.svg)
„Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?1” (1Sám 1,1.8)
Kőszobrok várnak egy túlméretezett kertben, / talán egy koldus keres éjszakai szállást, / talán Isten botorkál. És magában beszél.
Kérdeztem, minek főz szappant, erre azt mondta, ő sem bérszámfejtőként akar nyugdíjba menni. Azóta néha együtt ebédelünk, és péntekenként ugyanazzal a vonattal szoktunk hazautazni.
szörnyülködve gondolok arra, / hogy ha meghalok egy repülőbalesetben, / nem lesz meg az a három percünk sem, hogy elmondjam, / milyen gyakran álmodom azt, hogy reggel a konyhámban vagy.
Gvendolin el is felejtette, hogy miért áll az ajtóban, elmerült a saját keze látványában.
Le kellett másznom a fáról, / hogy visszajussak rá, nézd, uram, / milyen perverz játékot űztek / húsommal a következmények.
Beszéd közben előrébb hajol, ismét kutakodni kezd az asztalon, majd fölemel egy képet, amin egy fiatal nő látható egy szikár férfi mellett. Mögöttük kert.
Az emberi élet egyszeriségének csodáját ünnepli a Carbon: valaki mindig, minden időben élni fog, életének pedig értelme és jelentése lesz – míg porrá és hamuvá nem válik. Vagy szénné.
