.svg)
Amolyan nosztalgikus, tocsogós áltavasz. Süt a nap, mint egy ígéret. Hogy hazudik, vagy őszintén próbálkozik, vagy ő se tudja, mit beszél, nincs mit mérlegelni rajta.
Nem raj ez, csak vérágas / szemű egyedek. Nem magamért / jöttem, s a felázott, / kartonszerű ég nem az otthonom.
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – az üzenetből erőt merítők segítségére 1913. március 14-én Janovics Jenő sietett...
Az írással máig sem jutottam semmire, pedig március van immár, és ismét jőni látszik a tavasz. Idén már másodszor, de lehet, hogy harmadszor nyílik a hóvirág, bár ennek kevés a jelentősége...
Talán az erős fény okozta, hogy az ajtóhoz léptem. Ha mozgok, gondoltam közben, biztos észrevesz valaki bentről, aki engedélyt adhat, hogy belépjek az osztályra.
Nyolcadjára szervezte meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az Interferenciák fesztivált, az idei hívószavak a félelem és a remény voltak.
Vannak olyan személyiségek, akik a történelmi idő sodrásában kitörölhetetlenül és identitásképző erővel hagyják rajta kézjegyüket egy adott korszak kulturális arculatán.
Magas, nyurga férfi állt az ablakocska előtt, kissé meggörnyedve. Kigombolt kabátja alá szorult ingének egyik gallérja, a másik kitűrve.
