Vitaindító

Eszter szövegei folyamatosan az írás és a nyelv lehetőségeire kérdeznek rá. Nem titkolja, hogy az anyag belső problémái kiterjednek a produktumra: arra kényszerül, hogy egy olyan eszközt használjon a meséléshez, amely szerinte elégtelen a valóság ábrázolására. Ha mégis megpróbálkozik vele, akkor csak torzítások és mellébeszélések áldozatává válik – járhatunk bárhol a szövegvilágban, kapaszkodhatunk felhőkarcolók oldalán, munkálkodhatunk a világ megépítésén, kénytelenek vagyunk visszatérni ezekhez a nyelvfilozófiai kérdésekhez.

Azt állítja, hogy a nyelv és a beszéd folyamatosan távolabb visz az igazságtól, vagy – ahogy ő fogalmaz – a történettől. A Nincs mese is ebből indul ki: a narrátor megrögzötten keresi a megírásra váró, nagybetűs eseményt, mígnem az írás aktusát övező kételyek és dilemmák mentén megképződő narrátor hangsúlyosabbá válik, mint az elmeséltek. Az elmondandó történetek egyre csak fogynak, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy ami maradt, az mások érdeklődésére is számot tartana. Sőt, még ezt a folyamatos hezitálást is veszélyesnek tartja, mivel „minden leírt mondatommal lemondok más mondatokról, szebbekről, jobbakról, pontosabbakról”. De vajon a jópofa narrátor mennyire vezet meg, és mennyire hihetjük el neki, hogy dilemmái valósak? Valóban olyan fontos számára a történet, mint ahogy a szövegek állítják? Indokolt a folyamatos magyarázkodás a történetek hiányáról? Vagy Eszter narrátorait nem a mese miatt hallgatjuk, hanem azért, amiért a mesemondókat szokás: a stílusukért.

A szó minden halmazállapotban feltűnik, a Maslow-piramis összes szintjén megtalálható. Ha felfelé mászunk a felhőkarcolón, levegő helyett a szó ritkul; ha azt hinnénk, építőkockák szúrnak talpunkba, akkor is csak szavakon járunk. Vádolhatjuk a szövegeket magukra zártsággal, posztmodern önkényességgel, de ezzel semmi olyat nem mondunk, amiről a szövegek ne tudnának. Eszter úgy fogalmaz: „ilyen az irodalom: önző”. A prózák a megírás pillanatában lebegnek, az elmesélt történetek és szereplőik látszólag okok arra, hogy nyelvről és írásról beszéljen, s mindez történésként tárulkozhasson az olvasó elé. A beszéd és nem beszéd dilemmáinak, a nyelvnek és a mellébeszélésnek való kitettség tragédiái – s innentől az a kérdés, hogy olvasóként hajlandók vagyunk-e valódi történésként elfogadni ezeket. Vajon anakronisztikussá válnak-e az effajta megközelítések, vagy Eszter nyelvkeresése valóban képes újragondolni és újragondoltatni a már jól ismert problémakört? Ellentmond-e magának, amikor azt mondja, a tragédia elmondhatatlan a szavak és az emlékezet abszolutizmusában, később mégis bebizonyítja, hogy rendelkezik azzal a nyelvvel, amellyel meg lehet mutatni „az erdőt, az erdőben a fát, a fán a madarat, a madárban az életet”?

Szövegvilágában minden darabokból épül fel. A világegyetem nagy, sárga kockákból, egész mondatokból áll, aztán színes építőkockákra és szavakra bomlik. A kolostorok fahéjból és borsból épülnek; a beszéd – s a beszédben megjelenített történet – elkerülhetetlenül a szavakra hagyatkozik. Így lesznek az apró, hétköznapi elemek építőkövei valami sokkal nagyobbnak: a világot összetartani és működtetni látszó eszményi fogalmaknak. Folyamatosan egymásnak feszül az építkezés racionalitása és a nagyság, a robusztusság misztikuma, vészjósló homályt és hiányt hagyva maguk után. A darabokra szedett elemek mögül kirajzolódik egy mindent megérteni és elrendezni vágyó én, akinek kérdései szövegről szövegre vándorolnak. Következetes stílusa – prózában és versben is visszatérő nyelvezete, az ismétlődő problémakörök és motívumhálók, az egymással dialógusban álló szövegek tudatos egymásutánisága – mentén feltevődik a kérdés, hogy lehet-e külön egységekként kezelni őket. Vajon ez a következetes stílus, az olvasót szigorúan vezető, precíz jelzős szerkezetek ugyanolyan jól működnek lírában is, mint prózában? És hagyhatjuk-e, hogy túlírttá váljon a vers a stílus nevében?

Valós dilemmaként értelmezzük vagy sem, a nagy történetek hiányára Eszter további darabolással válaszol. A közös, már elbeszélt történeteket az eddig figyelmen kívül hagyott részleteknél vagy a nyelvi dilemmáknál ragadja meg, hogy újra elmesélhesse és kiforgathassa – legyen szó a teremtéstörténetről vagy Vasco de Gamáról.

Elhangzott az 51. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

‍