Egyszerre hét éjszakában (regényrészlet)

5.

Filmnek adja magát Suzi két videoprojektje, azokat, bár ambivalens érzéseket keltenek, mégis sokszor nézegeti.

Az egyik Alsó-Szászország madarairól szól. Szerepel benne vagy huszonkétféle madár. Suzi még az online órákat is elhanyagolta miatta. Rendszerint leírhatatlanul mocskosan, szakadt ruhában került elő, viszont szokatlanul közlékenyen. Milyen fákra, villanyoszlopokra, háztetőkre kapaszkodott fel, hogyan esett le és mászott vissza újra. Hogyan kúszott hason kémények tövében, lógott faágakról fejjel lefelé, négykézlábalt bokrok alatt, mezők barázdáiban, csatornák partján egy-egy jó snittért.

Egyszer nyakig véresen, összecsipkedve ért haza. Sikerült belefényképeznie egy sirályfészekbe. Frau Moltke alig győzte fertőtleníteni-beragasztani rajta a folytonossági hiányokat. Tényleg, akkor például egyszerre sziszegett és nevetett a kislány.

A másik film sokkal… felkavaróbb. Mivel foglalkoznak/foglalkoztak a szüleid, rokonaid vagy hozzád közel álló ismerősöd. Suzinál értelemszerűen csak Frau Moltke jöhetett szóba. Vagy a vénségesen vén Heidi néni lehetett volna még, ha emlékezne bármire.

Úgyhogy Frau Moltke e-taxit hívott, és elvitte Suzit Oldenburgba, közel 50 kilométere Wiesmoortól. Biciklivel túl sok lett volna. Ráment kéthavi megtakarításuk, de úgy érezte, ez elől nem lehet elugrani. Kicsit szégyelli, hogy az önvezető autóval nem boldogult, Suzinak kellett átvennie. Neki nem okozott gondot, bár ő sem ült olyanban soha.

A videó hosszú, posztapokaliptikus bevezetővel kezdődik, külvárosi fák között, invazív gyomokkal felvert betonúton, amint a lépések ütemére billegve egyre hatalmasabbra nő a négyszintes kockaépület. Függőleges fémosztások, végtelen plexi- és üvegfelületek, future design, 1960-as évek.

– Elég lepukkant – jegyzi meg Suzi, de a kamera nem őt mutatja, hanem Frau Moltkét.

– Tizennyolc éve bezárták – magyarázkodik. Váratlanul éri, hogy képbe került.

– Ő Karen mama. Ő hozott el ide, az egykori Carl Bosch Kémiai Kutatóintézetbe. Gyertek utánunk!

Rozsdaszínű lecsorgások. A harmadik emeleten nyitva van egy ablak, félig kilóg az egykor sárga, azóta világvégeszínűre fakult sötétítőfüggöny.

– Karen mama! Kapásból, gondolkodás nélkül: elsőre mi jut itt eszedbe?

Frau Moltke mindenre számított, csak erre nem. Még mindig érzi azt a hirtelen kis pánikot.

– Markus.

– Miért pont?

– Mert… Nem is. Hanem Hermann.

– Vagyis Markus apja. Itt ismerkedtetek meg?

– Igen… A menzán. Kutatómérnök volt a harmadik emeleten. Én meg laborasszisztens az elsőn.

Feszengve próbált érthetően fogalmazni, de közben arra gondolt, hogy az ördögbe tud így kérdezni ez a máskor oly hallgatag tökmag… Aha, nyilván ezért szerepel a tanrendjükben a retorika és az interjútechnika.

– Jó sokan dolgozhattatok itt.

– Több százan.

– Sok ilyen kapcsolat volt, mint a tiétek?

– Persze. Az esküvőket például mindig itt tartottuk az udvaron. Meg olyan is volt, hogy két generáció, anya, apa, és aztán a lányuk is itt dolgozott. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.

Utóbb megpróbálta rávenni Suzit, hogy ezt a részt hagyja ki. De persze neki aztán beszélhet az ember. Érzéketlen kis dög.

– Szóval mérnökök, asszisztensek, titkárnők, technikusok, mint egy nagy család, kémiai problémák megoldásán dolgoztatok. A vegyiparnak?

– Részben. Úgy értem, ez egy tudományos intézet volt. Alapkutatások, tudod. Amit gyakorlatban aztán a vegyipar használ.

Törött kémcsövek, vízkőcsíkos medencék, falból kilógó vezetékek fekete kígyói.

– Kitüntetés volt itt dolgozni. Nem kerülhetett be akárki. Hogy úgy mondjam, mi voltunk a modern német ipar zászlóshajója.

– Értem. Ezért Carl Boschról nevezték el, egy Nobel-díjas kémikusról. Gondolom, szponzorált is titeket a Bosch.

– Ők nem… Vagyis nem ők, hanem a BASF. Aminek ő volt az első vezérigazgatója. A gépgyártás és technológia, ami a Bosch, az a család másik ága.

Vegyszerfoltos laborasztalok. Megfeketedett görgős szék. Kilógó fiókok. Mohával csipkézett dossziék a leszakadt polcokon.

– Mondanál valamilyen lényeges kutatást, amiben te is részt vettél?

– Hát… például… a radioizotópok. A fehérjekutatásban.

– Konkrétan…?

– Most tartsak neked kémiaórát?

– A világért se! De mégis?

– Jó. Az emberi szervezetben, ugye, nagyon fontosak a fehérjék. Az élethez. Ha pontosan ismerjük a felépítésüket, akkor sokkal jobb gyógyszereket tudunk készíteni. Ezeket lehet nagyon pontosan feltérképezni a radioizotópokkal.

– Nem semmi!

– Nem ám! Számtalan elismerést kaptunk. Még Nobel-jelöltek is voltak köztünk.

– De ha így van, akkor miért zárták be?

– Elavultak a laborok. Hatvan év alatt. A kutatókat elszipkázta a Brémai Egyetem meg a nagy vegyipari konszernek, a többit pedig, amit mi csináltunk, ma már robotok végzik. Számítógépek.

Faliújság, elfakult fényképekkel. Olvashatatlan időbeosztások. Űrlapok a padlón, felitták a vizeket, összepördültek, már megszáradtak.

– Szóval akár egy robot is elvégezheti azt a munkát, amit ti csináltatok?

– Tulajdonképpen igen. De akkor még nem voltak robotok. Egy fontos kutatóintézet munkatársai voltunk. És része valami még hatalmasabbnak, ami a tudomány úgy általában – magyarázkodik Frau Moltke, egyre ingerültebben attól, hogy úgy érzi, magyarázkodnia kell.

– Mit gondoljunk erről mi, a harmadik évezred gyerekei? Hogy előbb-utóbb mi is helyettesíthetők leszünk? – pislog ártatlanul az érzéketlen kis dög.

– Mindenki helyettesíthető. Te is. Jobb, ha megbarátkozol a gondolattal – vágja rá Frau Moltke az igazságnak megfelelően, de valójában bosszúból.

– Tudom. Költői kérdés volt – mondja Suzi fapofával. Vajon direkt csinálja?

– Figyelj csak, mondok én még valamit! Maga a feladat, az nem helyettesíthető. Valakinek el kell végeznie. Ha nem nekem vagy neked, akkor valaki másnak. Akár egy robotnak.

Az első emelet hosszú folyosója, ahonnan a laborok nyílnak, összesen tizenkettő. Minden ajtó nyitva van vagy hiányzik, átsüt az épületen a délelőtti fény.

Mire idáig ér a videó, mindig eluralkodik rajta a letargia. És nem, nem Hermann miatt, aki már nincs. Nem is Markustól, aki már a saját életét éli. Hanem ettől az idegen, magányos, szőke ufótól, akit ő Suzinak hív.

Ahogy belép a fénybe. Mint akit leöntöttek angyalfestékkel. Aztán tovább az árnyékba. Fény, árnyék, fény, árnyék, angyal, ördög, angyal, ördög, léptei alatt ropog a civilizáció maradéka, végig a folyosón.

‍

6.

Egyszerre hét szemszögből látja az éjszakát, amikor hazaér. Vicces, hogy attól a szúrós-édes füsttől is hét madárrá tud változni.

– Csakhogy megjöttél – fogadja Frau Moltke.

– Meg. És ezen nem lehet változtatni – mondja Suzi. Poénnak szánja, úgy érzi, vicces.

Frau Moltke megdermed. Nincs egy órája, hogy szó szerint ugyanezt mondta Markusnak. Kihallgatta a kislány? De hát az lehetetlen! Vagy gondolatolvasó. Ami még lehetetlenebb. De már bármit el tud képzelni róla.

– Hol voltál?

– Sétáltam.

Frau Moltke lecsapja a konyharuhát.

– Miért van kikapcsolva a telefonod?

– Csak lenémítottam. Heidi néni nem szereti.

– Hétre itthon kellett volna lenned. Tudod, hány óra van?

Suzi nem válaszol, ahol most kóvályog, ott nincsenek órák.

– Már kitört a frász.

– Láttam két baglyot, egy őzet, egy farkast és…

– Agyamra mész!

Újabb csend, míg Suzi visszatalál végre a hét éjszakából ebbe az aktuális egybe.

– Ezt eddig harminchatszor…

– Ki ne mondd!!!! Hogy hányszor mondtam.

– Bocs – húzza be gyorsan csápjait a kislány, és eltűnik a fürdőszobában.

– Itt nincsenek farkasok – szól utána Frau Moltke.

– Már vannak – kiabál vissza Suzi. – Láttam az egyik GrüneWald kamerán. Lengyelországból jönnek. Szerintem ez az volt.

Frau Moltke elégedetlenül csóválja a fejét, de aztán eszébe jut, hogy igen, lehetne rosszabb is. Várja, hátha mond még valamit a gyerek, de arra aztán várhat. Csak szöszmötöl a félig behajtott ajtó mögött. Még a végén lefekszik szó és vacsora nélkül.

– Nem vagy éhes?

Suzi a visszatalálással járó émelygéssel küzd. Bedugja a fejét a csap alá, mohón nyeli a vizet, amitől váratlanul elmúlik.

– De. Egy kicsit.

Az állandó számoláson túl a második legidegesítőbb tulajdonsága, hogy soha nem kér semmit. Ha nem erőlteted rá az új ruhát, képes rongyokban járni. Ha nem tukmálod rá az ételt, simán éhen hal.

– Csak kicsit?

Suzi kifordul a fürdőszobából.

– Jó. Igazából nagyon… Mint a farkas – teszi hozzá alig észrevehető kis mosollyal.

– Csináltam neked melegszendvicset. A mikróban van, melegítsd meg.

Suzi sietősen benéz a mikróba, visszacsukja, elindítja.

– Köszönöm, Frau Moltke.

Frau Moltke indignáltan elfordul, olyan sértődötten, amit már lehetetlen fokozni.

– Köszönöm, Karen mama – helyesbít Suzi.

Neki még mindig nem evidens, hogy Frau Moltke az anyukája. Igaz, Frau Moltkénak sem. Soha nem tisztázták ezt a dolgot, ahogy annyi mást sem. Igazából semmit sem.

Frau Moltke elindítja a mosogatógépet. Helyére teszi Suzi koszos tornacipőit, amit szokás szerint csak ledobált az előszoba közepén. Kiveszi a ruhákat a mosógépből és kiteregeti. Szárítós mosógép, de negyven évvel ezelőtti példány, a ruhák mindig nedvesek maradnak kicsit. Megnézi a laptopját, hogy nem jött-e valami Markustól. Persze nyilván nem, hiszen nemrég beszéltek, de hátha.

Mire végez, Suzi már visszavonult a szobájába. Olyan fura úgy gondolni rá, hogy Suzanne. Úgy meg végképp, hogy Zsuzsa. Annyira kiejthetetlen. És barbár. Tényleg ilyen lenne, ha volna saját lánya? Óvatosan beles a résre nyitva hagyott ajtón. Suzi közelében tilos kilincsre csukni bármit, mert azonnal pánikrohamot kap.

Jól van, már alszik. Hosszú kislánylába kilóg a takaró alól, a túlsó vége meg halkan szuszog. Angyal a sötétben. Most éppen. Kissé csúnyácska angyal a nagy füleivel, de annál inkább muszáj szeretni. Már amikor alszik.

Ha ébren van, akkor nagyon nehéz. Állandóan csinál valamit, amitől nem lehet. Vagy nem csinál. Meg se szólal, ha nem kérdezed. És ha kérdezed, jobbára válaszol, de akkor se mond semmit.

‍

7.

Pedig mond, csak nagyon kell figyelni rá. Heidi néni például figyel, bár nem látszik, mert liheg, fújtat, ahogy le-föl araszol, és ömlik a könny a szeméből. Nem sír, csak már alig lát. Mozogni se nagyon tud, úgy kell besegíteni a fürdőkádba.

– Dzsabba fürdik – mondja. Dzsabbának hívja magát, igen találóan. Ezen együtt nevetnek. Suzi közben leszappanozza. Megmossa mind a hetven szál haját. Benyúl a hájredők alá. Kimossa a segge lukát.

– Megvan még?

– Micsoda?

– A seggem lyuka.

– Nem tudom. Ez itt inkább a Ngorongoro kráter.

Eleinte öklendezett, de már megszokta. Kezébe veszi a májfoltos praclit, a visszerektől göcsörtös elefántlábat, hogy levágja a körmeit.

– Nem, nem, nem! Nem kell! Most vágtad le! – tiltakozik Heidi néni.

– Az egy hónapja volt.

– Tényleg?

– Aha.

Heidi néni zavartan pislog.

– Nem versz át?

– Nem én.

A pislogás megsűrűsödik.

– … Te mit nem?

– Elfelejtetted, hogy egy hónapja vágtam le a körmödet, de figyelmeztettelek rá, mire megkérdezted, hogy nem verlek-e át, de aztán ezt is elfelejtetted.

Heidi néni már rég elvesztette a fonalat. Egyre sűrűbben kihagy az agya. Suzi fel se veszi. Figyeli, hogy a kihagyás mikor válik öröklétté.

– Még szerencse, hogy én itt vagyok neked. Én vagyok a memóriád.

– Déjà vu érzésem van – kuncogja Heidi néni. – Mintha ezt egyszer már elfelejtettem volna.

– Nem egyszer – helyesbít Suzi. – Eddig száznégyszer.

Pedig egyáltalán nem mindent felejt el. Például egy közel kilencven évvel ezelőtti kora reggelre pontosan emlékszik. Amikor végtelen idő után először nagy merészen kiszökött a pincéből, kihasználván, hogy éppen mindenki alszik. Emlékszik a levegő köd- és lőporfüstszagára. Hogy nem ismer rá az időközben törmelékheggyé átlényegült utcára. A reggeli párán túl sütött a nap, és mozdulatlan volt minden, csak a távolban dübörgött halkan a levegő. Heidi ötéves volt akkor. Ötéves volt, amikor az oroszok megostromolták Berlint. Erre pontosan emlékszik. Sokszor el is meséli, néha alig húsz perc eltéréssel, de Suzi nem szól rá.

Ha éppen nem mesél, Suzi pedig befejezte már a takarítást, főleg játszani szoktak. Heidi-Dzsabba bújócskázni szeret legjobban. Az ő méreteivel persze kábé lehetetlen elbújni, hiába hatalmas a ház. De mindig boldog, amikor Suzi megtalálja.

– Már megint itt vagy? De hát most mentél el!

– Az két napja volt.

És igen, Heidi néni tényleg nem tűri a mobiltelefont. Nincs is neki. A Szociális Szolgálattól kapott egyet, de az első sikertelen hívás után gondosan ipari törmelékké zúzta a fűszermozsárban.

– Ezzel mi történt? – kérdezte Suzi.

– Visszabeszélt – mondta Heidi néni fapofával.

– Hú. Akkor én inkább meg se szólalok – mondta Suzi, szintén fapofával.

– Te nem férsz bele a mozsárba – mondta Heidi néni, továbbra is fapofával. Aztán összenevettek.

Laptopot is kapott, hogy legyen min értesülnie a dolgokról, intézni az ügyeit meg a befizetéseket, a virtuális orvost, és megrendelni valamelyik áruházlánctól a bevásárló drónt. Ezeket persze Suzi kezeli. A laptopot a biztonság kedvéért az egyik fiókban tartja elzárva, és a kulcsot a nyakában hordja egy láncon.

Heidi néni azt mondja, nem akar még egy frontot nyitni a világ ellen, van neki elég. Például viszonylag rendszeresen ennie kell adnia saját magának. Tényleg komoly feladat. Suzi mindig ellenőrzi, hogy mit főzött. Beleszagol a lábosba.

– Ez mi?

– Zöldségleves.

– Az ánizs, az mit keres benne? És a cukor?

– Te mindig csak kritizálni tudsz.

– Én??? A tészta speciel stimmel. Mondjuk, én nem spagettivel csináltam volna.

De most nem ellenőriz semmit. Csak türelmetlen. Heidi nénivel soha nem szokott, és most se látszik rajta, de Heidi néni megérzi. Mondom, ő figyel.

– Mi van, kicsim?

– Semmi.

– Csak?

Suzi vállat von. Nem tudja megfogalmazni, hogy menne már a csillagfoltos szobába ismeretlen zenéket hallgatni, nézni az Univerzum Királynőjét meg a srácokat, és hét madárrá változni.

– Menj csak – mondja Heidi néni, mintha gondolatolvasó lenne, pedig erősen hiányos az információ, amire reagál. – Semmi baj.

– Biztos?

– Csak majd meséld el. Nálam biztonságban lesz. Úgyis elfelejtem – teszi hozzá kuncogva.

Olyat is szoktak játszani, hogy ki hol lenne legszívesebben, ha kérhetne egyet az aranyhaltól. Suzi hol indiai városokat sorol, hol tengereket. A Balaton majdnem olyan, mint egy tenger. Magyarországon. Mondjuk, azt se látta soha, de sokszor megígérte neki az anyja, hogy elviszi.

– Leszel majd tengernél. Nemsokára. Biztos vagyok benne – jósolja ilyenkor Heidi néni a kislánynak.

De ő maga mindig azt a kilencven évvel ezelőtti hajnalt mondja. A tavaszi reggel napfénnyel átitatott ködszagát, miközben a távolban még dörög az orosz nehéztüzérség.

8.

Még mindig kora reggel van, amikor könnyedén fellendül a biciklire. Lobog a feketeség, a szőkeség, lobog az egész lány. Elengedi a kormányt, feláll a pedálra, harmattól csillogó, termelésből kivont mezők, ködcsíkos csatornák között száguld kitárt karral. Vajon hogy tájékozódnak a madarak ködben?

Az apja hívta kismadárnak. Semmi másra nem emlékszik az apjából, az arcára se, csak a kismadárra. De ez rossz irány, inkább nem gondol rá. Inkább a Titanicra gondol. Eddig tizennégyszer nézték meg Frau Moltkéval. Frau Moltke kedvenc filmje a Titanic. Tulajdonképpen már Suzinak is. Óvatosan elképzeli, milyen lenne, ha őt ölelné DiCaprio. Néha sikerül egy kicsit. Izgalmas.

Egy ifjúkori, váratlan szerelem, ami jéghegynek ütközött, aztán egy hosszú, megsebzett élet a Karl Bosch Kutatóintézetben, a végén Hermannal, aki nem váratlan és nem szerelem, de ebből lett Markus. 49 évesen szülte, benne volt az újságokban. Íme Frau Moltke. Suzi nem tudja, hogy mindezt tudja. Maga is elcsodálkozna, ha rákérdezne valaki.

Itt, Alsó-Szászországban persze nincsenek jéghegyek. Csak csíkokban a köd. A csatornák vize lassabban melegszik fel, és lassabban is hűl le, mint a levegő, olvasta valahol.

Sokat olvas, de azt nem szereti. A könyvekből olyan lassú kinyerni az információt. A neten sokkal gyorsabb. Megkérdezed az AI-t, aztán egy második, esetleg harmadik körben leellenőrzöd más forrásból, és kész. Nem nagy ügy.

Büszkeséggel tölthetné el, hogy neki nem nagy ügy, de ez eszébe se jut. Egyelőre még azt hiszi, hogy senki másnak sem nagy ügy.

Amikor Wang Ping kibukkan a ködből, visszaereszkedik az ülésre, megfogja a kormányt, lefékez. Wang Ping tövében ott szimatol a róka. Megnézi a kislányt, a kislány meg őt. A rókát nem kell megszámolni, mert ő a Róka. Megismeri a bundájáról. Okos állat, csak néz, megbillenti a farkát, aztán továbbüget, tudja, hogy a kislánytól nem kell tartania.

Wang Ping egy hatalmas tölgyfa, közvetlenül a Grossefehn vége tábla mellett. Suzi úgy tudja, kínai tölgy, azért hívja így. (Egyébként nem kínai, hanem közönséges európai, de mindegy.) Az egyik osztálytársáról nevezte el, aki félig német, félig kínai, viszont teljesen gyönyörű. Ő is az Univerzum Királynője lesz majd valakinek. Vagy éppen mindenkinek. Amilyen ő is szeretne lenni, de hát úgyse.

És kész, eddig tudott másra gondolni, mint amire gondol. Hogy nem biztos benne, akarja-e újra látni a fiúkat, akik közül az egyik lány és UK. Mert tulajdonképpen elég félelmetesek. Miért is akarnának akár csak szóba állni vele, a csúnya és fura kis idegennel, akit senki se hívott? Mondjuk gúnyolódni. Vagy valami még gonoszabb célból, amit elképzelni se tud, vagy szabad… Ha a legrövidebb úton indulna haza, és kicsit belehúz, még éppen elérné a délelőtti órákat.

Lehet, hogy neki 3D-szindrómája van? Direkt a fő tantárgyaik egyike a társas élet, hetente ötször van. Sőt, évente kétszer tényleges 3D-találkozót szerveznek az osztálynak, ahol kötelezően van pszichológus is. De őt csak kettőre vitte el Frau Moltke. Többre nem volt pénz. Vagy idő? Mindegy, az a kettő is borzalmas volt. Jövőre már egy párhuzamos osztállyal is lesz közös foglalkozás…

Járőrdrón közeledik, látni még nem lehet, de zúg, mint egy dühös szúnyog. A teherszállítók nagyobbak, és rendesen berregnek, de ez a közbiztonságiaké, megismeri a hangjáról. Visszaül a biciklire, és szép szabályosan továbbindul. Heidi nénitől kerekezik hazafelé, az teljesen legális. Nem mintha bármikor is törődtek volna vele, de hátha. Nem lenne jó, ha kérdezősködni kezdenének Frau Moltkénál vagy az iskolában.

A drón az országút vonalát követi, madármagasságban elhúz a kislány feje fölött, és eltűnik a kanyarban. Pár másodperc múlva a szúnyogdöngicsélés is elhal.

Suzi megfordul, teljes erőből visszateker a kereszteződésig. Bedönti és megfaroltatja a biciklit, ahogy bekanyarodik a Schlehenwegre, sikolt és porzik a hátsó gumi. A csillagmezős, fűszagú bandával, bármilyen félelmetesek is, nem volt borzalmas.

‍