.svg)
Egy utas leszállt a vonatról, és azonnal rágyújtott. Fél lábbal még szinte fent volt. A kalauz, amikor meglátta, odaszólt neki, Nem tudom, lesz-e rá idő. Az utas odanézett a forgalmistára, aki ott álldogált a sínek mellett. Maga szerint? Én nem mondok semmit se. A nemzetközi vonat belföldön az első nagyobb átszállóállomásig minden megállóhelyen megállt. De nem mindegyiken várakoztatták. Amikor föntről meglátták, hogy valaki lent dohányzik, mások is fogták magukat. Odafent a kocsiban a kánikulában felforrósodott a mozdulatlan levegő, alig lehetett belélegezni. És hozzá valami öregember állandóan énekelt. Csak tessenek lemenni a sínekről, mondta a kalauz. A forgalmista bement az állomásépületbe. Amikor kijött, egy nő odalépett hozzá és megkérdezte, Merre van a toalett? A forgalmista elgondolkodott. Ott oldalt a betonkocka ajtaja le volt zárva, a kilincset is jó régen leszerelték. A toalett, ismételte meg a nő. A forgalmista azt mondta, Tessék átmenni a vonat túlsó oldalára, és ott aztán akárhol. Az állomásfőnök, egy magas, erős fiatalember, akinek csak úgy csillogott a jól ápolt hegyes, fekete szakálla, kijött az épületből, és azt mondta, Legalább negyedóra lesz. Hát legföljebb?, kérdezte valaki, a cigarettázó utas meg a fejét csóválta, Már álltunk a határon is egy órát. Nekünk sem öröm ez, vonta meg a vállát a kalauz, Vágányzári menetrend van érvényben. Az állomásfőnök csöndben méregette a kérdezőt. Egy utas visszament a vonatba, és nyilván mindjárt elmondta, amit hallott, mert egyre többen kászálódtak elő a szerelvényből.
Menjenek le a sínekről, mondta az állomásfőnök is, Mit gondolnak, hova jön az ellenvonat? Valaki visszaszólt neki, hogy Azt mondta, legalább egy negyedóra, de nem zökkentette ki a nyugalmából. Nem azt mondtam. Hanem hogy a maguké annyit áll. Az a pár utas, aki dohányzott, közelebb húzódott az állomáshoz. A forgalmista megint bement az épületbe, kinyitotta az iroda ajtaját a kulccsal, bekapcsolta a hangosbemondót, beleszólt. Tájékoztatjuk az utazóközönséget, hogy a peronon, valamint az állomás utasforgalom részére megnyitott területén tilos a dohányzás, az elektromos cigaretta, valamint más, dohányzást imitáló eszközök használata. Az utasok morgolódtak. Hallották, mondta az állomásfőnök, Nyomják el hamar, ott találják a szemeteseket, bökött az állával az egyik irányba. Háta mögött összekulcsolt kézzel állt az épület előtti betonozott placcon, és olyan méltóságteljes csöndességgel és határozottsággal osztogatta az utasításokat a nyilván valamivel kenegetett, mutatványszámba menő szakálla alól, hogy hamar abbamaradt a morgolódás. Bár attól még nem mindenki hallgatott rá. Az elsőnek leszállt utas dörzsölt vasúti bagósnak mutatkozott. Félig szívott cigijét a markába rejtve fellépett a vonatra, s a túloldali ajtón meg le, a szerelvény takarásába, az állomás másik oldalán. Hamarosan többen is követték. A kalauz benyúlt a zsebébe, nagy vászonkendőt húzott elő belőle, szétnyitotta, megtörülte vele a homlokát. Sokáig törölgette, de egyből csillogott rajta a verejték megint, amint visszagyűrte. Odament az állomásfőnök mellé az épület árnyékába.
Az állomásépület előtt hevenyészett bekötőút futott el a nyárfasor alatt egész odáig, ahol egyszerűen vége lett. Házaknak, falunak, életnek semmi nyoma egyik oldalán se. A nyárfasoron túl leszaladt a part, és végestelen-végig csak a méregzöld csalamálémezőt lehetett látni. Idefent meg mindenfele a vasúti töltésből kibontott betonhasábok feltornyozott tömbjei sorakoztak. Azok mellé szivárogtak át a dohányosok a vonat túlsó oldalára, ahol pitypang, csalán, tarack, papsajt nőtt a tömbök tövén. Ezt az oldalt nem tartották rendben a vasúti alkalmazottak. Az asszony, akit már korábban átirányított ide a forgalmista, de még mindig csak a megfelelő hely keresésénél tartott, végképp letett róla, hogy megtalálja. Keserű arccal vánszorgott vissza a vonatba.
Egy falusiasan öltözött, szalmakalapos öregember is leszállt, és odalent megint csak rákezdett azokra a nótákra, amiket a kocsiban is hangosan dalolt, amióta átjöttek a határon. Mert addig csak halkan. Az utasok elhúzódtak tőle. Reklámszatyrot tartott a kezében, ami nem illett az öltözetéhez sehogy, és egy göndör hajú fiatal lány mögött ólálkodott. Az is akkor lépett le a kocsiból, és egyenesen az épület felé tartott. Ott egy kicsit elbizonytalanodott, hogy a kalauzhoz forduljon-e, vagy az állomásfőnökhöz. De aztán biztos azt gondolta, mindegy, ha egyszer úgyis egymás mellett állnak. Ne haragudjanak, mondta, De odafent a mosdót meg se lehet közelíteni. Nem tudnák kitakaríttatni, amíg itt állunk? Az állomásfőnök megint összekulcsolta a háta mögött a kezét. Egyet villant a tekintete, és kihúzta magát egy pillanatra. A kalauz hunyorgott. A takarító nénink már elment, és majd sokára jön megint, mondta. A lány feszengett. Nem tudnának segíteni?, kérdezte. Jani!, szólt hátra az állomásfőnök a forgalmistának. Az menten sarkon fordult, és besietett az épületbe. Amikor kijött a kezében a vödörrel meg a nyélre tekert felmosóronggyal, a lány arcán megkönnyebbülés futott át. Köszönöm, mosolygott. Aztán a forgalmista odaért hozzá és a kezébe nyomta. Tessék, mondta, és az épület sarkára mutatott, Ott tud vizet engedni bele. A lány óvatosan nyúlt a vödör füléhez, és amikor a felmosórongy nyele majdnem kifordult belőle, még a száját is elhúzta, ahogy utánakapott. Köszönöm, mondta megint. Már nem mosolygott. Onnan tovább az öreg sem akart vele menni. Ismeri azt a nótát, állomásfőnök úr, hogy, és már énekelte is, Nem kell nekünk a más folyója, Nem kell nekünk a mások bérce. Az állomásfőnök otthagyta. Akkor minthogyha színpadon állna, a vonat felé fordult. Mindenki más, aki még ott téblábolt, a hátát mutatva felé iparkodott odébb. Egyedül a kalauz figyelte élénken. Csak magyar hegy és magyar róna, Ahogy az Isten rég kimérte. A kalauz rávigyorgott, és a mutatóujját ingatta az öreg felé, Maga nekem azt mondta, hogy a határon szállt fel. Az öreg visszavigyorgott rá, megvonta a vállát, és énekelt tovább. A feltartott szatyrával még vezényelt is hozzá.
Amikor a forgalmista megjelent a kezében a zászlóval, egy pillanat alatt mozgalmasabb lett a napverte állomás. A hangosbemondó szerelvény érkezését jelentette, a kalauz meg még külön is elmondta, hogy Na, lassan jöjjenek! Fellépett a rámpán, és a túloldali ajtón is kiszólt, mintha oda nem érne el a hangosítás. Egyesek az órájukra néztek, mások elköszöntek a telefonjukon. A dohányosok még egy nagyot szippantottak a cigijükből, de volt, aki elpattintotta azon nyomban, és felszállt. A dörzsölt bagós meg csak állt ott, és szívta tovább nyugodtan. Legfeljebb egy kicsit közelebb húzódott a vonathoz.
Viharvert, valamikor pirosra festett dízel göcögött be szemből az állomás elé, nyikorogva. Úgy festett, mintha hullámlemezekből összehegesztett, ósdi metrókocsi volna, még bőven a régi rendszer idejéből. Akkor már egyedül a kalapos öreg állt lent a nemzetközi utasai közül, de ő is abbahagyta a hangos éneklést, és inkább csak dúdolgatott meg fütyörészett, hol ezt, hol azt. Ráért, mert semmi sem történt. A másik vonatnál se le, se fel nem szállt teremtett lélek sem. Állt egymással szemben a két szerelvény, mellettük a két kalauz. A forgalmista meg az állomásfőnök eltűntek az épületben. Azután megint kezdtek kikandikálni az utasok.
A metrókocsiról magas, vékony fiú szállt le, és megbökte a kalauz vállát. A mormogását nem lehetett érteni, a kalauz mégis felelt rá, hogy Nemsokára, csak türelem. Vágányzári menetrend van érvényben. Aztán a fiú elindult előre az állomás meg a nemzetközi vonat felé. Annak a kalauzától éppen megkérdezte valaki föntről, a kocsi ajtajából, hogy mi az ábra. Vágányzári menetrend van érvényben, mondta ez a kalauz is. A fiú szemből akkor ért oda, és azt dünnyögte félhangosan, hogy És aki orvoshoz megy? A többit nem értette a kalauz sem, pedig a fiú tovább dörmögött. Amikor a kalauz vállat vont, a fiú összeráncolta a homlokát, elfordult tőle, és egy lépéssel fent termett a nemzetközin. A kalauznak annyi ideje sem maradt, hogy azt mondja, Hé!
A szalmakalapos öreg azalatt odament a csaphoz az állomásépület mellé. Letámasztotta a szatyrát, vizet engedett a kezére, aztán meglapogatta vele a homlokát meg a tarkóját. Közben azért figyelt, de nem jött elő senki az épületből, hogy indulást vezényeljen. Amikor végzett, fogta a szatyrát és visszament a peronra, és odafordult a kalauzhoz. Ismeri azt, kalauz úr, de a kalauz leintette, Nem ismerem, és nem is érdekel. Akkor az öreg a másik vonat kalauzához indult. Engem meg még úgyse, szólt az már jó előre, mikor látta, mi készül. Az öreg megállt félúton, és ott fogott neki, hangosan, mint aki azt akarja, hogy mind a két vonatban hallják. A karját széttárta, magasba lendült a szatyor. Akkor szállt le a nemzetköziről a fiú, a kalauz meg egyből ráripakodott. Húzzon már vissza a helyére! A fiú ránézett, és azt dörmögte mély hangon, zavarosan, hogy Kell a poharam, odaát hagytam a poharam, mindjárt jövök. Ne jöjjön, szólt utána a kalauz, de nemigen hallotta meg.
Az állomásfőnök meg a forgalmista végül előjött, zászlóval és tárcsával a kezében. Még egy vonat érkezik, állomásfőnök úr?, kérdezte a szalmakalapos öreg. A két kalauz felnevetett. De ez feszült nevetés volt. Végül az egyik azt mondta, Vágányzári menetrend van érvényben. Az állomásfőnök a fejét ingatta, Csak a vödrünk meg a felmosónk érkezését várjuk. Megvárjuk szépen, amíg visszahozzák. A nemzetközi kalauza a homlokára csapott, aztán fellépett a vonatra intézkedni. Az ellenvonaté meg azt mondta, Legalább minket engedjetek tovább, Tomikám. A forgalmista rázta meg a fejét az állomásfőnök helyett. A nemzetközinek elsőbbsége van. Basszák meg akkor az elsőbbségüket, dohogott a kalauz.
Ameddig fönnjárt a másik, újra előbukkant a metrókocsiból a fiú. Egyenesen odament az állomásfőnökhöz. Pohár kell, dörmögte. Tessék nézni, morogta, és kivillantotta az ínyét meg a felső sor fogát, és úgy próbált beszélni. Én mosom a fogam minden reggel. Különösképpen így jobban lehetett érteni, mit mond. De nem ihatok a termoszból. A néni nem engedi. Pohár kell. Valaki kidobta a poharam. Azt hitték, leszálltam és otthagytam. Megint megmutatta a fogát, a kezével még széjjelebb is húzta a pofája bőrét. Tessék feljönni és megmondani a néninek, hogy én mosom, meg tetszett nézni. Szellő cikkant át a mozdulatlanságon, megzizzentek az állomás fái. A nemzetközin szóváltás támadt. Nem úgy megy az, hallatszódott ki a szerelvényből a kalauz hangja, Menetrend is van a világon, mé’ nem tetszett rendezni a határállomáson? Úgy látszott, nem könnyű elsimítani a vödör ügyét. Tessék elmondani a néninek, mondta megint a fiú, de már senki nem figyelt rá.
A kalauz maga előtt terelte lefelé a nagy hajú lányt a vödörrel meg a nyélre tekert felmosóronggyal. Ott hátul szépen ki tetszik lögybölni, mondta neki, Így nem adhatja vissza az állomásfőnök úrnak. Tessék jönni akkor, mondta a fiú. A lány összegumizott haja szétcsúszott. Egyszerre elgyötörtnek látszott nagyon. Megadóan ment a kezében a szutykos vödörrel a csaphoz. Tiszta dzsuva az egész mindenség most már, a kalauz fejével a vonat felé bökött hátra a kollégáinak. Tessék jönni, dörmögte a fiú. Ennek még sose volt ilyesmi a kezébe’, fortyogott tovább a kalauz. Nem úgy van az, szólt bele a kalapos öreg, aki úgy látszott, nem akarja hagyni a lányt, Eddig is egy moslék volt a mosdó, annál rosszabb már nem lehet így se, úgy se. Tessék jönni és megmondani, a fiú még mindig ezt mormogta. Tán én szartam össze?, förmedt az öregre a kalauz. Mért, tán ő? Maguk utasok voltak, annyi szent. Azonnal hagyják ezt abba, szólt rájuk az állomásfőnök. Na, csak induljunk tovább, majd számolok magával úgyis, bólintott az öreg felé még a kalauz, Hogy is volt azzal a felszállással? Tessék jönni megmondani neki, mondta el megint a fiú az állomásfőnöknek, rá se bagózva, hogy körülötte áll a bál.
Maga mit akar?, fordult végre hozzá az állomásfőnök. Tessék jönni megmondani, hogy kapok kávét, dörmögte, és aztán ugyanúgy színtelenül dörmögve hadarni kezdett, nem nézve senkire, hanem csak úgy el valahova a többiek közül. Műtötték a lábam, orvoshoz kell mennem, csak megint állunk, de kapok kávét, mert ha nem kapok, nem mondom el, kik verték meg a kalauzt a múlt héten… Kit vertek meg kicsodák?, vágott közbe az állomásfőnök. Úgy tűnt, hogy mégiscsak sikerült valakinek kihoznia a sodrából. De akkor a metrókocsi kalauza élesen odaszólt neki, hogy Tomi!, és mutatta a kezével a halántékánál, hogy mi a helyzet. Gyere velem, adok én neked poharat, szólt a fiúnak, Van nekem. A büdös kalauznak?, dünnyögte maga elé a fiú, de elindult egyből. Hát, nekem hát, mondta a kalauz.
Már épp kezdett kitisztulni a térség, mikor egy nagy placcsanással a nemzetközi vonat mosdójából kitoccsant valami gyanús massza az állomásépület kijáratával egy vonalban a sínek közé. No bassza meg, szaladt ki egyből a forgalmista száján. Az állomásfőnök arca elfehéredett.
A kalauz szabályosan lerángatta a szerelvényről a nőt, akinek a vonat túloldalán nem sikerült helyet találnia. Most aztán megnézheti magát! Hogy nem tetszik érteni a szóból, korholta közben. Rosszul vagyok, nyögte elgyötörten a nő. Megvan arra a mód, hogy kell jelezni az olyat. És az nem ez. Ettől én is rosszul lennék, oktatta ki a kalauz. Mire az állomásfőnök elé cibálta, annak a feje már ellilult. Csak tessék megnyugodni, ne tessék hisztériázni, lépett közelebb a nőhöz, az ajkát beharapva idegességében. De nem nagyon közel. Megint összekulcsolta a kezét a háta mögött. Aki így elnézte, annak könnyen az az érzése támadt, hogy nem egy ilyen kicsi állomáson volna a helye ennek a tekintélyes embernek. Mikor a forgalmasabbakon egy csomó leélt, pohos pacák mutogatta magát. Ha rosszul tetszik lenni, szólni kell időben. Ez egy kis állomás, itt figyelünk egymásra. Meg az utazóközönségre. Pattogott a csendben a sok élesen kirepült szó a szájából. Azon túl még csak egy légy se zümmögött. Egy kis rendezett, tiszta állomás ez a miénk. És attól rendezett meg tiszta, hogy nem rondítunk a kellős közepére. Nekem itt nincsen személyzetem erre, meg nem is utasíthatok senkit, hogy matasson bele a máséba, úgyhogy tessék feltakarítani maga után. Ne tessék hisztériázni. Utána hívunk segítséget, ha nincs jól, de addig maguk már innen nem indulnak el, amíg itt rend nem lesz megint. Erre a nemzetközi kalauzának is elfehéredett az arca. De nem szólt.
A forgalmista előhozott a nőnek egy rozsdás lapátot meg egy seprűt. Hogy másszak be a vonat alá?, nyögte az. Oldja meg valahogy, mondta a kalauz, Mekkora késést szedünk össze a budi miatt, hihetetlen! Felnőtt ember létükre nem tudnak uralkodni a belükön. Közben a metrókocsiról már megint leszállt egy rakás utas, hogy megnézze, mi folyik. Tudták, hogy amíg a nemzetközi nem indul, az övék se fog. A forgalmista a kalauzt kereste, hogy visszatereltesse vele őket. De az meg a zavart fiú sehol se volt. Az állomásfőnök mereven állt. A nő a legszívesebben eltűnt volna a föld színéről. A nemzetköziről egyetlen utas sem bukkant fel semerre. A lány halálos csöndben hagyta ott a vödröt a csapnál, és lopakodott fel az egyik hátsó ajtón vissza a vonatba. Hogy odafent elbújjon valahol. Egyedül a legelsőnek leszállt utas dohányzott még mindig, vagy már újra, egykedvűen a vonat végében, az utolsó kocsi mögött, hogy őt ne lássák, de ő szétlásson.
Így aztán csakis ez a dörzsölt bagós vette észre onnan a fedezékéből, ahogy a kalapos öreg a reklámszatyrával a kezében ellép a peronon a vasutasok mellől, elballag a fal mellett az épület sarkáig, ott befordul, kimegy az állomásról, átvág a keskeny műúton, és az akácok között leereszkedik a mezőre. Azt viszont már nem hallotta ő sem, hogy odalent vajon rágyújt-e valami újabb nótára megint. Nem hallotta, de el tudta gondolni.
