Szíverősítő (regényrészlet)

– Malacod van! – gratulált anyám lottózósnyelven, és átadott egy szerencsehozó sorsjegyet meg egy névjegykártyát, rajta a következő hónapokra megélhetést biztosító trafik címével, ami történetesen megegyezett a végzet festett mindenű úrnőjének munkahelyével. Csak vigyorogtam fogalmatlanul, azt sem bántam, hogy nem nyert a sorsjegy, másnap mehettem állásinterjúra.

Én szimpla interjúnak hittem, de rögtön beállítottak kasszázni, hiába dőlt belőlem a pálinkabűz egy újabb, hajnalig tartó elhajlás nyomán. – A vevőké se lesz jobb – mondta a főnök. – Az alkoholbuké ráadásul a bennfentesség látszatát kelti – világosított fel a töményekkel teli polcra mutatva. Ez volt életem első üzleti leckéje a tűzjelző alatt vígan láncdohányozó vállalkozótól, de máris rengeteget megértettem a régió gazdasági kiszolgáltatottságának okairól. Az egyik épp ott állt tőlem fél méterre, és véreres szemekkel számolgatta a kasszában hagyott váltót.

– Felvettek – jelentettem be otthon, és mielőtt kikérdezhettek volna, visszafeküdtem aludni.

Röpke tizenhét órával később anyám ébresztett.

– El fogsz késni! – sivította, és hozzám vágta a trafikosgatyámat meg egy régi felsőmet, egy kapucnis pulcsit, amiről műtéti úton eltávolította a szerinte ellenséges utcagyerek-benyomást keltő kapucnit, de a vidám színekkel rávasalt HATE! és FURY! feliratokat rajta hagyta. A nagy kapkodásban észre sem vette a kannabiszmaradványokkal telenyomkodott hamutálat, amit öltözködés közben berugdostam a matrac alá.

Fogmosás helyett teletömtem a számat kék Orbittal, és bezötykölődtem Nyíregyre. A kollegina már türelmetlenül várt.

– Dorina vagyok – mondta kurtán, én meg nem akartam mondani, hogy tudom, már rád kerestem. Inkább azt feleltem, hogy már találkoztunk.

– Nem rémlik.

– Ide járok az egyetemre.

– Hát, vagytok páran – forgatta a szemét, és ebben benne volt az ilyen semmirekellő nyikhajok iránt táplált összes ellenszenve. A nagy egymásra találás elmaradt, gondoltam kínomban heherészve, és azt kívántam, valaki menten földeljen el.

Így kezdődött, mint egy kényszerházasság, előbb elkezdtük szokni egymást, hogy majd kialakuljon valamifajta szimpátia, netán óvatos közeledés, aztán ki tudja… Gondoltam én. A mentoloscigi-illat teljesen elvette az eszemet, és még azt is megerősítésnek vettem, ha lehúzott pénzzel.

– Meglesz ez! – magyaráztam Tasinak, aki próbált lehűteni, de én addigra felpörgettem magam mindenféle elektrolitos sportitalokkal. Közben fellendült a biznisz, özönlöttek a vásárlók, mintha attól félnének, hogy másnapra ezt az egy szem dohányboltot is bezáratja valaki, hogy csak közvetlenül a gyárból, licitre lehessen megkapni a szárított aranyat.

Majd hirtelen arra eszméltem, elkezdtek feltünedezni a szekunder ismerősök, akik még a fésületlen séró és a vastag borosta alatt is felismerni vélték az eredeti ábrázatomat.

– Te nem a kisebbik fia vagy a Jóskának? – kérdezte tőlem váratlanul egy közepesen lerobbant nehézgépkezelő vagy erősen lerobbant üzemmérnök.

– De igen, gondolom, a szövőgyárban együtt dolgoztak…

Erre a TITÁSZ-ról kezdett el hablatyolni, onnan ismerte apámat. Megígértem, hogy majd otthon elújságolom, kivel találkoztam, de a fószer csak bámult azzal a kifejezéstelen, üveges tekintettel, aztán a kezével mutatta, mekkora voltam, mikor utoljára látott, amit a pult mögül nyilván nem láttam.

– Most már lényegesen nagyobb vagyok.

A fickó az állát vakargatta, én meg a hat doboz lecsippantott pipadohány fölött türelmetlenül vártam, hogy érkezzen az a kurva blokk.

– Nem úgy volt, hogy most fogsz diplomázni?

– Dede. Köszönjük a vásárlást! – nyomtam markába a visszajárót, és már koppant is a MINDJÁRT JÖVÖK tábla a pulton.

– Te csinálod a legnagyobb forgalmamat – mondogatta Dorina, miután észrevette, hogy a keményebb napokat egy karton Marbival próbálom átvészelni. Nem volt nehéz kiszúrni, váltásnál addig cigiztem, amíg ő is elszívta a műszakindítót. Negyvenötös karom, ha lehetett, pedig heti háromszor jártam edzeni. Reménytelen eset voltam.

Megkérdeztem, nincs-e kedve csatlakozni este, mire ő rutinosan lebiggyesztette az ajkát és megrázta a fejét. Hát persze, ha csütörtök, akkor aerobic vagy spinning. Pedig mi a szokásos Harsh JB-körre készültünk, ami a Harmadik félidőtől indult, a Shamrockban folytatódott, majd a Jazzban lecsapott rövid után a Bástyában ért véget, én meg jobb esetben hazahúztam az utolsó vonattal, rosszabb esetben valaki hazacipelt, vagy reggel megtalált a lépcsőházban a számozott kukák közé borulva.

– Senki se mondta, hogy könnyű lesz! – emlékeztettük másnap azt, aki pórul járt.

De mivel a többiek életkorukat tekintve is egyetemisták voltak, nem lecsúszott véndiákok, mint Fecó meg én, általában mi jártunk pórul. Fecót hozzám hasonlóan egy négyezres irányítószám ejtette túszul, de ő legalább talált valami éjjeliőri melót, ahol elnézték neki, ha késett, másnaposan ment be, vagy inkább otthon maradt tépni meg a kutyája hasát vakargatni.

Közben még mindig a tesitanárit csinálta, pedig lassan idősebb volt az oktatók felénél. Nálunk a tanszéken jobb volt az arány, bár néhány doktorandusz ott is körberöhögte a huszonharmincas fejemet.

– Így maradok formában: tizennyolc évesekkel kell tartanom a lépést – mondogatta Fecó. – És tudod, mit imádok az egyetemista csajokban? Én egyre csak öregszem, ők meg minden évben ugyanolyan fiatalok!

Persze nem adta fel azt a régi vágyát sem, hogy pornófellegvárrá tegye Nyíregyházát. Szépen eltervezte, hogy a helyi tájjellegnek megfelelően eleinte a múzeumfaluban forgatott ugarfilmekkel fog feltűnést kelteni, újraértelmezve a jancsói hosszúbeállítást.

Már gimiben sem csak a szája volt nagy, impresszív méreteiről legendák keringtek, ő pedig minden alkalmat megragadott, hogy tovább öregbítse hírnevét. A húzósabb bulikon a boxer is lekerült róla, így kitiltották sorban az összes helyi diszkóból.

A taktikája azóta sem változott, állapítottam meg egy nap, amikor a nyolcvanas évek kínosabbik felét idéző csőgatyában jelent meg a dohányboltban.

– Abban nem szorul a farkad? – kérdeztem tőle, inkább csak illendőségből, hisz nyilvánvaló volt, a gyerekes anyukák a csöppségeik szemét eltakarva menekültek kifelé.

Ez kedden történt, a friss Sportfogadás az aktuális sporteseményekkel meg szerdán jött ki – mindezt anyámtól tudtam. De a jobb meccsek miatt érdemes volt kivárni a hétvégét, akkor játszották az európai topligák, az NB1 meg a mennyei megyei rangadóit – ezt Gyuritól tudtam, aki mindig két Tippmixet csinált: egy hétközit meg egy szombatit, hogy még azon melegében tudjon ünnepelni vagy gyászolni. Többnyire a vesztes szelvényt lobogtatva bukkant fel, de emlékszem, egyszer akkora vigyorral csapta le a pultra, hogy még köszönni is elfelejtett.

– Ejnye, Gyurika! Nyert a Szparika? – cukkolta Imre, egy másik régi motoros, akivel állandóan ment az ártatlan adok-kapok.

– A Szpari nem nyer, hanem diadalmaskodik. Ez nem szerencsejáték.

Jó párost alkottak. Napjában kétszer jöttek be, reggel óramű pontossággal előadták a szokásos kabarétréfát, lehúztak egy rövidet, és mentek; aztán este ismét.

***

Tasi rendszeresen meglátogatott valami digitális csatornán, ami a közvetlenség illúzióját keltette. A WhatsApp volt a legkártékonyabb, a késleltetett üzeneteivel lassanként a személyesség maradékát is felszámolta, de a valódi részvétel Skype-on is csak látszólagos volt, ezért többnyire jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, aztán egy-egy hívás végén a jellegzetes, klotyóba ejtett telefon-hangeffektet hallva úgy éreztem magam, mintha én lennék az a bizonyos készülék.

– Hiányzik Pest? – kérdezgette.

– A faszt – hazudtam, közben Dorinának folyton Pestről áradoztam, egyedül ezzel tudtam felkelteni az érdeklődését, nekem nem volt pörgetnivaló mercikulcsom, sem állami földügyletem vagy zsíros önkormányzati megrendelésem, ami impozáns státusszimbólumnak számított errefelé. Úgy képzeltem, csak a beszélőkémmel lehet esélyem nála – ebből az ingatag feltételezésből kiindulva megállás nélkül sztorizgattam neki, és közhelyes mesékkel szédítettem, mint egy olcsó zugügyvéd.

Aztán a legésszerűtlenebb megoldást választottam, miután úgy éreztem, lépéskényszerbe kerültem. Az egyik gyúrós köcsögöt egyre gyakrabban láttam ólálkodni a bolt környékén. Általában akkor ment, mikor én jöttem, és mindig vigyorogva lépett ki az ajtón, közben persze feszített, hogy majd beszart, csak a parkolóba érve ernyedtek el az izmai, mert tejüveg ide vagy oda, egy igazi férfi a bejárat fölötti biztonsági kamera darabos, fekete-fehér képén sem mutathat gyengeséget. Lehet, hogy a kamerát is ők szerelték fel – az ilyen alakoknak mindig van egy-két biztonsági cége – vagy Dorina mutatta meg neki az élőképet, miközben átnedvesedett bugyiban hallgatta a srácot, aki ránézésre olyan könnyedén dobálta neki a bókokat, mint fekvenyomó rúdra a huszonötös tárcsákat.

Úgyhogy elkezdtem még többet cigizni, még nagyobb forgalmat generálni Do­rinának. Dühödten pusztítottam a szálakat, hadd égjen, vesszen mind. Végül a vallomást is majdnem egy cigipapírra írtam, de az olyan vékony kis semmi anyag, a szöveg észrevétlen maradt volna, mint az addigi közeledésem. Inkább egy üres blokkra írtam, letekerhető volt, akár egy pergamen. Milyen romantikus, gondoltam, ha egyáltalán tudja, mi a pergamen. Te dohánybolti Kleopátra! – kezdtem, és az ömlengés mellé hagytam egy dobozzal a kedvenc Cameljéből, amihez dizájnos szi­li­kon­tokot is szereztem a kágéról.

Mikor jöttem váltani, Dorina már nem volt bent, mindent összerámolt, az egész helyet kipucolta, csak az ajándékot hagyta érintetlenül. Egy rövid válaszüzenetet is mellékelt nagy, körömlakkszínű betűkkel:

ÉPP LESZOKÓBAN VAGYOK

– Persze, hogy miatta rúgattam ki magamat – magyaráztam otthon elcsukló hangon, és közben arra gondoltam, ez milyen könnyen ment, egy önerőből elkövetett balfasz húzás után még engem sajnálnak anyámék.

Aztán hozzájuk is eljutott a híre egy péntek esti megcsusszanásnak, amikor a kasszát sikerült a felismerhetetlenségig széthordanom. Csak azért nem jelentettek fel, mert mióta ott dolgoztam, először felejtettem el kilopni a jattot, ami a fergeteges hangulatnak köszönhetően az egekbe szökött. Így pluszban szálltam ki, csak épp a banknak hagytam a nyereményt. Mindezt Dorinától tudtam meg, közvetlenül azelőtt, hogy végleg felszívódott volna. Utoljára egy kockaképű, kalácstestű faszi oldalán láttam az Instán, egy trópusi szigeten pózoltak, háttérben az idegesítően kék tengerrel.

***

A sulival meglepően jól haladtam, a tanárok nem buktattak, pedig kapálóztam érte. Új élményként éltem meg, hogy néhányan szimpátiát is tápláltak irántam, ami érezhetően több volt puszta szánalomnál meg oltalmazó reflexnél. Mintha kiszúrták volna, hogy a közönyös pillantások ellenére mocorog bennem valami, pedig a szemináriumokon én biztosan nem mozgattam meg.

Mikor sikerült letennem a vizsgákat, még csak gyanakodtam, de miután az egyik régi tanárom felhívott, már tudtam, hogy felsőbb erők játszanak velem, egy blöff az egész; esetleg az örök mókamester Fecó szórakozik velem, eltorzította a hangját, és az interjú helyszínére érve egy kimustrált castingkanapé meg egy pornófilm hevenyészett díszletei fogadnak majd.

Valójában az az elvarázsolt faszi keresett, aki a kreatív írást tartotta még a bölcsészkaron. Először csak hebegtem, hogy szia Tanárúr, így volt beírva a telefonomba, az agyam közben a neve után kutatott a sikeres vizsgákért és normálisan megírt házikért felelős frontális régióban, talán Zentai vagy Vámos? Tipikus író-professzor neve volt, az tuti, csak tweedzakó helyett batikolt pólót hordott. Nem is tudtam, hogy megvan neki a számom, de emlékezett rám, mert anno minden faszsággal felhívtam, amikor egy kisfilmterven dolgoztam, amiből először elbeszélés lett, aztán novella, úgy zsugorodott a sztori, mint bennem az elhatározás, végül pár íróasztalfiókban töltött év után a papírszemétben kötött ki a többi ambiciózus terv mellett.

Kiderült, hogy alapítottak egy kommunikációs ügynökséget, és tehetséges fiatalokat keresnek, akiket nem tudnak megfizetni, nevetgélt, de nyakamat rá, hogy csak félig szánta poénnak. Nem mintha lett volna választásom vagy jobb ötletem.

Azt mondta, szívesen megnézné, hogyan gondolkodom, meg azt is, hogy ő az elméleti megközelítés híve, a felépítményt rendesen alá kell dúcolni szakmailag, ezért rögtön feladott egy valag szakkönyvet meg egy adag próbafeladatot. Hat napig dolgoztam rajta, közben nem sokat aludtam. A hetedik napon a bátyám ébresztett. Megérkeztek a kiscsaláddal: kutya, menyasszony, embrió a hasban, úgyhogy gyorsan kulcsra zártam a cigis fiókomat. Amíg csak anyámék voltak otthon, könnyen lehetett dugdosni egymás elől a bagót, mindenki ismerte a játékszabályokat, úgy ment, mint egy fordított számháború, ahol senki nem akarta észrevenni a többiek homlokára írt számokat. De a tiszta életűek jelenlétében szigorodtak a feltételek, és a lebukás valószínűsége is nőtt. A leendő hitvesre mindenki úgy vigyázott, mint a hímes tojásra, cigicsikkégette lyukak a családi renomén nem fértek volna bele.

Szerettem volna Gömbihez vagy Fecóhoz menekülni, de már hetek óta nem hallottam felőlük, Tasi meg mélyponton volt a csajával, így válságmenedzser-­üzemmódba kapcsolt, és felfüggesztett mindenfajta online jelenlétet.

A családi ebéd órája vészesen közeledett, nekem meg nem volt semmilyen használható alibim. Teljesen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy kiüljek egy mosolyokkal kidekorált mészárszékre, hiába lett volna végre csattanós válaszom a mileszveledkisfiamozásra. Ott pihen a bejövő e-mailek között az istenadta behívó a második körös interjúra, állítólag nagyobb favorit vagyok, mint Kincsem meg Overdose együttvéve.

Végül szóba se kerültem, a tesóm meg a menyasszonya ellopták a show-t, miután hétévnyi óvatos randizgatás után megtörtént a lánykérés, és már az onoka is úton volt, csak épp rajtam kívül senki nem tudott róla. Az ebédnél, mikor Réka panaszkodott, hogy rosszul ül, és kért még egy párnát a feneke alá, majdnem elszóltam magam.

– A gyerek? – csusszant ki a számon.

– Milyen gyerek?

– A gerincgyógyász gyerek, aki ezt tanácsolta. Nagyon fiatal, még rezidens – hebegte a bátyám természetellenes vigyorral az arcán, miközben az asztal alatt kiosztott nekem egy jókora medvepuszit.

Estére elhúztak, egy csomó mosatlan és enyhe autóillatosító-szag maradt utánuk. Apám a nappaliban olvasott, anyám a konyhában a vacsorát csinálta, tájolás szerint szigorúan háttal apámnak, mikor előhozakodtam vele. Alkalmasabb pillanatot nem is választhattam volna.

– Állásinterjúra hívtak, holnapután megyek – böktem ki a szótagokat elharapva.

Erre nyikordult a szék, apám az olvasószemüvegét is lekapta, hogy jobban lássa, mit beszélek.

– Hova?

– A Nyugatiba.

– Az valami nyíregyi presszó?

– Nem, az Eiffel-téren van az iroda.

– Úgy érted, Pesten?

– Úgy.

– Hallod ezt?!

Anyám hallott mindent, még a krumplihámozó is megállt a kezében.

– Miért nem szóltál?

– Minek, amíg nem biztos?

A bejelentéssel annyit elértem, hogy még utoljára vacsorázzunk egyet közösen. Mindketten meg voltak zuhanva, láthatóan nem erre számítottak. A levesben lehetett valami, apám egy nagyobb zsírfoltra meredve megkérdezte:

– Ennyire rossz itt?

– Sehol se jó – kerültem meg a választ, pedig mondhattam volna, hogy mindenütt rossz, de a legrosszabb otthon idegennek lenni.

Meg sem próbáltam elmagyarázni, inkább csendben ettem tovább, és ahogy kell, megdicsértem anyám főztjét.

– Ne szürcsölj! – dorgált meg cserébe, szinte hálásan.

– Legalább szakmába vág? – kérdezte apám, még egy utolsó, elkeseredett kísérletet téve a lelke megnyugtatására.

A tányér aljára gyűlt zavaros lében kapirgáltam, úgy mondtam neki.

– Nem egészen.

‍