Történelmi regényednek ne nézd a hosszát

A szepességi Silvester Lavrík Az utolsó k.u.k. bárónő és a lengyelországi Kasubföldön született Martyna Bunda A kék macska című regénye egy-egy régió történetén keresztül mutatja meg, hogy mit jelent tudni mindarról, ami életünket meghatározza – mindarról a több évszázadnyi történetről, ami világunk megingathatatlannak vélt feltételei mögött húzódik. Mindkét könyv eltéveszthetetlenül történelmi regény, még akkor is, ha különböző mértékben vállalják a fikciósságot. A nyelv fintora, hogy Martyna Bunda jóval rövidebb regénye sokkal komplexebben tárja fel az etika, az erkölcs, a lelkiség, a történelem és a tudomány kérdéseit, mint Lavrík szövege (bár ez utóbbi mentségére szólhat, hogy lehet, nem is akart a maga terjedelmességében sem nagyobb dologra vállalkozni annál, mint hogy Czóbel Margit személyének emléket állítson).

Alain Badiou A század című könyvének elején egy lábjegyzetben igencsak aforizmatikusan fogalmazza meg vállalkozásának lényegét. A huszadik századdal kapcsolatban megjegyzi, hogy „márpedig amit nem gondolunk végig, sürgetően jelen van. Ellentétben a gyakran hangoztatott állítással, a megismétlés tilalma a gondolkodásból és nem az emlékezetből származik.”¹ De mit kell elgondolnunk? Pontosabban mi az, amit mi, egy nagyszerű könyvsorozat, a Margó Könyvek olvasói kell elgondoljunk? Anélkül, hogy Badiou írásai felől kontextualizálnánk ezt a kijelentést, felhasználhatjuk arra, hogy a két történelmi regényt ne pusztán ideológiakritikai vagy stiláris szempontból vizsgáljuk, hanem rákérdezzünk, hogyan tárják fel a különböző korszakok nyelvhez és közléshez való viszonyát, azaz hogyan teszik elgondolhatóvá mindazt, ami egy-egy nagy történelemmel rendelkező régió emlékezetében lappang. Ehhez pedig egyszerre kell szemügyre vennünk a prózapoétikai sajátosságokat és a szereplők viszonyrendszerének ábrázolását. Mind Az utolsó k.u.k. bárónő, mind A kék macska rájátszik olyan évszázadok során kialakult hagyományokra, mint a krónikási, életrajzi, közjegyzői stb. szokásrendek. Hogyan válnak a szövegek ezen hagyományrétegek függvényében regénnyé? Miként leplezik le saját fikcionalizáltságukat? Mennyire viszonyulnak kritikusan ahhoz, amit emlékezetként tárnak fel? Milyen téttel bír a múltról való tudás?

„Csakhogy ő olyan, mint az alma, amelyet elfelejtettek leszakítani, és aztán olyan későn érett meg, hogy lehullani sem maradt ideje. Így most a fán kell kivárnia, hogy elvonuljon a tél, a szél, az eső. Szégyelli magát, amiért olyan értelmetlen magasságban termett, hogy senki sem éri fel.” (Silvester Lavrík: Az utolsó k.u.k. bárónő, 179.)

A címben jelölt utolsó k.u.k. bárónő Czóbel Margit. Bár kiderül, hogy tulajdonképpen semelyik rendszer alapján sem igazi bárónő, hiszen a Mednyánszky családból származó édasanyja felől örökli a címet, ezért, mivel nem házasodott, a Monarchia törvényei alapján nem élhetne titulusával. A későbbi korok, Beneš Csehszlovákiája, illetve a szovjet típusú diktatúra ellenséges elemként kezeli, nemesi származása nem jár előjogokkal, sőt megfigyelések kereszttüzébe kerül, bármennyire tisztelt személyisége a Szepességnek. A regény elbeszélője a spanyol polgárháborút haditudósítóként megjárt Šlauko Probier (az utolsó fejezetben pedig az ő lánya), akit Cipora Zeek nevű szeretője belekényszerít abba, hogy a baroneszről jelentsen. Tulajdonképpen Šlauko jelentésein és krónikáján, valamint a valós és fiktív levélbetéteken, idézett dokumentumokon keresztül rajzolódik ki elsősorban Czóbel Margit alakja és élete főbb szereplőinek története. A regény gyakran kitér a Szepesség történetére, maga a baronesz szólítja fel Šlaukót, hogy ha már ír, legyen ő a következő Landschreiber, folytassa a szepesi Landbuchot. A nagy feladat ellenére jegyzőnkkel igencsak eljár a könyvbeli sors: hányattatott gyermekkorára, valamint különböző kommunista csoportosulásokba való ifjúkori bevonódására hivatkozva a szovjet típusú diktatúra korából elbeszélt történet alapvetően erkölcsileg vonja kérdőre Šlaukót, mindvégig azt sejtetve, hogy nagyon másképp kellett volna viszonyulnia a hatalomhoz és az ennek a berendezkedését megkérdőjelező mozgalmakhoz.

„A végem kezdete arra a pillanatra tehető, amikor a volt osztályfőnököm a transzportba induláskor az arcomba vágta, hogy a magamfajták tehetnek erről a borzalmas helyzetről. A kedvenc diákja voltam, osztályelső. Azt hiszem, csak ezért nem köpött le” (288.), írja Šlauko a regény közepe táján, és nagyjából ez az egyetlen szöveghely, ahol reflektál társadalmi helyzetéből adódó nehézségeire. Abból következhet karakterének folytonos tépászása, hogy egyes szám első személyben ír magáról – tehát mindaz, amit megtudunk róla, vagy Margit monológjainak közvetítései közé ékelt rövid introspekció, vagy leírja, ahogy a többiek szembesítik személyiségének jegyeivel. Utóbbiak többnyire egy hajlékony gerincű, gyenge embert körvonalaznak, aki jelenének borzalmai elől a múltba menekül (elsősorban Czóbel Margit nagyőri kastélyába, főként a könyvtárba; de a podolini kolostorban is menedéket lel néhány évre).

Czóbel Margit őrzi a történeteket, és karakterének minden nagyvonalúsága és szilárdsága ellenére az egész könyvet áthatja a régi szép idők iránti nosztalgia. Ez azért is különös, mert maga Margit se feltétlenül érezte jól magát azokban a régi szép időkben, egy csomó olyan tevékenységet folytatott, amit szűk környezete nem nézett jó szemmel: „nő létére” sízett, hegyet mászott, kiállította festményeit, érdekelte a politika. Vajon tudatos szerzői szándék, hogy Šlauko közvetítésében elragad a monarchikus berendezkedés bája, vagy ilyen sok oldalon keresztül sem sikerült a baroneszt és társadalmi helyzetét kellően komplexen bemutatni? Azon túl, hogy mit gondolunk a szovjet típusú diktatúráról, a monarchiáról, demokráciáról vagy az eszményi kommunizmusról, eléggé eldöntetik Czóbel Margit fokalizálásán keresztül, hogy valaminek az eltűnésével igenis szembe kell nézni. Sajnos a regény sok-sok oldalán keresztül sem sikerül kibogozni, hogy a hibákat sosem ejtő, iskolákat, intézményeket alapító, luxuskereskedelmet fenntartó rendi világon túl mi az, amit vissza kellene sírni. Czóbel Margit életének nyoma van, a többiek ezt követik, írják tovább, miközben a regény első fejezetei által is abszurdként leleplezett erkölcsi normarendszer alapján kérik számon saját magukat, nem számolva azzal, hogy a nemesekhez és nagypolgárokhoz képest igencsak más módon kell keressék helyüket a világban.

„Tudta, hogy szenvtelenül hagyni kell, hogy végbemenjen. Megtörtént, el is fog múlni. Az olyan állapotok után, amelyek aggodalmat vagy csodálkozást keltettek Idemben, sokszor előfordultak szép dolgok is. Például a mindenre kiterjedő, mély, egyetemes szeretet.” (Martyna Bunda: A kék macska, 302.)

A kék macskában a tudás hozzáférhető – nem személyhez kötött, nem tűnik el társadalmi osztályok feloszlásával, átalakulásával, mert nem ezek képezik meg a történet tudását: nem a gazdasági helyzetről, kereskedelemről, szokásrendszerekről szól, hanem arról, hogyan léphetünk kapcsolatba egymással, még akkor is, ha a legsötétebb kolostori tömlöcből kell kiszabadulni. Martyna Bunda regénye körülbelül hét évszázadon keresztül követi a kasubföldi kartauzi kolostor helyének történetét: azért kell azt mondjuk, hogy a helyét, s nem magát a kolostorét, mert ez utóbbi, bár minden szereplő életébe beleszövődik, csupán katalizátora mindannak, ami a régióban az évszázadok során kialakult. Bármennyire is Umberto Ecót idézi a hangulat, nem maradunk a rendház falain belül. Nem egy történet van, hanem végtelen fodrozódás.

Elég kézenfekvő a spiritualitás felől megközelíteni a regény gondolatiságát, hiszen végső soron a történelem és a történetek fodrozódásáról való elmélkedések üzenete elég nyilvánvaló: szeress szeretni és gondolkodni, még akkor is, ha szent eszelősséged addigi társaid számára láthatatlanná vagy a hatalom számára túlságosan láthatóvá tesz. A legkiszolgáltatottabbakkat viszont csak ezek a szent eszelősök veszik észre. A történeti tájékozódásnak nem erkölcsi, hanem etikai tétet ad Martyna Bunda regénye, nem azt kérdezi, hogy ki vagy mi a jó és a gonosz, hanem azt, hogy miként élhetünk együtt mindazzal, ami tulajdonképpen nem kezelhető dichotomikusan. A fizikai, részecske- és hullámszerűségről való elmélkedések is arra irányítják figyelmünket, hogy a történetileg alakuló, társadalmi berendezkedések nyomán megszilárduló és kiolvadó fogalmaink sosem elégségesek találkozásaink sokféleségének az értelmezéséhez.

A kék macskában ez leginkább Mestwin középkori hóhértörténetén keresztül érhető tetten, ahol bár olvasóként belefutunk abba, hogy idő előtt jó és rossz szereplőket kiáltsunk ki, hamar ellényegtelenednek ezek a fogalmak. Az események, bár időrendben kerülnek bemutatásra, nem egymás után következnek: a cselekményvezetést a kolostor történetének dialektikus feltárása irányítja, vagyis mindazok a mozzanatok kerülnek egy-egy szereplőn keresztül fókuszba, amelyek leleplezik az előző korok szentjeit, illetve a jelen kutatóit – érdekelje azokat akár a tudomány, akár a lelkiség.

Fontos kiemelnem, hogy a Margó Könyvek közül eddig ennek a fordítása győzött meg leginkább: Mihály Zsuzsa, aki többek között a Nobel-díjas Olga Tokarczuk fordítója is, gyönyörű stílusérzékkel ültette át lengyelből magyarra a legbonyolultabb, legmultidiszciplinárisabb gondolatmeneteket is. Úgy néz ki, sok lengyel könyvet lenne érdemes elolvasni.

Martyna Bunda regénye nem a múlt minél pontosabb visszaadásán dolgozik: Jevgenyij Vodolazkin Lauroszához vagy Borges novelláihoz hasonlóan a világhoz, valamint a világ dolgaihoz és élőlényeihez való folytonos viszonyulás örömében keresi a kiutat a történelem ördögi kerekéből.

‍

Martyna Bunda: A kék macska. Helikon Kiadó, Budapest, 2024.

Silvester Lavrík: Az utolsó k.u.k. bárónő. Helikon Kiadó, Budapest, 2024.

Jegyzet

¹            Alain Badiou, A század, Typotex, Budapest, 2010, 12.

‍