Vasárnap (regényrészlet)

Részlet A polgármester szeretője című regényből

‍

Lefekvés előtt addig olvasom a politikát, hogy álmomban is megjelenik Corbu.

Többedmagammal ülök valami félhomályos helyiségben, akár mozi is lehet, mert nagyon fegyelmezetten ülünk, foghíjas sorokban, én a második sorban, az első sor teljesen üres. Amikor berohan Darian Corbu. Elkezd hőbörögni, az emberek körülöttem dermedten ülnek. Egy szót sem mer szólni senki. Kiszúr engem, odajön, feltérdel az előttem lévő székre, és egész testével áthajol felém, homlokát nekinyomja az enyémnek. Az orrnyergünk összeér. Én visszatámasztok a fejemmel, érzem, hogy hat rá a határozottságom, majd belazítok, és mintegy elfolyok a széken. Ekkor felpattan és azt mondja: Menjünk, sétáljunk egyet! És kisiet a teremből. Engedelmesen követem, kiérünk valami blokkok közé. Előránt egy cigarettát, de nincs tüze. Letámad egy szerencsétlen járókelőt, egy idős, ősz hajú nőt, hogy adjon tüzet, de azonnal. Nincs neki, továbbsiet. Ekkor fentről, az első emeletről repül egy fekete öngyújtó. Ahogy koppan az aszfaltjárdán, valami alkatrész leesik róla. Felveszem, forgatom, nézem, hogyan rakom vissza, hogyan adok tüzet ennek az őrültnek, aki ott toporog mellettem a cigarettával a szájában. Hajtógázas gyújtó: sistergő hang, alig látható láng. Meggyúl a cigije. A teraszon fekete, hosszú hajú nő, negyvenes évei közepén járhat, beljebb egy férfi, akit nem látok jól, csak a hangját hallom. Nézem, hogyan tudnám visszaadni a gyújtót, milyen mozdulattal dobjam fel, hogy el tudják kapni. Végül lábujjhegyre állok, nyújtózom, a nő kissé előrehajol, átnyúl a rácsok között, és egyenesen a kezébe adom. Megértően, szelíden mosolyog, közben kifújja a füstöt.

Annyira felzaklat, hogy erre ébredek. Érezni vélem a kinti levegővel elkeveredő cigarettafüstöt.

Milyen nap van? Elkéstem munkából? Jaj, vasárnap. Mit kell csinálnom ma a gyerekekkel? Tegnap végül úgy egyeztünk, átmennek egy hétre az apjukhoz. Janka csak összepakolni jön haza, Elődnél ott van minden, ami jövő hétre kell.

Hét óra. A nap már ragyog. Igen, ma kéne kaszáljunk, mára még jó időt mutat, holnaptól vegyesen napos és felhős, csütörtöktől jön a lehűlés. A fene egye meg! Sikerült a szabadságomat és a betervezett szénacsinálást június leghidegebb hetére időzíteni.

Bosszúsan kelek fel, rakom a kávét főni. Várom, legyen nyolc óra legalább, nem illik vasárnap korán zavarni az embereket. Akkor se, ha tudom, hogy Bálint dolgos férfi, valószínűleg korán kel. Az apját, Béla bácsit, gyakran látom a kis traktorján pöfögni a faluban egyszer gereblyézővel, máskor bálázóval maga után. Bálint fedte újra a fásszín tetejét, ekkor tudtam meg, hogy kaszálni ő szokott, az apja nem. Két éve még nem kellett törjem a fejem a széna miatt. Két évvel ezelőtt csak szóltam, hogy jöhet ötven bála, és hozta a polgármester. De azért megjegyeztem, hogy Bálint kaszál. Idén nekem is.

Amikor felhívom, jön a hideg zuhany: nem tud a héten kaszálni, kisebb munkahelyi baleset érte és betegszabadságon van. Nincs más ötletem, mint hogy felhívjam a fickót, akitől a fát vettem tavaly. Eddig ugrott azonnal, ha segítségért fordultam hozzá, igaz, megkérte az árát. Beszélgettünk a polgármesterről is röviden, de úgy, hogy nem mondtuk ki a nevét. Férfiakról beszélgettünk, s arról, milyen kevés a megbízható, becsületes.

– Egyik-másikról nem is gondolnád… – írom.

– Kinga, nem mind arany, ami fémlik – válaszol.  

Az. Fémlik. A polgármester legalább nagyjából helyesen írt. A nálunkfelé hibásan beépült szóhasználaton mindketten jól szórakoztunk. Ilyeneken, hogy „megjött a segéd”, meg hogy „a fecsketárnics máj ellen a legjobb”. Azon is jól elszórakoznánk, hogy Móré Csabi szerint az arany fémlik. Gyakran rádöbbenek, hogy a megszokott mozgásterületemen teljes intellektuális sötétség vesz körül, ilyenkor a maradék reményem is elszáll, hogy nekem még lehet valakim. Valaki, aki nem száz meg ezer kilométerre lakik, akihez nem kell utaznom, aki nem költözik kényszerűen a nyakamra, és aki mindig itt van, ha szükség van rá. Akárcsak a polgármester. Szeretném azt hinni, hogy túl vagyok rajta, elmúlt, vége, kimagyarázom, hogy nem nekem való volt, nem volt hozzám méltó, nem az én szintem. Ezerszer elismételt mondatok szabályos sorokba rendeződnek a fejemben, akárcsak a katonák díszfelvonuláskor, a sorok között pedig kíméletlen szigorral őrködik a logika. Ha csak fejem volna, nem is volna baj. S bár tudom, hogy a szívnek ehhez semmi köze, az csak egy ökölnyi izom, ami a véremet keringeti, mégis a mellkasomban érzem, ahogy éreztem sokáig az elválásunk után: valami kínzó szorítást, ami felfoghatatlan módon éppen egy sötét hiányt ölel körül.

Felhívom hát Móré Csabit. Tud is egy traktorost, aki kaszál, Becsek Gyuri, küldi is a számát azonnal.

Egyet fordulok az udvaron, hívom Becsek Gyurit.

– Igen? Kezit csókolom – szól a telefonba modoros udvariassággal, ami mindig perverzül hat a mi gumicsizmás parasztjaink szájából. Ugyanez a száj fél óra múlva a kocsmában, miközben a sört vedeli, a legmocskosabb szóhasználattal mesél disznó történeteket. Talán éppen rólam. Ki tudja, mit tud ez is. Érzem a hangján, hogy tudja, ki vagyok.

Tizenegy órakor jön is traktorral. A lovat pucolom, amíg várok rá, megfetrengte magát a sárban. Kikötöm a beállóhoz, szunyókálva állja, ahogy a kefék vakarják a légycsípte bőrét. Hurcolom magammal a mobilt, hogy azonnal felvegyem, ha valamelyik hív. Móré Csabi is érdeklődik, értem-e el Gyurit. Lerakom a telefont egy gerendára, nincs jó zsebem. A ló az orrával megböki, koppan a mobil a földön. Egyetlen kő van, pont arra esik. A képernyő jobb alsó sarka tele repedéssel.

– Nna. Ez drága széna lesz – mondom ki hangosan.

A ló sóhajt. Őt nem érdekli, mennyibe kerül, csak az, hogy legyen mit enni. 

‍