha a megfelelő büntetésen gondolkozna, közben hol a falra, hol az asztalra csap. Érezem, hogy minden csapásra, ami nem engem ér, egyre kisebbre zsugorodom. Anya azt mondja, nem tetszik neki, hogy alattvalókat gyűjtök, és nem barátokat. Hogy néha átmegyek sündisznóba, kieresztem a tüskéim. Hogy mindketten tudjuk, nagyon is jól ismerem a Kislejtőn a kátyúkat. Ha még egyszer… Kezdi apám, és közelebb lép, összehúzza a szemöldökét. Ilyenkor, mint egy szakadék, mély, egyenes ránc szeli végig a homlokát. Ha még egyszer… Megérzem a fenyegető karlendítés előszelét, és ösztönösen hátralépek, pont a szoba közepére dobott hátizsákra. Megbotlok, és a dohányzóasztalnak esem. Az oldalamba fájdalom nyilall, de nem baj, gondolom, így legalább megúsztam a pofont. Apámból az asztallapnak koppanó bordáim hangjára a harag hirtelen elillan. Azért akárhogy nézzük, morogja kifelé menet anyámnak, tényleg elég szerencsétlen az a Hanga gyerek.

‍