.svg)
Nagyapám a rend végén megáll, kifújja magát, megemeli tányérsapkáját, őszes kefehaján izzadság csillog. Szeme, feje kicsi, mint az egéré, hunyorítva néz.
mit mondjak erről a nőről, akiről már annyi mindent elbeszéltél.
végül is az ember az aki és pont
ez az esővárók nagy pillanata!
Ahány költő, annyi mahagóniasztal, biztos ebben hittem legjobban.
Kökényfátyol lobog, fenyők pollene szitál, fák, ég, halk kopácsolás, nyelveken szólnak az expresszvonatok.
Az Asszonyt hazaküldik a kollektívből, domborodó fájásai miatt nem tűrik téblábolását.
S ha már itt van mondja meddig él a mondatvégi pont s ha szelíd marad mint az árva vessző kap-e enni inni
