.svg)
Régi rögeszméimet is próbálom újrafogalmazni. Azok a kérdések a kedvenceim, amikor a faggatózó elolvasta valamelyik írásomat, és egyes gondolatokra, írói megoldásokra kérdez rá.
Amolyan nosztalgikus, tocsogós áltavasz. Süt a nap, mint egy ígéret. Hogy hazudik, vagy őszintén próbálkozik, vagy ő se tudja, mit beszél, nincs mit mérlegelni rajta.
Nem raj ez, csak vérágas / szemű egyedek. Nem magamért / jöttem, s a felázott, / kartonszerű ég nem az otthonom.
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – az üzenetből erőt merítők segítségére 1913. március 14-én Janovics Jenő sietett...
Az írással máig sem jutottam semmire, pedig március van immár, és ismét jőni látszik a tavasz. Idén már másodszor, de lehet, hogy harmadszor nyílik a hóvirág, bár ennek kevés a jelentősége...
Talán az erős fény okozta, hogy az ajtóhoz léptem. Ha mozgok, gondoltam közben, biztos észrevesz valaki bentről, aki engedélyt adhat, hogy belépjek az osztályra.
Nyolcadjára szervezte meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Interferenciák fesztivált, az idei hívószavak a félelem és a remény voltak.
Vannak olyan személyiségek, akik a történelmi idő sodrásában kitörölhetetlenül és identitásképző erővel hagyják rajta kézjegyüket egy adott korszak kulturális arculatán.
