Útfelező vonalak közé (prózák)

Útfelező vonalak közé

‍

Lehunyom a szemem, és szaggatott vonalakat látok. Az éjszakai úton futnak, körülöttük felsejlik az erdő, sötéten bólogató fák suhannak az ablak mellett. A kocsi lámpái reflektorok, a Mullholland Drive című film jut eszembe, a kerekek monoton hangja, fülzúgás, a felfestett csíkok között foghíjak. Fehér vonalak közé költözöm, az aszfalt szemcséiből épülnek a lerótt kilométerek és a göröngyös utak emlékei.

Az otthon havas szerpentin, csikorgó fék és 20 kilométer per órás sebesség, hótorlasz, anya nagy hassal ül apa mellett a Daciában, mögöttük fekszem műanyag mosdóteknőben. Fehér tájban fehér teknő, a zöld Dacia úgy világít, mint egy karácsonyfa kopott fényű égősora, mi lennénk az ajándék, ünnepi vacsora a farkasoknak.

Az otthon titkos ösvény a málnabokrok alatt, le kell hajolni és óvatosan kell menni alattuk, hogy a tüskék ne akadjanak bele a hajamba, egyenesen a kert végéig, ott a hátsó kapun át a kicsi utcába kell kanyarodni, ahol a szomszéd gyerekeken és rajtam kívül csak a szökött tyúkok és a kóbor macskák járnak. Nyílik a kék kankalin, csak én látom, benne palota és hetven szolga lesi minden parancsomat. Naphosszat időzöm ott.

Az otthon egy halvány csapás a mákmezőn, ahová csak néhány percre szabad bemenni, mert nagymama szerint a máktól elbódulok, főleg, ha letépem, és eszem a gumójából, ki tudja, még látomásaim is lehetnek, mint Jánosnak a Jelenések könyvében, ki tudja, hogy nem maradtam-e örökre bezárva a látomásaim közé, és nem hiszem azokat a legvalóságosabb valóságnak.

Az otthon zsúfolt járda Manhattanben, baseballsapka és sábeszdekli és jamaicai színes kalap találkozása a zebrán, rappelő kamaszok az útszélen, break és hiphop az aluljárókban, bárok mogyoróhéjas padlója, édeskés szag a bérházak lépcsőfordulójában, édes, mint az álom, ami nem jön el, hiszen ez a város nem alszik soha, ahogy az óceán hullámai sem Coney Islandon, oda muszáj minden hónapban kimetrózni, hogy a homokszemek közé szaggatott vonalakat rajzoljak, és nézzem, ahogy elmossa őket a víz.

Az otthon nagykörút és kiskörút, koncentrikus körök az egykori gettó körül, zsibbadt reggeli forgalom, folyton csilingelő villamos, a zsinagóga opálos fényei a ködben, régi lépcső, Tömörkény István is koptatta őket, szuszogását visszhangozzák a falak, a falak szemcséit az ujjbegyeimben érzem, a tágas szobák ablakai reggelenként kitárulnak, a napsugarak áradását rácsukom a borongós napokra.

Az otthon macskakő, vékony szandálom talpán keresztül érzem az évszázados kövek élét, Scarbantia, a borostyánút szekerei zakatolnak a dobhártyámon, csak a kövek fölé kell hajolni, a középkor alacsony, tömzsi házai és súlyos kapui között folyton dörömböl a múlt, mintha nem is a 21. században élnék, a szecessziós kandeláberek fényei halványan pislákolnak az éjszakában, mintha díszlet között bolyonganék, mégis minden él, az erdők zöldje és a nedves moha lélegzik, hűvös szél lebegtette itt Berzsenyi sálját, ez a történelmi szél söpörte el a határellenőrzést, hogy széles úton kanyaroghassak a havas osztrák hegyek felé.

Egyszer majd elszürkülök a fehér vonalak között, egyenletes leszek, fék és gumi csikorgásától edzett, nem riaszt farkasüvöltés, sem a málnabokrok tüskéi, nem zavarnak többet látomások, kitárulkozásaim becsapja az esti szél, halkan süllyedek, az idő pora puhán betakar.

Osztódás és kiválasztódás után

‍

Húszas éveimben hordákban járunk. Ellepjük az egyetemvárost, bugyog belőlünk a kilencvenes évek lelkesedése, vegyülünk és összekoccanunk a bulikban és a szemináriumi szobákban, akár a molekulák, kémiai folyamatokon esünk át, folyton átalakulnak a vegyületeink, testnedveink rendszeresen érintkeznek, egy idő után senki sem tudja, hol kezdődik az ÉN, és hol ér véget. Nincs is ÉN, csak MI, amőbamozgással cserélünk helyett a szigorlatokon, korallzátonyok felvonulása a vihar előtti tengeren, villongások az Egyszerű mondat vizsgán, és nyelvelméleti összecsapások a helyesírás beugró előtt. MI vagyok, MI leszek, enélkül nem épülhet elvárási horizont. Egymás számára udmurt és nyenyec bástya vagyunk, zászlóinkra Heidegger-idézeteket tűzünk, és MI nem keressük az ÉNt, hiszen folyton feloldódik a strukturalista nyelvelméletben, és MI hagyjuk elbomlani az ÉNt az Auditórium Maximum örök körforgásában.

Harmincas éveimben osztódásnak indulunk. Többen szaporodásnak. Önálló döntéseket hozunk, életmódot váltunk: vega, vegán, esetleg mindenevő. Szingli, házas, bonyolult párkapcsolatban élő. Posztmodern hordáink zátonyra futnak, elpusztulnak. Dekonstrukciós folyamataink építőelemekre bontanak minket: szénre, hidrogénre és oxigénre. Különálló elemekké válunk, pedig mindannyian H2O szeretnénk lenni, létfontosságú vegyület, amiből minden elindul, és ahová folyton visszatérni vágyunk.

A periódusos rendszer első sorának első oszlopa leszek, a reflektorfény mögé állok, mégis úgy érzem, agyonvilágít. Minden mozdulatomat hangsúlyok követik, meg árnyékok, súlyosan függök a periódusos rendszer többi elemétől. Kölcsönhatásaim kísérletek, felülről, alulról és oldalról megvilágítva, füttyszó és vastapsok között új ionos és kationos kötések alakulnak ki közöttünk. Rendszerszinten szabályozva és állandó függésben lépünk fel egymás mellett a színpadon, versengésünk csak a kulisszák mögött látható. A játék fekete humorát Beckett és Kantor komponálja, hajlongásaink kovalens kötések, nélküle a süllyesztőben végeznénk. Vegytiszta formában egyikünk sem létezik.

Negyvenes éveimbe betör a kötelező maszkviselés, és szétszakít minden kötést. Kiesem a világmindenség rendszeréből, atomnyi nyugtalanság vagyok, dermesztő csend a világ, amiben új paramétereket kell találni. Üres város, üres terek, akár a végítélet napjain, és ebben a végeláthatatlan semmiben, mint egy időtlen tölcsérben áll egy 2-es, magam vagyok, akár egy tükörben, magammal beszélgetek, magamat látom a képernyőn, duplikálódom és kiválasztódom: H2. Apoláris vagyok, ebbe bele lehet nyugodni. Minden napom öndefiníciós kísérlet. Megfigyeléseim egy mamutfenyő láthatatlan reakciói. Állok és figyelem, hogyan kavarog körülöttem a világ. Nem présel és nem nyom agyon az idő, nem engedelmeskedem semmilyen szélnek, nem könyörgök napfényért, sem hótakaróért, nem fintorgok a hozzám fordulókra, nem növök sem túl gyorsan, sem túl lassan, és nem terebélyesedem fölöslegesen, nem üldözöm el ágaimról a madarakat, és nem ejtem tobozaimat az öregek fejére, nem buggyantom ki gyantám illetéktelenek szeme láttára, és nem hagyom, hogy letörjék ágaim, kérgemet hasogassák. Vagyok, figyelek. Érintkezem bokrokkal, füvekkel, dérrel és esővel. Gyűjtöm és raktározom a vizet, felszívom a gyökereimmel, és keringetem évgyűrűim között, megtelek nedvekkel. A fényenergia segítségével bontom őket, hogy felszabadulhasson belőlem az oxigén, megállás nélkül termelem gázcserenyílásaimon keresztül. Dúsul körülöttem a levegő.

‍