Colpo di fulmine

A művész vándor. Nem azért, mert nyugtalanság űzi, hanem mert a keresés önmagában a nyugalom ígérete. Palkó Ernő munkáit nézve az volt az érzésem, hogy a tér megnyílik, és ott találom magam a sivatag és a tenger közötti hosszú úton – ott, ahol a homok még emlékszik a víz mozgására, és a kő tudja, hogy egykor hullám volt.

Ez a vándorlás nem menekülés. Inkább odafigyelés. A művész magányos utazó, akinek egyetlen célja talán az, hogy megmutassa, amit lát. És amit lát, az mindig több, mint forma. Arcok és sorsok, testek és szellemek, amelyekben valami hihetetlen belső energia dolgozik.

A Hullámzás című kiállításon a kerámiaszobrok mellett ezúttal grafikák is helyet kapnak, és ez a párosítás önmagában is egyfajta mozgás. Mintha a háromdimenziós forma síkba vetülne, aztán visszaemelkedne a térbe – egy lélegzés ritmusa, amelyben az anyag és az árnyék, a tömör és az illékony egymásba fonódik.

Ezek a munkák túllépnek azon, amit hagyományosan kerámiának nevezünk. Szobrászati alkotások, amelyek megőrizték az agyag emlékezetét – a kéz nyomát, a tűz árulását, a véletlen bölcsességét. A raku égetési technikának ugyanis éppen az az egyik sajátossága, hogy nem a tökéletességre és precizitásra törekszik, hanem a történésének és ezáltal a történetnek ad teret. A forró kemencéből kiemelt darabot hideg levegő, néha víz éri, és ebben a sokkban és ettől a sokktól születik meg a máz, a zománc és a szobor végleges képe. Füst és világosság. Kontroll és elengedés. A végeredmény pedig: masszívnak tűnő törékeny alkotások. Talán ez a leginkább lenyűgöző bennük: erőteljes, hangsúlyos jelenlétet közvetítenek, de egy rossz kézmozdulat tönkreteheti, széttörheti őket. De hát minden fontos dolog törékeny. Ezek a munkák nem díszek egy szobában vagy kiállítótérben, hanem jelen vannak. És a jelenlét mindig kockázat.

A színek, amiket részben az anyag határoz meg, részben pedig a felhasznált technikák, köztük a raku révén kapnak ezek a szobrok, valahogy túlmutatnak önmagukon. A vörös itt nem egyszerűen szín – inkább pulzus, belső hő, valami, ami a szobortest mélyéről tör felszínre. A fehér nem üres, hanem csalókán csendes, mint a hóval borított dombok hajnali fényben, vagy egy ház befagyott ablaka, amely bármelyik pillanatban szétrepedhet. A zöldek pedig mintha az életet tartanák fogva, azt a pillanatot, amikor a növény áttöri a föld felszínét. A zománc nem takar, hanem felfed, elmesél. Mindegyik szobor egyedi felszínébe beleképzelhető a haragosan felhabzó tenger, a sivatag repedezett, bölcsességről árulkodó bőre, és a mindenségre rávetülő felhők árnyéka. Az az érzésünk támad, hogy az anyag helyettünk is emlékszik arra, hol jártunk, mit éreztünk. Patina és frissesség egyszerre van jelen mind a kerámiákon, mind az itt kiállított grafikákban.

A test formáinak a lélekre vetülése – ez talán az, ami a legjobban foglalkoztatja Palkó Ernőt, ezt akarja megmutatni a művészetével. Persze mindez csupán feltételezés, főként, hogy igaznak fogadom el azt az állítást, miszerint a művészetet nem érteni, érezni kell. A Föld, az emberi test története benne van ezekben az ívekben: a vágy, a fáradtság, a gyöngédség, az erő. A forma itt nem elvonatkoztatás, hanem közelítés. A grafikák pedig gyakorta párbeszédben állnak a szobrokkal, mintha vetélkednének, ki a törékenyebb.

Ezekben a munkákban valahogy a látás és az ízlelés összeér. Ezeket a formákat nem elég nézni, arra késztetnek, hogy másképpen is befogadjuk őket, érintéssel leginkább. Persze veszélyes lenne, hogyha a kiállítás minden látogatója végigsimítaná a szobrokat a már jelzett törékenységük miatt. De az tény, hogy a felületek érdessége, a zománc fénytörése, a tömeg súlya a térben – mindez hozzátartozik ahhoz, ahogy befogadjuk őket.

A kiállítás címe – Hullámzás – nem pusztán motívum, hanem állapot is. Az a mozgás, amit sosem látunk egészében, csak akkor, amikor egy pillanatra megáll. Ez a feszültség minden itt látható alkotásban ott van.

Van valami mélyen emberi abban, ahogy Palkó Ernő az anyaghoz nyúl, alázattal és félelemmel, de mégis bátran, merészen és kíváncsian. Így van ezzel az alkotó ember évezredek óta, talán amióta az első körberajzolt kéz megjelent a barlang falán. Valószínű, hogy ott, abban a pillanatban az ember felismerte, hogy a maga módján ugyan, de részt vehet a teremtésben.

Az eszme és a valóság közötti híd – ez talán a művészet legmélyebb értelme. Hogy az, amit érzünk, gondolunk, sejtünk, formát kapjon. Palkó Ernő munkái ezt a hidat építik, egyszer az agyagban, egyszer a papíron, de mindig ugyanazzal a figyelemmel. És ebbe a létezésbe hív meg bennünket, hogy részesei lehessünk annak a hullámzásnak, amelyet ő érzékel.

Elhangzott 2025. december 10-én a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, Palkó Ernő kerámia- és grafikakiállításának megnyitóján.

‍