Ez a felhőkarcoló sosem állt még ködben

Fiktív kataszteri térképvázlatok készítéséhez a katonaságnál is gyakorolhatott volna, ha lenne sorkatonaság, s ha lenne még igény biztos kezű térképészekre, mint ahogy volt igény az apjára is Ploiești-en. Volt igény a biztos kezű rajzolókra, akik az ARO terepjáróban is jól tudtak vonalat húzni A és B pont között, A pont legyen egy Prahova megyei falu, B pont pedig egy buzăui. Meg tudta húzni a vonalat, s ennek örültek, igény volt rá, hogy eljussanak egyik faluból a másikba, s gyakorlatozzanak, például kísérletezzék ki, hogyan lehetne hatékonyabban segíteni az árvízkárosultaknak, vagy hogyan lehetne megállítani egy Doftana felől érkező ellenséges egységet. Ehhez kellettek apja biztos kezű vonalai. Kolozsváron nem kellenek már térképészek, esetleg csak topográfusok, hogy újramérjék a sok kis közt, ahova elférhetnek majd a következő öt év egyetemistái, ahol csókolózhatnak s fényképezhetnek, ahol áttörhetik apáik történeteit, s beléjük mászhatnak, hogy elvitassák érvényességüket. Apa, mondják, apáink, ez nem elég kontextusnak, ez így nem érthető, ez így csak még egy történet a kommunizmusból, ami önmagában nem elég, apa, lehet, nem vagy elég, érzékenyülnek el, s nem jut eszükbe apjuk fiatalkori portréja, az, amelyik nem a katonaságban készült, hanem mondjuk az Aradról hozott kettesgolfnak dőlve. Ez nem egy kommunizmus korabeli történet, háborognak saját életük valamelyik helyszínén, mindenesetre sok minden utal benne a múlt századra, veszik észre, s tölti el őket a harag. Apáink, ez a ti hibátok, mondják, nem vezettétek be a drótokat a föld alá, az infrastruktúra, amit ránk hagytatok, nem engedi, hogy egymással párbeszédbe lépő épületegyütteseket képzelhessünk el a történelmi központot övező piacnegyedek helyén, s haraguk ekkor a legnagyobb, mert legbelül tudják, hogy mindezek ellenére az elmúlt harmincöt év urbanizációja furamód organikus volt.

Csongi szokott olvasni a kommunizmusról, tudja, hogy van a megvalósult formája, ami igazából nem kommunizmus, s van az, ami jó lenne, de nem tűnik lehetségesnek, Kolozsváron nem errefelé haladnak a dolgok. Párhavonta újabb s újabb lakónegyedek épülnek, infrastruktúra nélkül. Magáncégek kezében vannak, ki tudja, meddig tart, míg egész Kolozsvár csak kiadandó, rosszul hangszigetelt lakások összessége lesz, s a dombok, amik a térképen felismerhető alakba szorítják a várost, előbb telekké válnak, majd ők maguk lesznek a külváros. Az élhetetlen és tiszta duplexek előtt kis kert, ahol grătarozni közösségi élmény. Ezt néhol megadják a magáncégek. De vannak környékek, ahol az épületek szövedéke beláthatatlan, s a magánutcák hálózata nyomasztóvá teszi a barangolást, tehát nem lehet bejárni ezeket a telepeket, a sétából ólálkodás lesz, a járkálásból megfélemlítés. Az új építésű páremeletes blokkok még csak a brutalizmust sem vállalják mint esztétikailag értékelhető külsőt, nincs befogadható felszín, csak az élhetőséget álcázó minimalizmus: kockák ezek, nem tömbök, a lényegükké te magad válsz, Csongi, mondják az ügynökök, s ez alatt arra gondolnak, hogy ha akarsz, nyugodtan hozhatsz bútorokat az ószerről, vagy nagyanyádtól örökölt perzsaszőnyeget.

Ploiești-ről könnyen haza tudott járni az apja Brassóba. Ilyenkor pirét evett tükörtojással. Biztos kezével csak arra kellett vigyázzon, hogy az étel minél egyenesebb úton jusson el tányérjától a szájáig. Apja szája akkor is húsos lehetett, de hogy nyalta-e a száját térképészés közben, nem tudja. Nehéz elképzelnie ezt a hatvan felé közeledő embert 18-20 évesen, száradt nyállal a szája körül, ahogy szembenéz valamelyik felettesével, s megmutatja a rajzot: íme, ez a legrövidebb út A és B pont között, ha hatékonyak akarunk lenni, eszerint kell közlekedjünk, s nem dicsérik meg, mert ez a dolga, mi mást csinálhatna, örülnie kéne, hogy nem meneteltetik vagy ilyesmi. Fura úgy gondolnia az apjára, hogy ő volt a kis kedvenc, a csendes, biztos kezű gyerek, akiből egyszer igazi kommunista térképész lehet, valaki, aki nem határokat húz, hanem eltöröl. Bár ezt csak halkan remélték, ha remélték még egyáltalán, mert a Ceaușescu-diktatúra akkor már rég nem a nemzetköziség felé haladt.

Sok város van Romániában, sokkal több, mint ahányban járhatott volna Csongi s az apja, s mint ahány felhőkarcoló-negyedet megbírna ez az ország anélkül, hogy azokban a nagyvárosokban, ahol felmerülhetne a felhőkarcolókra való igény, eltűnjön a kilencvenes évekből eredő furán organikus urbanizmus nyoma. Mint egy gombatelep. Vagy mint kamaszon a pattanások. Így mesél Kolozsvárról a barátainak, akik otthon maradtak Brassóban, Szecselében vagy Prázsmáron.

Lehet-e valaha felhőkarcoló-negyed a Mihai Viteazu téren, főleg a hátsó részen, a mekinél, lenne-e igény rá Kolozsváron, ez a fő kérdés, miközben Csongi apjától örökölt biztos kézmozdulataival amatőr alaprajzokat szkeccsel. Egyszer majd megmutatja, ha kerül építész ismerőse, neki adja át az évszázad romániai építészeti projektjét, kiengedi a kezéből, a biztos kézmozdulatok így nyernek értelmet. Nem biztosságuk, hanem nagyravágyásuk lesz a fontos, aki architektúrát végzett, úgyis jobban tudja, hogy kell jól megrajzolni s mérnök barátaikkal felépíthetővé kigondolni. De az ötlet apja biztos kezének köszönhető, s az is, hogy le tudja rajzolni a sok magas épületet, van köztük ötvenemeletes is, így képzeli el, s a tereket, amiket körülölelnek ezek a felhőkarcolók, közösségi terekként fogják használni, sokkal inkább, mint most ezt a taxiparkolót a meki előtt, vagy a piachoz vezető, a tömeghez képest keskeny, virágárusokkal övezett sávot. A felhőkarcolók közt is lenne piac, de persze nem így.

Semmit nem tud a környék történetéről, tényleg semmit, mégis sejti, hogy az, ami most ez a tér, valami nagy átrendezésnek az eredménye. Az épület, amiben most a meki van, valamikor komplexum lehetett. Azt se tudja, pontosan mit nevezhet Mihai Viteazu térnek, hogy csak a szobros rész az, vagy a hátsó, fura körforgalmas is. Nem tudja, mert nem itt nőtt fel, ide jött, itt végezte az egyetemet, s itt dolgozik az Arta mozi kávézójában, ahol sok magyar egyetemista szokott üldögélni, tudja, hogy a fizikusok s a filmesek például, amik nem annyira különálló világok, mint ahogy azt a társaságok egymás iránt tanúsított ridegsége mutatja. Úgyis az lesz a vége, hogy beleveszünk egy képbe, ott hagyjuk magunk egy képpé avatott pillanatban, gondolja, én is otthagytam magam, s még sok helyen ott akarom hagyni, másképp szomorú, nincs értelme, s végiggondolja az összes crushját, a sárga íriszűtől a trigonometrikus arcúig. Mind képek maradtak, az egyik tánc közben, a másik füsskabátban, s megint másik háttal egy japánkertnek. Annak idején próbálta lerajzolni, bár sosem a képmást, sajnos mindig túlallegorizált. De a felhőkarcoló-­negyedeket nehéz allegorizálni, mert azok mögött nincs történet. A felhőkarcolókhoz magabiztosság kell, semmi történetiséget nem közvetítenek, sőt valami fordított történetiséget, fedezetük a jövőben van. Csongi erre egy barátjával jött rá, ráadásul pont Budapesten, az egyetlen városban, ahol nem szokott felhőkarcolókkal fantáziálni, ahol annyira laposan nyílik ki Buda felől nézve a pesti oldal horizontja, hogy bármi törés, bármilyen csillogó üvegfal korszakvéget jelentene. Egy egész földrajzi térség, a rémisztően sík Alföld szól az ellen, hogy Budapesten valaha felhőkarcoló épüljön. Ugyanakkor felhívták már Csongi figyelmét arra, hogy ez utóbbi gondolata igencsak romantizáló hajlamaiból következik, nem kéne olyan komolyan mondogatnia. Miért pont Budapestre nem képzel felhőkarcolót? S ha már Alföld, mi van, ha véletlenül Debrecenben épül egy? Az nem zavarná?

Az ablak mellett ül egy magas széken, ölében füzetecske, föléhajolva rajzol bele egy 0,03-as Faber Castell fine-linerrel. Délelőtt nincsenek sokan az Artában, unalmas, már idegesíti a playlist, pedig amikor elkezdett itt dolgozni, örült, hogy kiegészítheti Ariel Pinkkel, Neutral Milk Hotellel és The Tragically Hippel. We live to survive our paradoxes, énekli Gord Downie a lázadásra buzdító, de érveit tekintve homályos Springtime in Vienna című számban. Apja ennyi idősen már visszatért a katonaságból, Budapesten látogatta Hobó koncertjeit, állítólag minden pénteken, a mostani lágymányosi híd környékén. Párnákat kaptak, azokon ültek, közben pedig söröztek. Biztos kezével bedolgozott egy építkezési irodának, tervrajzok részleteit finomítgatta, illetve brosúrákhoz készített illusztrációkat. Eszter nyit be a kávézóba, az egyik fizikus, egyből a pulthoz megy flat white-ot kérni. Be van kötve a mutatóujja, furán kell tartsa a kezét, hogy feloldhassa telefonját és fizessen. Mi történt, kérdezi Csongi, miközben bepötyög 17 lejt a POS-be. Megráztam magam Cojocarunál, s felhólyagosodott. Hujuj, így Csongi, azért az ijesztő. Tizedikben egy fizikaórán megmértük az ellenállásunkat, s nekem nagyon kicsi jött ki, mert jobban érzem az áramot, mint más. Nyeh, megszokja az ember, válaszolja Eszter, s leül a piros műbársony borítású székek egyikébe, mert tudja, hogy Csongi kihozza neki a kávét.

Láttam, hogy lesz kiállításod, igen, két hét múlva nyitjuk meg, az igen, végre, mik lesznek? Egyetlen nagy rajz, egy felhőkarcoló, vagyis igazából egy felhőkarcoló-allegória, a terem közepén lesz lefektetve a földre, s akkor nyugodtan lehet majd lépkedni rajta, hogy jól meg lehessen nézegetni a részleteket. Hát de nem fog elszakadni s minden? Pont az a lényeg, nem akarom érinthetetlenné tenni, a lábnyomok s szakadások ugyanolyan fontos részei lesznek ennek az egész allegóriának, mint amit én már odarajzoltam.

Csongi visszaül a székébe, de nem mer tovább rajzolgatni, szégyellné, nem akarja, hogy Eszter azt higgye, produkálja magát: ő a nagy művész, ő az érthetetlen zseni, aki még műszak közben is felhőkarcolókkal bíbelődik, nincs ideje pénzt keresni, letörölgetni a tejhabosítót, összeszedni az asztalokról a kávézóban árult muffinok morzsáit, még a mosogatógépet is csak a legnagyobb szükség esetén pakolja be. Biztos kezét nem fárasztja feleslegesen.

Apja a katonaságban tanult egy kis taek­wondót Szász Csabitól, az ezredessel jártak hozzá edzeni pihenőidőben, amikor üres volt a tornaterem. Egymást persze nem ütötték, túl jól körvonalazottak voltak ahhoz a hatalmi viszonyok, de nyúlékonyságukat jócskán fejlesztették. Állítólag mire leszereltek, simán felrúgott fejmagasságig, akár helyből, akár fordulásból, bár mindezt a tudást sosem kellett használja, nem támadtak rá sem az Örs vezér terén, miközben fagyit árult, sem később a szélvédőszerelő műhelyben, kint a Steaguban. A sok taekwondotechnika kikopott, mire Csongi nagyobbacska lett, apa-fiú bírkózások közben csak a dermesztő vállcsípésen lehetett érezni, hogy apja biztos keze akár veszélyes is lehetne, tehát nem csak rajzolásra jó, például stukkórészletek kidolgozására mindenféle tervezőirodák prospektusaihoz, hanem társadalmi frusztrációk kifejezésére is, különösképp olyankor, amikor a belpolitikai helyzet tükrében egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik a közösségi fellépés.

A kiállításig körülbelül két hét van még, március 17-én este 7-től lesz, Kinga, a kurátora köszönti az egybegyűlteket, majd Csongi szól pár szót, aztán Zozó felolvassa a Nagyközségek főútjai című versét, végül pedig a kurátor megköszöni a támogatóknak, hogy a kiállítás megvalósulhatott. Izgulsz, ugye? Látom rajtad, mondja neki Zozó Csongi műszakjának félidejében, miközben a pulton könyökölve kavargatja bele a cukrot long blackjébe. Hadd el, jó lesz, sokan leszünk, hívtam Márkékat is, mondták, hogy jönnek. Ott leszünk, szeretni fogunk, nincs ami történjen. Sokat dolgoztál, s ez látszik a rajzon, max azt tudják mondani, hogy túl sokat akartál, de azzal szerintem nincs baj. Neeem kell mindig hetvenezer kicsi dolog egy kiállításhoz. Itt van egy rajz, s az jó. Lehet rajta sokat gondolkodni. Megnyitjuk, mindenki jól megnézegeti, megdicsérgetnek, s aztán megyünk a Sanchóba.

Műszakja végéig 4-szer kezdődik elölről a playlist. Rájön, hogy Ariel Pink Lipstick című száma eléggé elüt a többitől, de még mindig jobban talál a hely hangulatához, mint az a random korzikai népdal, amit Monica tett be.