Tea és konyak

Széphalmi úr már jóval túl volt a nyolcvanon, amikor feleségével beköltöztek a második emeleti albérletbe. A ház lakói nem értették, hogy a két idős ember miért kényszerül bérelt lakásba, de nem firtatták. Elméleteket állítottak fel magukban, de ezeket nem osztották meg egymás között. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy nem tartottak kapcsolatot. A köszönésben kimerült a társas érintkezés. A lépcsőházban húsz lakás volt, ebből három üresen állt, kettőben fiatal pár élt, a többiben özvegyasszonyok és Széphalmiék. Az öregúr mulatságos látványt nyújtott. Mégis, a groteszk mögött felsejlett a méltóság. Tartása volt, ugyanazt képviselte, megingathatatlan meggyőződéssel mondta a magáét. Kacsázva járt, köszönhetően ó betűvé görbült lábainak. Focistamúltjára nem derült fény. Ősz, ritkás szakáll borította vékony arcát. Hegyes cickányorra körbe-körbe mozgott. Vizeskék szemei fürkészték a környezetet. Feltűnően kicsi fején mindig ugyanaz a baseballsapka volt, egy – valószínűleg használtruha-üzletben vásárolt – Tranmere Rovers-sapka. Minimum kétséges, hogy Széphalmi úr ennek az angol, alacsonyabb osztályú csapatnak szurkolt, de a későbbi információk tükrében egyáltalán nem lehetetlen.

Ritkán hagyta el a lakást, érthető is volt, nehezen járt. Hetente egyszer-kétszer mégis kimerészkedett. Apró, törékeny felesége küldte ilyenkor a közeli boltba. Aggódott érte, a franciaerkélyről követte tekintetével, és amíg lehetett, ellátta utasításokkal.

– Óvatosan menjen át a zebrán! Ne álljon szóba senkivel! A pénzre vigyázzon! Ne beszélgessen senkivel! A bevásárlószatyrot nehogy megint otthagyja az üzletben! És nagyon kérem, senkit ne traktáljon a dolgaival!

Igen, a traktálás. Ezt nem véletlenül hangsúlyozta az asszony. Ha Széphalmi úr belebotlott valakibe a lépcsőházban, vagy akárcsak mellé ért valaki útközben, sőt, ha esetleg a pénztárosnő egy leheletnyivel kedvesebben szólt hozzá, ő azt már az érdeklődés, a nyitott figyelem jelének vette, és hosszú monológba kezdett, ugyanabba a monológba:

– Tudja, mikor ’56 novemberében felpofoztam azt a pökhendi rendőrt, akkor már rögtön tudtam, hogy disszidálnom kell, pedig még csak akkor kezdtem az egyetemet, apám már nem élt, négyéves voltam, amikor a frontra vitték, sosem tudtuk meg, mi történt vele, anyám egyedül nevelt engem és a nővéremet, fájó szívvel hagytam itt őket, de menni kellett, annak ellenére, hogy nagyon veszélyes volt, és rettenetes hideg, mégis elindultam egyenest a határnak, besötétedett, eltévedtem, átevickéltem egy nádason, aztán beleléptem egy patakba, az egyik cipőm odalett, összeestem a hóban, elálmosodtam, csak annyit éreztem, hogy erős karok nyúlnak a hónom alá, és vittek, mintha felülről láttam volna a jeges tájat, tiszta ágyban ébredtem, egy osztrák kórházban, két nap után elhagytam a kórtermet, a menekültszálláson a brit konzul megbízottjával beszélgettem, jól tudok angolul, néhány hét múlva már Liverpoolban voltam, a kikötőben találtam munkát, nem fizettek jól, de szállásra és kocsmára elég volt, az egyik pubban egy tweed zakós, sétapálcás férfival találkoztam, az ötödik Guin­ness után kiderült, hogy világi teológus és a liverpooli egyetemen tanít, fő kutatási területe az angelológia, nagy érdeklődéssel hallgattam, hónapokig beszélgettünk, barátom lett és tanárom, felkészített a felvételire, ösztöndíjat szerzett, így én is elvégeztem a teológiát, aztán doktoráltam is, az angyalok engem úgyszintén érdekeltek, az angyali karokról és Areopagita Dénesről írtam a doktorit, közben továbbra is rakodómunkás voltam, és megismerkedtem a későbbi első feleségemmel, fiatal írónő volt, elhagyott egy zenészért, én is elhagytam Angliát, bánatomban örmény szerzetesekhez csatlakoztam egy hegyi kolostorban, mert megtudtam, hogy él ott egy százéves szerzetes, aki naponta beszél Szent Mihállyal, beavatott engem is, azóta naponta beszélek Szent Mihállyal, egyre gyakrabban figyelmeztet, hogy vigyázzunk, mert a Kísértő már gyűjti a seregét, ő, mármint Mihály angyal természetesen vigyáz ránk, de legyünk észnél, meghalt a szerzetes, aztán kiraktak a rendházból, Jerevánba mentem, csapos lettem, csajoztam, vedeltem a jó örmény konyakot, aztán egy nap megismertem a mostani feleségemet, de már ez is ötven éve történt…

A legtovább eddig jutott a történetmesélésben, általában már jóval korábban lerázták. A ház lakói menekültek előle, be-becsengettek egymáshoz, megbeszélték, hogy kinek mit mondott Széphalmi úr (de ha már itt vagy, igyál egy kávét, hogy vagy?).

Már kora este bezárkózott mindenki. A tévéképernyők fénye vibrált a sötét ablakokban. Aztán csend lett, egy kuvik sírt keservesen a ház előtt magasodó platánfán. Csak Széphalmiék voltak ébren. Éjszakánként furcsa hangok szűrődtek ki a lakásból. Teával és konyakkal várták a vendéget. Örményül, magyarul és valami ismeretlen nyelven beszélgettek hajnalig.