Szép holt világ

A 2000-es évektől kihalt fajként tartjuk számon a tárcsás telefont, legfeljebb néhány kelet-európai postahivatalban bujkál pár példány; a lusta portások csak kitépték a falból, a szemétbe még nem dobták ki. Noir filmrendezők, régiségkereskedők, retro éttermek és kávézók továbbra is előszeretettel rendezgetik a telefontetemeket, a 20. század első felének nélkülözhetetlen tárgyait. Ami akkor szükségszerű volt, az most dekor, dizájn, nosztalgia.

A 2000-es években emeltem először telefonkagylót a fülemhez, az már természetesen nem tárcsás volt, hanem gombos, de még vezetékes. A vezetékes telefon – ahogy Erdélyben mondjuk, a fix telefon – helyhez kötöttséget feltételez, számít az ember arra, hogy akit keres, azt ott találja, ahol annak lennie kell.

Amikor a 2020-as évek elején Kolozsvárra költöztem, nem azt találtam, amit kerestem, nem erre számítottam. Valami furcsa apátia, sznobizmus telepszik a városon – dzsentrifikáció –, én pedig hiányolom azokat a mitikus történeteket, válogatott asztaltársaságokat, amikről a nálam idősebbek elbeszéléseiből értesültem. A fix telefonokat mobiltelefonok váltották fel, és ezzel egy időben, mintha a gyökereinket szakították volna ki.

Viszont pár hónapja megéreztem valamit abból a Kolozsvárból, amiben sosem éltem. A szerkesztőségben még üzemel egy fix telefon, bár alig használjuk, egyik délelőtt mégis megcsörrent, és tudtam, hogy ez egy fontos pillanat. Éppen engem kerestek, engem keresett a régi motoros, tősgyökeres kolozsvári költő, Keszthelyi György. Ahelyett, hogy sms-ben vagy Facebook-on zavarta volna le a megbeszélnivalót, úgy döntött, hogy ott keres meg, ahol számítani lehet egy szerkesztőre.

Keszthelyi Györgynek sikerült az, ami keveseknek: az új Kolozsváron berendezte magának a régit. A Horea út végében élt, alkotott, rendszeresen látogatta az állomás melletti kocsmát. Ismétlem, nyomatékosítva: itt élt. Nemet mondott a virtuálisnak, ragaszkodva a valódihoz. Nem véletlenül tartotta mottójának Kányádi egyik sorát: „Vannak vidékek legbelül”. Belső világa egy önazonosabb világ volt, mint a kinti, onnan csempészte át irodalmi és képzőművészeti alkotásait, hogy mi is láthassuk, mi is megtapasztalhassunk valamit, az apátia ellen, önmagunkért.

Keszthelyi György április 16-án távozott közülünk. Szokták mondani az elhunytra, hogy „nélküle semmi nem a régi”. Ezt most úgy kell mondanunk, hogy Keszthelyi György nélkül minden a lehető legrosszabb értelemben új. És a világ megállíthatatlan. Isten nyugtassa!

‍