.svg)
„Tárjátok ki a napkaput”, énekelte Dida Drăgan. Tiszta, kissé érces hangon énekelt, legalábbis nekem úgy tűnt.
Végső soron van valamilyen szál, amellyel össze lehetne fűzni az első oldalt az utolsóval, de tulajdonképpen fölösleges az után kutatni, hogy cselekmény szintjén miről szól ez a regény.
– Itt vagyok, a magam földjén állok! – szólt halkan, mert a rendes ruhájában a maga fajtája nem szokott rikoltozni.
Nem tudok jobbat a közhelynél: gondjaink végtelenek, életünk véges.
A szenvedély egy bizonyos, kissé szélsőséges formája és megnyilvánulása régóta része a balinéz hétköznapoknak – és ez nem más, mint a kakasviadal.
Szemmagasságban a pult teteje, rajta nagy, zöld mérleg. Barna papírtölcsér, kis fémlapát, a mérlegen apró fekete súlyok. Billen a nyelv, zörögnek a barna kakaós cukorkák.
„Osztrák extrémsportoló”, írják róla a hírforrások, és mi tagadás, valóban az volt
[...] orvos volt. Az egész középkort lenyelte, majd nevetve és káromkodva kiböfögte
