.svg)
De most mégis bevallom, hogy Száz sor magány című versed – a többi mellett – gyanúsan gyakran jut eszembe. Rögeszmésen ismételgetem: „Együtt egyedül nincs magány”.
Azt álmodtam egy éjjel, hogy Jankovics Marcell-lel utazom egy vonaton. A fülke sarkában ült, szerényen meghúzódva, kezében egy rajztömbbel, és rajzolt, folyamatosan rajzolt.
A fókatárgy, hogy a hóvihar / Morzsoljon el mindenkit, / Kiben nyüszkölve még kitart / A csontsovány istenhit.
Mielőtt jobb lenne, előbb nagyon rossz lesz, / erőszak a húson, csonton, idegeken, / míg minden izotóp a helyére kerül, / mielőtt jobb lenne, előbb átlényegül...
Halála éjszakáján Petőfi Sándort / egy vak ember – öreg szolga – látta / életben utoljára. Előfordul, / hogy a költőket látják a vakok is, / vagy csakis ők láthatják igazán.
„Mégis magányba ránt a bor, hajlongj és mondd, hogy Mutabor” – hajtogatta P. Lajos szomorú költő a konyhaasztalra borulva...
Amikor a 21. században azt mondják, akár a jelesek közül valók is, hogy már nem lehet költőnek lenni, Ő költő marad és költő is lesz, tovább, továbbra is.
Egy nép attól lesz nép, hogy közösen szenved: közös szenvedés, örök kötelék, mindig mondom. Ez olyan bajtársias dolog, tudjátok, mint a katonaság.
